20.fejezet: Fényképek

Sziasztok!

Elértük ezt a szép kerek számot, húsz. A fejezet nem lett túl izgalmas, tudom jól, de hát muszáj volt egy ilyen is. Viszont, ha ezen átrágtátok magatokat a következő kettőben jó sok Mira lesz, aki fecseg kicsit Cole-ról. Azok után (ha minden okés, a 23. fejezetben) pedig jönnek a kérdéseitek, később a megmaradt két levélke és egyéb nyalánkságok :D
Köszönöm az előzőhöz érkezett kommentárokat, válaszoltam rájuk.

Jó olvasást! :)

"A szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá"

Az ágyon ültem és szépen lassan végig gondoltam a napomat. Először is pszichológus. Beszéltem vele, megmutattam neki a félelmeimet. Tudja, hogy rettegek attól, hogy valamit elveszítek, önhibámból vagy önhibámon kívül. Igaz, csak egy növényen keresztül, de már tudja. Még jobban látja, hogy mennyire megviselt Robert halála. Saját magam nyújtottam át neki a rejtvény megoldását azzal, hogy beszéltem vele. Egészen biztos vagyok benne, hogy már nem bírom félrevezetni, és diagnózisa lesz rólam. Éreztem, hogy… Nem tudom mit éreztem. Délelőtt még össze voltam törve emiatt, de már nem érdekel. Rossz érzés, de nincsen bűntudatom amiatt, hogy beszéltem. Talán így kellett lennie, talán jó, hogy végre valaki tud a félelmeimről, és ő talán segíteni is tud. Nem tudom mi ez a nagy pálfordulás, de lehet, hogy a doki igazat beszél, és tényleg segíteni akar. Hátra tettem a kezemet, hogy úgy támaszkodjak meg, de egyből észrevettem, hogy nem a takaróm anyagán van a kezem. Cole pulcsija volt még mindig ott. Előre húztam és csak néztem az egyszerű fekete pulcsit. Mielőtt észbe kaphattam volna az orromhoz húztam és mélyet szippantottam belőle. A mai napon annyi érzelem csapott bennem össze, igenis megérdemlem! Belebújtam az óriási pulcsiba, majd magzat pózba lefeküdtem, a pulcsi nyakát pedig felhúztam az orromig.

 A másik, akivel nem tudok ma mit kezdeni, az Cole. Eddig akárhányszor találkoztunk kedves volt. Amióta látott kiakadni a macin levő kis levelek miatt, azóta úgy csinál, mintha muszáj lenne vigyáznia rám. Néha átmegy az anyámba, de igazából jól esik. Hiszen Robert is mindig vigyázott rám, úgy csinált, mintha egy törékeny kis pillangó lennék. És én küzdöttem ellene? Nem. Önző voltam, és élveztem, hogy érdeklem, és hogy vigyáz rám, hogy aggódik értem. Az isten verje meg, egyszerűen csak szerettem Robertet és azt, hogy sokat jelentek neki! Én is mindig mellette álltam és aggódtam érte, ha volt valami baj. És Cole? Ellene sem küzdök igazán, legfeljebb csak úgy teszek. Délután egy angyalhoz hasonlított és mérges lett, amiért nem értek egyet vele. Egyből ide adta a pulcsiját, mikor észrevette, hogy fázom, aminek az illata kábító hatással van rám. Képtelen lettem volna azt mondatni Cole-nak, hogy többet ne jöjjön a közelembe, képtelen voltam haragudni rá. Nem harcoltam eléggé, és már kötődöm hozzá. Nem akartam gondolkodni, csak élvezni akartam az illatot és a csendet, ami körül ölelt.

 Hirtelen sírni támadt kedvem. Miért ne? Magamhoz képest régen sírtam már, és most jól esne. Még jobban felhúztam a pulcsit és magamra húztam a takarómat is. Egy pár csepp könny kifolyt, de több nem jött. Talán tényleg elfogytak. Mindegy, elegem van a mai napból, csak aludni akarok. Aludni, aludni, aludni…

***

Reggel kellemes illatot éreztem. Vettem egy mély levegőt és bambán vigyorogtam csukott szemmel. Mikor eszembe jutott, hogy Cole pulcsija rajtam van és annak az illatát érzem a vigyor lefagyott az arcomról. Nem volt benne így sem melegem, hogy takaró és még pluszba pizsi felső is volt rajtam, mert nem volt nagyon vastag. Amúgy a tegnapi állapotomat tekintve abban sem vagyok biztos, hogy akkor levettem volna, ha lángra kapok. Elképzelhető, hogy inkább elégek benne. Szerencsére ma kissé észhez tértem, szóval mielőtt kimentem volna, levettem. Elhatároztam, hogy ma beszédesebb hangulatban leszek Haylie-val szemben.

-          Szia! – köszöntem rá, mikor kimentem. A nappaliban ült és valami reggeli műsort nézett.

-          Jó reggelt! – fordult hátra mosolyogva. Megkerültem a kanapét és leültem mellé. Nem tudom mivel kezdhetném, de mielőtt ő kérdezett volna valamit, inkább mondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-          Kérhetek egy szívességet?

-          Hát, attól függ mit – mosolyodott el Haylie.

-          Szeretném használni a gépedet. Nem tudom, hogyan kell gondozni egy orchideát. – Tisztázzuk, hogy tényleg nem szeretném kinyírni, szép növény. Szóval mindent meg fogok próbálni, hogy túlélje az itt létet.

-          Persze, nyugodtan.

-          Köszi. – Haylie csak legyintett egyet.

-          A laptopom elviszem, de a gépemen is van net, használd azt. Nincsen jelszó. Nekem most mennem kell, jó legyél. – Ezzel nyomott egy puszit a fejemre, majd felkelt. Szívesen válaszoltam volna neki, de nem jött ki hang a torkomon, annyira meglepődtem. Haylie-tól puszit kaptam.

  Reggeliztem és bementem a dolgozójába. A szoba közepén íróasztal, rajta pedig pedáns rend. Az asztal mögötti falon, a polcon végig könyvek voltak meg fényképek. Egy bézs relax fotel is volt a szobában, hasonló, mint a dokinál. Ha előbb tudom, hogy ez itt van hamarabb bejövök, ugyanis most vagyok itt először. Közelebb mentem az asztalhoz, azon is volt pár fénykép, Haylie-ról és a barátairól. Tényleg, vajon amióta itt vagyok, szokott a munkán kívül mást is csinálni? Igazán nem akarom, hogy miattam annyi legyen az élete, hogy reggel elmegy, este vagy délután meg hazajön. Fiatal még, szórakozzon.

  Leültem a forgó székre és úgy néztem tovább a képeket. Az egyiken, amelyiken Haylie még fiatalabb volt kék és zöld volt a haja. Szinte ahány kép, annyi féle hajszín. Igazán vad lehetett. Bár szerintem az összes közül a természetes hajszíne, a vörös áll neki a legjobban. Ahogy haladt végig a szemem a képeken, az egyiknél bennem akadt a levegő. Egy barna hajú, enyhén borostás férfi tartott egy kislányt a kezében, és mosolyogva mutatta neki, hogy merre nézzen. Egy dolog kiordított a képből: a két személy szeme. A két szempár ugyanolyan barna volt és nagy. Remegő kézzel nyúltam a kép után, hogy közelebbről is megnézhessem. Ezer ember közül is felismertem volna apámat és magamat a képen. Igaz, ezt még sosem láttam, de van egy képem apáról, amit sikerült megtartanom és nagyon halványan él az emlékimben is, bár inkább érzelmek is illatok alapján. Néha megérzek egy illatot és ő jut eszembe. Remegő kézzel simítottam végig a képkeretben lévő képen. Apámnak markáns, erős arcvonásai voltak, a legtöbb ember szerintem megijedt volna tőle, de ha mosolygott, az egész arca ellágyult. Nem emlékszem sok mindenre, hiszen még olyan kicsi voltam, de tudom, hogy szeretett és biztos vagyok benne, hogy nagyszerű ember volt. Talán túl elfogult vagyok vele szemben, de amióta elvesztettük egymást, csak arra vágyom, hogy újra találkozzunk.  Ugyanolyan feltétlen szeretetet érzek iránta, mint Robert iránt. Nem eshetek pofára, olyan nincs, hogy ő rossz legyen. Akárhol is van most, akármit is csinál, akárhány gyereke is van azóta, muszáj, hogy emlékezzen rám, muszáj, hogy szeressen. El kell jönnie ide, meg kell keresnie Haylie-t, nem adhatja fel, bíznia kell abban, hogy egyszer újra találkozunk.

Hosszú percek óta csak néztem a képet, nem tudtam róla levenni a szememet. Az egyetlen kép, amin együtt vagyok apámmal, legalábbis én ezt az egyet láttam eddig. Jack minden képet megsemmisített valamilyen módon, ami maradt róla, egyet sikerült csak megmentenem. Ki tudja, Haylie-nél lehet, hogy van több kép is rólunk, vagy csak apáról. Most valamilyen csoda folytán nem kezdtem el sírni, de közel jártam hozzá. Megembereltem magamat és letettem a képet magam mellé és bekapcsoltam a gépet. Az informatika órának és Robertnek köszönhetően tudom kezelni, mert Jack eltiltott a géptől, neki volt, de ahhoz senki sem nyúlhatott. Ebből következik, hogy a facebook és társai nem mondanak nekem túl sokat.

Megnyitottam az internetet és beírtam a keresőbe, hogy lepke orchidea. Sok találatot adott ki, én rámentem az elsőre. Elolvastam a leírást a gondozásról. Csúcs! Egy szuper igényes növény, szóval még nagyobb az esélye, hogy nem éli túl a velem való közös életet.

Haylie hétkor ért haza, egy nagy és meleg pizza társaságában. Muszáj voltam rákérdezni a képekre, de biztos ő is rájött, hogy láttam őket, ha a dolgozóban voltam. Látszott is rajta a feszültség, nem volt annyira könnyed a beszéde sem. Igazából önmagának ellentmondva ő is alig evett, csak csipegette a pizzát. Mintha azt várta volna, hogy bármelyik pillanatban neki szegezhetem a kérdésemet, és inkább lenne már túl rajta. Én szívesen megszabadítottam volna mindkettőnket a tehertől és feszültségtől, de nem tudtam hogyan kezdjem el, hogy tegyem fel a kérdést. Talán, sőt nem csak talán, hanem biztos túlbonyolítom ezt az egészet, és magamnak teszem nehezebbé, ahogy Josh mondta, túlgondolkodom. Vettem hát egy nagy levegőt, amíg az a csipetnyi kis elszántság bennem volt és neki szegeztem a kérdésemet.

-          Van még képed apáról? – hadartam neki. Haylie arcán látszott a megkönnyebbülés, mintha most fújta volna ki a hosszú percek óta benntartott levegőt.

-          Sajnálom, ha felzaklattak, el akartam őket rakni, de…

-          Ne sajnáld – szakítottam félbe. – Van még kép?

-          Van. Nem túl sok, de van.

-          Megmutatnád?

-          Most? – kérdezte kicsi félénken.

-          Igen. – Haylie nem kérdezett többet csak felállt. Valószínűleg meggyőzte a hangomból áradó határozottság. Sosem voltam még ilyen magabiztos és határozott, amióta vele beszélgettem.

Haylie szobájába mentünk, ami olyan vidám volt, mint a nagynéném. A szoba nagyon világos volt egy bazinagy ablak miatt, ami előtt az ágya volt. Ágyán színes takaró volt, párnák és pár plüss állat. A szobában a nagy szekrény tükrös volt. Haylie-t néztem, aki az ágyával szembeni kis szekrényhez guggolt le és húzta ki az egyik fiókot. Egy vaskos albumot vett elő. A lábával berúgta a fiókot, majd leült az ágyra. Leültem mellé, miközben kinyitotta az albumot. Középre tette és az első oldalán egy újszülött csecsemő volt.

-          Borzasztó cuki voltál – mosolygott rám, miközben én a pár napos magammal szemeztem. Hát, valahogy nem találtam magamat cukinak. Lapozott egyet és megint én voltam a képeken több oldalon át. Nem telhetett el sok idő a képek készülése között.

-          Apád küldte őket, némelyiket meg én készítettem, mikor nálatok voltam. – Lapozott még egyet, és már egy nagyobb önmagammal néztem szembe, ez egy nagyobb ugrás volt. Ahogy lapozott egyre több idő telt el a képek készülése között, mutatva ezzel a szüleim romló viszonyát, és anyám elszökését velem. Az utolsó kép az albumban rólam olyan öt-hat éves korom körül készült, mielőtt anyám lelépett volna. Haylie sóhajtott egyet, és lapozott. Nem volt vége az albumnak, külön tette azokat a képeket, amik közösek voltak apámmal. Itt is voltak pár napos koromtól képek egészen öt-hat éves koromig, bár jóval kevesebb. Apa a legtöbben a karjában tartott, vagy én adtam neki puszit, esetleg ő nekem, de minden képen közel voltunk egymáshoz. Megbabonázva néztem a képeket. Nem voltak rám rossz hatással, nem akartam sírni, néha megcsavarta a szívemet a rossz érzés, de inkább örömmel töltött el, hogy láthatom ezeket a képeket.

-          Apádról nem nagyon van több – mondta elgondolkodva Haylie, mire megráztam a fejemet.

-          Ez elég – mondtam halkan. – Köszönöm – hálásan néztem rá, mire elmosolyodott. – Elvihetem a szobámba az albumot?

-          Hát persze! – vágta rá mosolyogva Haylie. Mosolyogva felpattant, már nyoma sem volt rajta a feszültségnek. Biztos jót tett neki, hogy nem akadtam ki a képek láttán.

-          Ez a kedvencem – jött vissza egy képpel, amit egy faláda tetejéről vett le.

A kép halvány rózsaszín keretben volt, és mikor megláttam nem tudtam, hogy mit is szóljak hozzá. Kétségkívül engem ábrázolt, bár nem látszott az ismertetőjelül szolgáló nagy szemem, mert éppen kacagtam és a fényképező felé mutattam. Az arcom rózsaszín fagyival volt összekenve, a hajam pedig két copfba volt felkötve kétoldalt. Olyan három, négy éves lehettem és farmer kantáros nadrágot viseltem, aminek az elején egy katicabogár volt. Az egyik kezemben meg egy plüss zsiráf, aminek a nyakát szorítottam. Vidám voltam és boldog, szívből nevettem. Hihetetlennek tűnt látni, hogy valaha ilyen is voltam.

-          Olyan aranyos – mondta Haylie, és ahogy nézte a képet felnevetett. – Ezt e-mailben küldte apád, egyből kis is nyomtattam magamnak. Aztán olyan két, három éve eszembe jutott, hogy fel kéne dobni egy kicsit, ezért oda adtam Cole-nak… – Itt kicsit elakadtam. Hogy mit csinált?! Oda adta ezt a képet Cole-nak? Haylie észrevette, hogy elbambultam, ezért meglengette a kezét a szemem előtt, és mikor megbizonyosodott róla, hogy őt figyelem folytatta.

-          Na szóval, oda adtam Cole-nak, mert ugye ő szeret fényképekkel bíbelődni, és egy kicsit feljavította nekem. Vagyis kicsit a színekkel játszott. Élénkebbé és erőteljesebbé tette őket, azóta még jobban a kedvencem. – Igazság szerint egyszerre két dolgon akadtam fenn. Nem is a fennakadás a jó szó erre, hanem valami más. Talán erőteljes meglepődés vagy meghökkenés. Azon a tényen most elsiklottam, hogy Cole látott rólam egy képet kiskoromból és valószínűleg amikor meglátott a nappaliban, már akkor tisztában volt vele, hogy ki vagyok. Már ha Haylie elmondta neki, hogy az unokahúga vagyok, mikor oda adta neki a képet. Mindegy, ez nem lényeg, az a lényeg, hogy Haylie kedvenc képe, az én képem. Van rólam egy albuma gondosan elrendezett képekkel, és csillogó szemmel nézte végig mindet. Az első pillanattól kezdve kedves velem, és lehet, hogy bolondság, de úgy érzem, hogy nem tudnék olyat kérni, amit ne próbálna meg teljesíteni. Én nem is emlékszem rá, annyira régen és annyira keveset találkoztunk, de az ő életében így is folyton jelen voltam. Talán… talán Haylie szeret engem, de teljesen indokolatlanul. Ugyan miért tenné, mi oka lenne erre a hülyeségre? Könnyek gyűltek a szemembe, pedig már magamhoz viszonyítva régen sírtam, és most eltörni készül a mécses egy ilyen dolog miatt, mert van rólam pár képe.

-          Haylie… – mondtam akadozó hangon. Elhallgattam, nem tudom mit akartam mondani. Rám mosolygott és magához ölelt. Egy ideig hagytam, majd eltoltam magamtól. Kicsit furcsán nézett rám, de muszáj megemberelnem magamat. A világ legjobb embere ül mellettem, aki olyan fiatal még, és engem gondoz, vigyáz rám. Szeret nekem főzni és anyukásan viselkedni. Utóbbiért nem nevettem ki, főleg amióta láttam az arcát, ahogy a képeimet mutogatta. Muszáj volt elmondanom neki, meg kellett próbálnom, tudnia kell, hogy hálás vagyok neki. Nem, ez sokkal több, mint hála.

-          Haylie – kezdtem megint bele –, köszönöm.

-          Nincs mit megköszönnöd – megsimogatta a hajamat.

-          De van – erősködtem. – Te úgy viselkedsz velem, mintha mindig is közel álltunk volna egymáshoz. Pedig csak képről emlékeztem rád, nincsenek rólad emlékeim. – Az én szívem fájdult bele, ahogy ezt kimondtam. Minden vágyam az volt ebben a pillanatban, hogy legyenek emlékeim az együtt töltött időről.

-          Van olyan szeretet, ami első látásra megszületik, és semmi sem olthatja ki. Mikor először néztél rám, olyan ijedt fejet vágtál – Haylie az emlék hatására elnevette magát. –, majd pedig vigyorogni kezdtél. Onnantól nem volt kérdés, hogy te leszel az én kis egyetlen és kedvenc unokahúgom. Tökre az ujjaid köré csavartál egyből. – Mintha ez olyan nagyon nagy érdem lenne, játékosan oldalba bökött, majd felállt, hogy visszategye a helyére a képet. Habár nem közvetlenül, de határozottan azt mondta, hogy szeret engem. Egész életemben ő a negyedik ember, aki ezt mondja nekem. Na jó, arra nem emlékszem, hogy apu mondta volna, mert kicsi voltam, de a nyakamat teszem rá, hogy mondta nekem, hogy szeret. Apán kívül volt még Robert és Josh, anyámtól sosem hallottam, sosem mondta nekem. Bár tudom, hogy ezt nem kell mondani, de igazság szerint érezni sem éreztem, hogy szeret. Soha. Nem lényeges, lekattanok már végre erről a témáról és rákattanok valami másra, ami még nem tudom mi lesz, de biztosan nem ez. Nem tudtam mit mondjak Haylie-nek, de nem várt el semmit. Csak mosolyogva felállt, adott egy puszit ismét, majd elment dolgozni.