18.fejezet: Növény a kezeim közt

"Hogyan változik valaki a pszichoterápia időszakában? Túlzás lenne azt állítani, hogy a pszichoterápia hatására. A változáshoz ő maga is kell, az elhatározása."

- Sajnálom, szívem, Hope-nak időpontja van. – Nem mertem egyből felállni, mert talán a fiú kinyír. A Szőke csak sóhajtott egyet, majd semleges arckifejezéssel rám nézett, majd visszaült a helyére, miközben valami olyat motyogott, hogy a mai világban, már semmi sem számít. Előre tessékelt a nő, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, a Szőke megszólalt.

- Mondja meg neki kérem, hogy leléptem – a hangja mély volt és tompa. Túl sok dallamosság sem volt benne, de mégis kellemes volt.

-          Szia, Hope! – mosolygott rám a doki. Csak egy óra, nyugtattam meg magamat ismét.

-          Napot! – köszöntem vissza, majd leültem a kedvenc relax fotelembe. Legalább ezért megéri eljönni hozzá.

-          Nos, mi újság mostanság veled? Jó volt találkozni Josh-sal? – kérdezte könnyed társalgási stílusban. Nem igazán figyeltem rá, de a Josh nevének az említésére felkaptam a fejemet. Honnan tudja ő, hogy Josh nálunk volt? Valószínűleg a tekintetem mindent elárult, mert válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

-          Haylie említette.

-          Áruló – füstölögtem az orrom alatt, mikor meghallottam a doktor halk kuncogását. Gyilkos tekintettel néztem fel rá, mire abbahagyta.

-          Te semmit sem mondasz nekem, de valamit csak tudnom kéne.

-          Minek? – kérdeztem gorombán.

-          Mert segíteni akarok. Vagy legalábbis szeretnék.

-          Minek? – kérdeztem megint gorombán. Úgy látszott lepereg róla a beszéd stílusom.

-          Mert mindig csodálatos dolognak tartottam, mikor egyes emberek egy jó kis beszélgetéssel lelket tudnak önteni a másikba, segíteni nekik, mikor padlón vannak, és talán megmentik az életüket. Ezért választottam ezt a szakmát, mert szeretnék segíteni az embereknek. A tűzoltótól sem kérdezed meg, hogy minek ment meg, mert szinte elvárjuk tőlük, hiszen ez a munkája. De ahhoz, hogy valaki tűzoltó legyen, kell valami plusz. Hiszen a saját életedet kockáztatni vadidegenkért? Ezt sokan nem csinálnák meg. Egy bizonyos szintig a pszichológus páciensei is idegenek, de a doktor segíteni akar nekik. – Elgondolkodva néztem a dokira, hiszen én ilyen szemszögből még sosem néztem ezt az egészet. Csak vad idegennek láttam őket, akik hülye és fölösleges kérdéseket tesznek fel, amik idegesítenek. Mellesleg a tűzoltós hasonlat a szívembe markolt, apu tűzoltó volt.

-          De maga nem kockáztatja az életét – világítottam rá a tényre, ami kisegített, hogy nehogy még a végén megbéküljek a pszicho dokival.

-          Hm… Nem mindenki olyan, mint te Hope. Valaki már rántott rám pisztolyt, és akartak is megkéselni. – Elkerekedett a szemem. Persze, ha az ember elmebetegekkel dolgozik, számíthat erre, de nem gondoltam arra, hogy ezt az én dokimmal is megpróbálták már. – És utána ugyanúgy visszamentem hozzájuk. Elvégre, ha én is ott hagyom őket, ki segít nekik?

-          De nekem ez akkor is kényszer. Én nem akarok magával beszélgetni. – Bármit mondhat, az nem fog azon változtatni, hogy nem szívesen beszélek az életemről idegeneknek. Na jó, Mira kivétel, neki sokat mondtam, de mert segítenem kell neki.

-          Elhiszem, de meg sem próbáltad. – Nem is akarom…

-          Tekints rám úgy, mint a naplódra. – Erre magamban felnevettem. A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Az ember általában a legbensőségesebb érzelmeiről ír a naplójába, nem gondolhatja, hogy én azokról beszélek neki.

-          Nem hiszem, hogy menne.

-          Nehéz dolgom van veled – csóválta meg a fejét. – És ha hétköznapi dolgokról beszélgetnénk, abba belemennél?

-          Hát… – mondtam tétován. Mi számít hétköznapinak?

-          Igazad van – nevetett fel. – Örülnöm kéne, hogy legalább már hozzám szólsz, nem egyből fejest ugrani. – Igaza van, most, hogy így mondja.

-          Mit szeretsz a szabad idődben csinálni? – Hé, nem azt beszéltük meg, hogy nem beszélünk hétköznapi dolgokról? Legalábbis abból, hogy megjegyezte, hogy örül, hogy szóltam hozzá, én azt vettem le, hogy akkor most egy kicsit szüneteltetni fogjuk a beszélgessünk hadműveletet.  Nem válaszoltam egyből, csak magam elé bámultam és gondolkodtam. Sosem volt olyan, hogy valamit szeressek csinálni a szabad időmben. Szabad időm sem volt sok eddig. Most van, de nem csinálok semmit, csak tanulok, meg bőgök - bár egyre kevesebbet -, és valami hirtelen felbuzdulásból vers félék születnek meg az agyamban.

-          Ének? Rajz? – segített a doki, mikor látta, hogy nem jutok sokra.

-          A hangom pocsék, és a rajzolni is csak akkor rajzoltam, mikor muszáj volt. – Na jó, oké, legyen gyerek nap. Most az egyszer beszélek vele, mert talán kihasználhatom kicsit, hogy ötletet adjon arra, hogy mit csinálhatnék a szabad időmben, mert már Haylie is feszegette a témát.

-          És ha egyszer csak úgy magadtól próbálnál meg rajzolni?

-          Az csak firka lenne. Csak firkálni szoktam.

-          Az nem probléma. – Jaj hagyjuk már a rajzot, nem szeretek rajzolni, sőt utálok! A rajztanárom örökre megutáltatta velem. Valószínűleg megint kiültek az arcomra az érzéseim, mert témát váltott. Megjegyzem, mostanában sokszor engedem meg magamnak azt a luxust, hogy kimutassam az érzéseimet.

-          Jó oké, rajz kilőve. Kertészkedés? – próbálkozott be egy új témával, de ez is veszett fejsze nyele. Mint már mondtam, nyiffantak már ki növények a kezeim között. Megráztam a fejemet.

-          Próbáltad már?

-          Nem nagyon szeretnek engem.

-          A növények? – kérdezte meglepetten a doki. Bólogattam. Erre elmosolyodott majd felállt. A szoba egyik ablakához ment és a kezébe vett valamit. Amikor megfordult, láttam, hogy egy virágot tart a kezében.

-          Lepke orchidea – ült le vissza a helyére. A növény még kicsi volt, de ami egyből megfogott, az a színe volt. Lila színben pompázott, illett volna a szobámba.

-          Szép.

-          Az – mosolygott a doki. – Neked adom.

-          Mi? – kérdeztem döbbentem. – Nem akarhatja nekem adni – emeltem fel tiltakozásképpen a kezeimet. – Akkor a halálba küldi – mondtam neki komolyan. Láttam rajta, hogy vissza kell fognia magát, hogy ne mosolyogjon.

-          Neked adom, és te fogsz róla gondoskodni. Szeretném, hogy vigyázz rá. – Nem, én képtelen vagyok róla gondoskodni! Nekem az nem megy, el fogom szúrni.

-          Ő nem egy ember – mondta nyugtatás gyanánt, azt hiszem.

-          De meg bírom ölni – suttogtam halkan.

-          Hope! – mondta keményen, hogy visszahozzon a valóságba. – Felteszem, már volt szerencsétlen tapasztalatod virágokkal. Nekem is, pedig imádom őket. Meg kell próbálnod, újból. Nem akarok kifogásokat hallani, csak vidd el, vigyázz rá és szeresd! – Ha magamnál vagyok, biztos, hogy leharapom a fejét, amiért így megmondja nekem, hogy mit csináljak, de én csak megbűvölve figyeltem az életet, amit rám akart bízni. Isteni! Az önbizalmam a csúcson van, már attól ideges leszek, hogy egy növényt akar rám bízni. Nyugodj már meg, Hope, nem fogod őt megölni.

-          Oké – motyogtam halkan. Nem néztem fel rá, nem akartam látni az arckifejezését, és azt sem akartam, hogy ő lássa az enyémet. Hibát követtem el, tisztában vagyok vele, de csak megfogtam a kis cserepet, motyogva elköszöntem és kislisszoltam a szobából. Nem akartam még belegondolni, hogy mit tettem. Legszívesebben a falnak vertem volna fejemet, vagy elsétáltam volna az északi-sarkra, hogy valami lehűtsön. A váróban már tényleg nem volt ott a szőke srác, szóval zavartalanul botorkálhattam ki az épület elé, ahol a friss levegőt némiképpen jobb hangulatra derített. Mély levegőt vettem, és leültem a lépcsőre. A virágot magam mellé tettem, a könyökömmel a térdemen támaszkodtam és a fejemet a tenyerembe ejtettem. Nem ültem ott sokáig, mert jött Haylie. Nem kellett sokat mondanom, csak rám nézett és mintha tudta volna, hogy nem szeretnék beszélgetni. Tényleg nem szólt hozzám, amiért hálás voltam neki. Otthon kitett, de mielőtt elment volna, eszembe jutott, hogy nem szóltam neki, hogy elmegyek.

-          Haylie, lemegyek a partra délután, oké?

-          Persze – mondta mosolyogva. – Egyedül? – kérdezett vissza egy kis csend után.

-          Cole-lal. – Elvégre miért ne tudhatná? De mielőtt esetleg másra gondolna, folytattam. – Segítek neki egy pályázatához.

-          Fényképezés?

-          Aha.

-          Menj csak nyugodtan! – Haylie le sem tagadhatta volna, hogy baromi boldog, amiért kimegyek a házból, az pedig hab a tortán, hogy nem egyedül.

-          Akkora, szia – köszöntem el tőle és kiszálltam.

-          Szia! – köszönt utánam vidáman. Legalább kettőnk közül már valaki örül neki.

Az órákon is zombi voltam, szinte robot módban ültem végig őket. Alig emlékszem valamire, csak ültem és automatikusan válaszoltam és jegyzeteltem. Tudtam, hogy először segítettem hozzá egy pszichológust, hogy tényleg valós diagnózist állítson fel a viselkedéseim okairól.

A délután négy óra vészesen közeledett és egyre jobban kétségbe estem, mikor elment a tanárnő. Az idő gyorsabban telt, mint szerettem volna. Ilyenkor persze meg rohan!

Nem igazán tudtam, hogy mit kéne felvennem, vagy egyáltalán, mit kéne csinálnom, mielőtt beállít Cole, hogy lemenjünk a partra, ahol lefényképez. Nem hiszem, hogy fog magával egy komplett stábot hozni, akik sminkelnek meg hajat csinálnak és öltöztetnek, és belőle sem nézem ki, hogy ezeket megcsinálja, szóval magamnak kéne erről gondoskodni. Vagy nem? Nem így megy ez általában? Azt sem tudom, mit vegyek fel! Oké, azt hiszem, megvárom Cole-t, biztos tudja, hogy mit akar. A szempilla spirált képes vagyok használni, szóval azt megteszem.

 A fürdőben találomra kihúztam egy szekrény fiókját, ami tele volt smink cuccokkal. Ezekből arra következtetek, hogy Haylie azon szerencsés nők közé tartozik, akik tudják is használni őket. Gyorsan kikotortam a spirált sok idegen dolog közöl, mert egy két kis tubusra és dobozra csak néztem, hogy mi lehet. Feltettem a spirált, és a szempilláim még szebb ívet kaptak, és még hosszabbnak látszottak.

Felvettem egy farmert és egy hosszú ujjú pólót, és majd megvárom Cole ítéletét, amit valószínűleg perceken belül megkapok. Négy után pár perccel a csengő megszólalt, és görccsel a gyomromban mentem ajtót nyitni.

-          Helló! – Cole szerencsére nem ezer wattos mosollyal várt, csak szépen szolidan. Megpróbáltam magamból normális hangot kipréselni, de olyan ideges voltam, hogy azt sem tartottam kizártnak, hogy kiadom az ebédemet. Persze ezt nem Cole jelenléte váltotta ki, csak az, hogy mire vállalkoztam.

-          Szia. – Elléptem az ajtó elől, hogy be tudjon jönni.

-          Mehetünk? – kérdezte, ahogy belépett.

-          Hát… Nem tudom mik az elképzeléseid, de, öm így… – mutogattam a ruházatomra és magamra. Cole tüzetesen végig mért, ha még egy kicsit tovább nézeget, ráüvöltök. Néhány helyen jobban látszik a csonton – például a csípőmnél -, és idegesít, ha nagyon megnéznek.

-          Igazából van számodra valamim, de remélem hajlandó vagy felvenni. Mindjárt jövök. – Ezzel hirtelen elviharzott, mielőtt még mondhattam volna annyit, hogy bakfitty. Lövésem sem volt, hogy mi az a ruha, amit esetleg nem vagyok hajlandó felvenni. Én hülye, meg sem kérdeztem, hogy mi a pályázat témája, és most lehet, hogy valami kurvás ruhát ad rám. Oké, gondolkozzunk reálisan: kurvának nem vagyok jó, sem semminek, amihez kell szexiség. Nem hiszem, hogy lenne férfi, aki hozzám akar érni. Akkor mégis mi lehet a téma? Hirtelen betoppant a karján egy nagyon halvány rózsaszínes ruhával. Az első gondolatom az volt, hogy menyasszony, de elvetettem. A ruha így összehajtva sem nézett ki menyasszonyosan.

-          Tessék – nyújtotta át. – Felveszed? – Kíváncsian vettem el a ruhát, de nem hajtottam szét. Nem akarom, hogy lássa, hogy milyen reakciót vált ki belőlem, amíg én sem vagyok benne biztos.

-          Jó lesz? – Eléggé kételkedtem benne, hogy a ruha nem fog rajtam úgy álli, mint egy zsák. Maximum akkor lenne esélye szegény ruhának, ha direkt nekem varrták volna.

-          Szerintem nagyjából igen. A húgomé volt, egy színdarabhoz kellett neki. Akkor kisebb volt és soványabb, bár lehet, hogy még így is nagy lesz picit.

-          A húgodé? – Úgy parádézom más ruhájában, hogy ő valahol mit tudom én hol van? Én sem akarnám, hogy a megkérdezésem nélkül felvegyék a ruháimat.

-          Megengedi. Ha meg nem engedné, az sem izgatna – rántotta meg egy huncut mosoly kíséretében a vállát.

-          Oké – mondtam bizonytalanul és eltűntem a fürdő felé.

Megnéztem a ruhát, és először leesett az állam. A ruha egyértelműen túl szép volt ahhoz, hogy én is felvegyem. Így egészben nem tudtam eldönteni, hogy inkább barackos vagy rózsaszínes, de szép színe volt. A ruha egyenes vonalú, egy szaténszerű anyag volt úgymond az alsó szoknya, ami leért a bokámig. Rajta egy könnyű fátyolszerű, csak kevésbé tüllős, lágy anyag volt. Az a fajta, amit a szél vihet minden felé, ha belekap. A melle alatt egy olyan öt centi vastag pánt volt körbe. Cole szerencséjére a ruhának harang ujja volt, mert amúgy nem vettem volna fel a vágások miatt. Nem passzolt rám tökéletesen, de túl nagy sem volt. A mell résznél a félkör kivágás, az én szememben kicsit túlzás volt, bár még nem volt a lotyós határán. A ruha még jobban kihangsúlyozta a fehér bőrömet és a sötét szememet s a barna hajamat. Ki akartam menni, de kicsit feszengtem, mer a háta is kivágott volt. A hátamon melltartóm vonalánál volt valahol a ruha, és nekem ez már soknak számít.

-          Nagyon szép vagy – hallottam meg a semmiből Robert hangját.

-          Neked még van képed visszajönni a múltkori után? – kérdeztem magamban számon kérően.

-          Csak ideiglenes szia volt. Tudtam, hogy jön Cole.

-          Nem számít, nem beszélek veled. Haragszom rád. – Erre Robert felkacagott.

-          Sosem bírtál rám túl sokáig haragudni – közölte velem a tényt nevetve. Ez igaz volt, de ha ő csak egy hang a fejemben, akkor én parancsolok neki, és az van, amit én akarok. Most pedig tényleg nem akartam vele beszélni.

-          Hagyjál most, kérlek. Szia! – ezzel nem várva a válaszára, lenyomtam a fürdő kilincsét. Azzal számoltam, hogy erőt gyűjtök még, amíg elmegyek a nappaliig, de Cole ott állt az ajtó előtt. Türelmetlen. Nem tudtam a meglepettségemet leplezni, de ezzel úgy nézem, nem voltam egyedül. Szinte már tátott szájjal bámult. Idegesen és zavartan álltam ott, és ezek tetejébe még éreztem, hogy az arcom színt vált és fehérből pirosba megy át.

-          Szép – elismerően rám nézett. – Ha szabad ilyet mondani, rajtad jobban mutat, mint Jenny-n. – A húgának eléggé retardáltnak kell lennie, hogy rajtam jobban álljon egy ruha, mint bárki máson. No mindegy, a lényeg most az, hogy hogyan jutunk el A pontból B-be, szóval tőlünk a partra. Van némi olyan sejtésem, hogy motorral, de lássuk be az most nem jó ötlet. Vagy felöltözöm normálisan, de a parton hol veszem fel ezt a ruhát, vagy lefagyok a motoron a ruhámba, amire maximum kabátot veszek rá.

Szerencsére Cole hamarabb észhez tért, mint én – vagyis én észnél voltam, de a nyelvem nem bírtam használni – és közölte velem azt, ami érdekelt.

-          Kocsival megyünk. – Nem kérdeztem többet, nekem ennyi bőven elég volt. – Szerintem hozz egy kabátot. Kint most nincs annyira hideg, de a parton eléggé fúj a szél. – Bólintottam, majd a kabátommal tértem vissza.

-          Akkor, mehetünk? – jelent meg megint egy széles mosoly az arcán.

-          Aha. – Fogtam a kulcsot majd bezártam az ajtót.  A kocsi ott állt Cole-ék előtt, és annyira nem illett hozzá. Egy tipikus családi autó. Az a nagy hangos masina jobban passzolt hozzá. Persze ez jóval melegebb és biztos vagyok benne, hogy kényelmesebb is. Előre ültem Cole mellé. Az út gyalog is nagyon rövid, szóval teszem azt, kocsival még hamarabb oda érünk, viszont más irányba mentünk, ami furcsa volt. Lehet, hogy nem az általam megismert részhez megyünk, vagy éppen most rabolt el és tényleg egy pszichopata?