17.fejezet: Jack

Sziasztok!

Ez a rész nem lett túl izgi meg hosszú, de ha hozzá tettem volna a beszélgetést, már túl terjedelmes lett volna. 

Nos Lida, azt kell mondjam, hogy nem lepődtem meg. Felvettelek, mert szeretnék tisztázni pár dolgot.

Jó olvasást! :)

“Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.”

Csengettek, mire olyat ugrottam ijedtemben, hogy ha kicsit nagyobbra sikerül ki katapultálom magamat a tetőn. Az órára néztem, ami fél tizenegyet mutatott. Megjött Miss Watson. Még Mirán sem volt időm gondolkodni, pedig a Cole-ra pazarolt időmet fordíthattam volna a tegnap történtek átgondolására. Habár, ami késik, az nem múlik.

Miss Watson egy olyan boldog mosollyal állt az ajtó előtt, hogy az ijesztő volt. Azt hittem, hogy mindjárt sírni kezd, de inkább örömében, mint bánatában. Mit tettem, amitől ennyire boldog lett? Vagy talán Mira tett valamit? Áh nem, egy délután után senki sem fog megváltozni.

-          Szia, Hope! – a hangja is boldog volt.

-          Jó napot! – Félre álltam és beengedtem. Ahogy belépett egyből beszélni kezdett.

-          Nem tudom, mit csináltál vele tegnap, de láttam, ahogy rád mosolygott. Mosolygott! – azt hittem a tanárnő örömében tapsolni kezd. Én semmit nem tettem, talán inkább Cole Sullivan.

-          Azért tényleg nem mondaná ki nyíltan, de biztos vagyok benne, hogy mély benyomást tettél rá. – A mosoly tényleg nem fagyott le az arcáról, én meg belül elolvadtam attól, hogy ennyire boldognak látom ezt a nőt. – Igaz, velem ugyanúgy viselkedett, de akkor is… Köszönöm, Hope! – Megcsillant egy könnycsepp a szemében. Én meg per pillanat szóhoz sem bírtam jutni. Most mit mondjak? Azt hogy szívesen? De hiszen semmit sem tettem, csak elmondtam, hogy az anyám és a mostoha apám börtönben van, az apám meg nem tudom hol. Ja, és látott egy fiút mocskos pólóban.

-          Szerintem kedves lány – makogtam, miközben leültem az asztalhoz. – Az apja a gyenge pontja, szerintem jobban bántja a dolog, mint bevallja. Bár szerintem valami más is van.

-          Gondoltam – sóhajtott egy nagyot Miss Watson. – De ezt a problémát nem tudom megoldani. Egyszer csak fogta magát és lelépett, többet vissza sem nézett. Plusz a múltban elveszett valaki, de szerintem már feldolgozta. – Nagyon nem tetszett a tekintet, amivel engem nézett. Olyan volt, mintha tőlem várna segítséget, de nem vagyok valami a jó a családi problémák megoldásában, kiváltképp, hogy apákkal nincsen sok tapasztalatom. Az igazi elől a hibbant anyám elszökött, a mostoha meg egy idióta barom. Ha meg magától nem mondja el, hogy kit vesztett el, nem fogok kérdezősködni, ha el akarat volna mondani, megetette volna. Talán nincsen hozzá közöm. Úgy döntöttem, hogy inkább nem mondok semmit.

-          Na mindegy – nevetett fel zavartan egy kis csend után Miss Watson –, hálás vagyok azért, amit tettél. Remélem nincsen terhedre Mira – kezdett megint szabadkozni.

-          Nincsen – hűtöttem le egyből. – És azt mondta mikor elment, hogy legközelebb szeretne nekem mesélni valamit – mondtam megnyugtatás és biztatásképpen a tanárnőnek, akinek szüksége volt a megerősítésre. Igazság szerint tényleg szívesen látom a lányát.

-          Na, ez jól hangzik – mosolyodott el a tanárnő. Tényleg jól hangzik, csak éppen már tudom, hogy miről vagyis inkább kiről akar mesélni. Jelen pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy most ennek örüljek e vagy ne. Igazából nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis a tanárnő bejelentette, hogy fél évkor vizsgát kell tennem, amihez be kell mennem az iskolába. A hideg kirázott, ezt nagyon nem kívántam. A vizsgára általában tanulni kell, ha nem akarsz megbukni, és nekem az nem célom, szóval kezdhetek ténylegesen tanulni. Csodás, más sem hiányzik az életemből! Viszont a másik oldal az, hogy egy vizsgán problémázok, ami elég jó az előző bajokhoz képest.

Óra után a szobámban kutakodtam üres papír után, hogy le tudjam írni a sorokat, amik nem rég jártak a fejemben, és mikor kirántottam a papírt, velük jött a két levél is, ami a maciról maradt hátra. Lemeredve néztem a papírokat. Vajon ezeket kitől kaphattam? Valahonnan belülről próbáltam erőt meríteni ahhoz, hogy elolvassam, de képtelem voltam rá. Megfogadtam, hogy nem sírok többet, vagy legalábbis nem folyton, és nem olyan sokat, mint ezelőtt, de ha ezt a maradék két levelet elolvasom, az biztos, hogy sírógörcsöt kapok. Eszembe jutott az is, hogy írt egy számot Clarie, amin felhívhatnám, és biztos várja is a kis angyalom, de gyenge vagyok. Szerettem volna előtte kellő magabiztosságot, hogy beszélni tudjak vele, a lehető legkevesebb könnymennyiséggel megoldva ezt. Mielőtt bármi hülyeség az eszembe juthatott volna a papírt és a két levelet is sietősen visszatettem a fiókba, majd úgy döntöttem, ma én fogok főzni. A maradék elfogyott, én meg nem vagyok nyomorék, elvégre már hét éve főzök. Az is hihetetlen számomra, hogy eddig hagytam, hogy Haylie főzzön, mosson, takarítson és elverjen rám egy nagycsomó pénzt. Ezt ideje lesz viszonozni, és kezdem azzal, hogy legalább valami kaját készítek, jobb dolgom úgysincs.

Találtam csirkecombot, amit úgy döntöttem ki fogok rántani. Előszedtem azt, ami a panírhoz kell, majd elkezdtem őket mártogatni. Ahogy az első húst mártottam bele a lisztbe, mintha áram csapott volna meg, kiejtettem a kezemből. Szinte a kezemen éreztem, Jack nagy és erős kezét. Végig futott a hátamon a hideg, és minden szőrszál felállt a hátamon. Keserűen gondoltam arra, hogy már rántott húst sem bírok anélkül csinálni, hogy Jack eszembe ne jusson.

-          Ez így nem jó, Hope – mondta finoman Jack, majd a lány kezére tette finoman az ő nagy kezét. Hope felnézett a férfira, akinek az arcán, egy szokatlanul kedves mosoly ült. Egy pillanatra teljesen elfeledkezett a rossz érzésről, ami mindig hatalmába kerítette a férfi jelenlétében.

-          Figyelj rá, hogy jól meghempergesd mindenben. Így – ezzel elvette a húst, és mindenbe jó alaposan belemártotta. – Ne nagyázzd el – magyarázta tovább. Hope nem beszélt, csak fogta a következő húst, és megcsinálta úgy, ahogy a férfi tette az előbb.

-          Ügyes – mondta Jack elismerően, majd a tiszta kezével megsimogatta Hope fejét. A kislányt kirázta a hideg, az érintés nem volt jó érzés. Nem érezte a biztonság érzetét, csak a kiszolgáltatottságot. Amióta a férfivel találkozik az anyja, még kevesebbet foglalkozik vele és mindig hozzá igazodnak, mintha ő lenne a főnök. Hope nem értette, az anyja miért csinálja ezt, és miért szereti a férfit. Az apukája sokkal jobb ember volt, és ha ő simogatta meg, azt szerette. Hiányzott neki az apja, de kimondhatatlanul. Annyit játszottak együtt, és nevettek. Hope sokszor hazudta azt, hogy fél a szobájában és átment, hogy az apjával aludjon. Ő sosem tiltakozott, mindig megengedte, hogy vele legyen a lánya, hiszen mindennél jobban szerette őt. A kislány, már amióta az eszét tudta, sokkal jobban kötődött az apjához, mint az anyjához. A nő valahogy sosem éreztette vele úgy, hogy szereti, mint az apja.

Ezen a napon együtt főzött Hope és Jack, de a lány végig veszélyezve érezte magát. A férfi végig szokatlanul rendes volt és sosem látszott rajta, hogy mérges lenne akár egy kicsit is. Még viccelődni is próbált, habár a lányt  nem nagyon érdekelte a dolog.

-          Ki tanított főzni? – tudakolta a férfi.

-          A nagymamám – válaszolta szomorúan Hope, mert tudta, hogy ő már nincsen.

-          Él még? – kérdezte Jack, hangja szinte vigasztalásra kész volt. A lány csak megrázta a fejét, de nem sírt, csak szörnyen szomorú volt.

-          Részvétem – mondta Jack, és abban a pillanatban ezt komolyan is gondolta. Csak nézte a kislányt, és tényszerűen megállapította, hogy nyomorult egy élete volt eddig is, és ha talán ő egy másik ember lenne érdekelné ez, de ő nem másik ember. Önmagát senki sem tudja meghazudtolni és még egy örökösen szomorú barna szempár sem tudja őt megváltoztatni, főleg, hogy sosem fog Hope-re lányaként tekinteni. Csak egy gyermek lesz számára, akit el kell viselnie és azzal a nővel él, akinek ő esténként bebújik az ágyába. Viszont annyit megígérhet, hogy fel fogja készíteni az életre a lányt, kerül amibe kerül. Majd ha elég idős lesz és kikerül a szülői házból, érett és talpraesett nő lesz, aki előtt nem lesznek akadályok. Mert ő úgy fog bánni a lánnyal, ahogyan az élet bánik az emberekkel: igazságtalanul és keményen. Ha majd Hope felnő, nem fog nyafogni, ha a padlóra kerül, hanem összeszorítja a fogait és feláll. Újra és újra fel fog állni, mert ezt verték bele, szó szerint. Nem tehet mást, nem adhatja meg magát, ha élni akar. Mert Jack szerint, az élet egy túlélő játszma és az erősebb nyer. Nehéz lesz ebből az őzike szemű lányból egy kemény, férfihoz méltó keménységű, embernek nevezhető valakit faragni, de neki sikerülni fog, hiszen őt is kellőképpen megnevelték és megtanították, hogy mindig fel kell állni, akárhányszor is csap az élet pofon.

Nevetséges, de emlékszem arra, hogy többször is jött és segített nekem főzni, néha eléggé rendesnek tűnt, de ezt egyszer csak abba hagyta, és inkább csak a tenyerével ismerkedtem meg jobban. Próbáltam megemberelni magamat és tovább panírozni a nyamvadt húsokat, nem gondolva arra, hogy Jack mondogatja, hogy hogyan kell csinálni, kiváltképp, hogy előtte a mamám már megtanított rá. Sült krumplit csináltam a húshoz, és mire végeztem, szinte végszóra toppant be Haylie, akinek az arcán meglepett mosoly ült.

-          Hope, nem kellett volna – mondta mosolyogva, miközben letette a táskáját a székre és leült.

-          Megérdemled. Sokat dolgozol.

-          Csodás vagy – mondta kedvesen. Valami késztetést éreztem arra, hogy odatartsam neki az arcomat, hogy nyomjon rá egy anyás puszit. Nem tudom az milyen, de szerintem ha megpuszilna, azt érezném, hogy ez olyan anyás volt.

-          Milyen napod volt? – kérdezte, mikor lehuppantam vele szembe a székre.

-          Szokásos – válaszoltam és elkezdtem felvágni a húst. – Neked? – a válaszra is vártam, nem csak reflexből kérdeztem vissza. Érdekel, hogy mi van Haylie-vel.

-          Szokatlanul nyugodt. Tuti, hogy ez a vihar előtti csend – bólogatott, miközben bekapta az első falatot. – Finom!

-          Jó étvágyat! – próbáltam mosolyt préselni az arcomra, de csak grimasz lett volna belőle, de olyan, amitől lehet, hogy megijed és vissza sem jön. Szóval inkább hanyagoltam a mosoly hadműveletet.

-          Nem rossz mindig egyedül itthon? Úgy értem, nem szeretnél csinálni valami úgymond sulin kívüli programot? – nézett fel a tányérjából érdeklődve rám. Ez első hallásra nem hallatszott rosszul, mert tényleg unatkoztam, de ahogy rájöttem, hogy ki is vagyok lemondtam róla.

-          Nem akarom, hogy egész álló nap egyedül legyél itthon. Csak itt ülsz és semmit sem csinálsz, és az nagyon nem egészséges. Tudod, ép testben ép lélek. – Mástól ezeket idegesítőnek találtam volna, de az ő hangjában tényleg az érződött, hogy aggódik értem. Megpróbáltam magamat elképzelni, ahogy valami „sulin kívüli” dolgot csinálok, de mégis mit? Semmi sem jutott eszembe és minden nevetségesen hangzott volna.

-          Gondolkodj el kérlek ezen. – Csak bólintottam. Gondolkodni van elég időm, biztos be tudom valahova illeszteni a szoros napirendembe.

Este elaludni kicsit nehezen sikerült azok után, hogy még szinte lehetett benne érezni Josh illatát, ami eszembe jutatott mindent. A minden alatt tényleg a mindent értem, sok ezer emlék keresett fel a múltamból, szomorúak és vidámak vegyesen. Magam előtt láttam, mikor olyan tizenkét éves lehettem és Josh meg Robert eldöntötte, hogy ők majd szép frizkót csinálnak nekem, olyan hercegnőset. Sosem szerettem a hercegnőket, de ez nem izgatta fel őket. Olyan frizurát csináltak a hajamból pár gumi meg csatt segítségével, mintha valami szörny lennék. Ha most látnék egy képet magamról, először biztos elszörnyednék, hogy ezt hagytam nekik, utána pedig meghalnék a röhögésben.

***

A kocsiban hátsó ülésén ülve, a hűs ablaknak támasztottam a fejemet. Csak egy óra, csak egy óra mondogattam magamban, miközben a pszichológushoz tartottunk. Most még annyi kedvem sem volt hozzá menni, mint eddig. Jelenleg lefoglalt az izgulás a délutánnal kapcsolatban. Elvégre kinek lenne kedve dilidokihoz menni, ha a délutánját Cole modelljeként fogja tölteni? Valami borzongás futott végig a gerincemen, de mindenféle gondolatot elkergettem, aminek köze volt a fiúhoz.

 Haylie kitett és ment is dolgozni. Igazából én mondtam, hogy nem kell engem bekísérgetni, betalálok magam is. Megvolt az esélye, hogy elmenekülök és inkább nem megyek be, de egyedül szerettem volna a feladattal megbirkózni. Nagy levegőt vettem és indulásra kényszerítettem a lábaimat. Hiába imádkoztam, hogy ne engedelmeskedjenek, megtették. Ahogy benyitottam, még depressziósabb hangulat vett uralma alá. Utálom ezt az egész helyet, a várótermet, dokit, egyszóval mindent.

  A váróteremben kényelmes székek voltak rakva a fal mentén, több nagy zöld növény is volt bent. A szoba közepén asztal, ami tele volt magazinokkal és könyvekkel. Most először fordult elő, hogy volt valaki a váróteremben, sőt az is, hogy várnom kellett a doktorra. Egy szőke srác ült az egyik székben és egy sportújságot olvasgatott, amiből jöttömre felnézett. Nem nagyon érdekeltem, csak biccentett egyet. Leültem a vele szemben lévő székek egyikére, és csak néztem magam elé. Biztos csak pár percet kell várnom, és azt kibírom. Nem fogok elfutni. A fiút figyeltem inkább, aki lecsúszva ült a széken, a jobb lábát feltette a combjára. A határtalan unalom látszott rajta. A haja nem volt tejföl szőke, hanem kicsit sötétebb, de közel állt hozzá. Úgy néztem nem fordít nagy gondot arra, hogy a legújabb divat szerint vágassa le. Tovább nem tudtam elemezgetni, hogy lefoglaljam magamat, mert nem láttam belőle többet. Az ember általában észreveszi, ha nézik, és így tett ő is. Mogorván felnézett, egyenesen rám. Kicsit megtántorodtam, de figyeltem tovább, elvégre semmi rosszat sem csináltam. Vajon ő miért van itt? Önszántából jön, vagy muszáj neki? Neki mi baja lehet? Hirtelen kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a doktor asszisztense. A fiú lustán felállt, mire a nő kedvesen elmosolyodott.

- Sajnálom, szívem, Hope-nak időpontja van. – Nem mertem egyből felállni, mert talán a fiú kinyír. A Szőke csak sóhajtott egyet, majd semleges arckifejezéssel rám nézett, majd visszaült a helyére, miközben valami olyat motyogott, hogy a mai világban, már semmi sem számít. Előre tessékelt a nő, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, a Szőke megszólalt.

- Mondja meg neki kérem, hogy leléptem – a hangja mély volt és tompa. Túl sok dallamosság sem volt benne, de mégis kellemes volt.