2.fejezet: Igaz barát

Hali ^^

Köszi, hogy jöttetek, és hogy komiztatok :) Ezek szerint eddig ki lehet bírni *homloktörlés*

„A barát az, aki megérti a múltadat, hisz a jövődben és elfogad annak, aki vagy!”

*

Új volt még a lány a gimiben, látásból ismert sok embert, de beszélni eddig senkivel sem beszélt. Nem volt népszerű lány, csak örült, ha békén hagyták. Többen hallották, hogy mi folyik körülötte, szóval inkább elkerülték.

Hope csak bolyongott a folyosókon, az egyik termet kutatva, bár az sem érdekelte volna különösebben, ha nem találja meg. Megunta, leült egy padra és elővette a táskájából az egyik füzetét és olvasgatni kezdte. Nevetésre és köhécselésre nézett fel, álltak előtte, mégpedig fiúk.

-          Bocs, de ez a nagyok padja – mondták neki vihogva. – Kopás, kis elsős! – vetett neki oda ismét gúnyosan a fiú. Hope nagy, sötétbarna szemeit rájuk emelte, ezzel megingatva őket előbbi bunkó szavaikban. Szomorú és könyörgő tekintetével a fiúk nem nagyon bírtak vitatkozni, ez még őket is megfogta. Hope nem akart felállni, nem akarta, hogy a vele egyrangúak is parancsolgassanak neki. Nem látta a különbséget a gólyák és a nagyobbak között, max annyit, hogy azok beképzeltebbek voltak.

-          Menj már! – szólt rá durvábban az egyik fiú, aki megőrizte lélekjelenlétét.

-          Elférünk mind, ha arrébb megyek – mondta halk kis hangján a lány, és tovább csúszott, de mindenki azt akarta, hogy a kis pisis húzzon el. Maradhatott volna, ha egy bombázó kilencedikes kipakolt mellekkel, és szűk kis naciban vagy szoknyában, de Hope nem ilyen volt. Lesütötte a szemeit egy pillanatra, majd magabiztosan nézett a fiúk szemébe.

-          Hányadikosak vagytok? Tíz? Ennyire nagyra vagytok magatokkal? – Kérdésében semmi gúny sem volt, legalábbis a hangjában nem mutatta.

-          Há… – kezdett volna rá egy megsértett egójú fiú, mikor valaki félbeszakította:

-          Én a helyetekben leszállnék róla, és kotródnék innen! – Hope kíváncsian nézett át a fiúk között, hogy ki lehet a megmentője, mikor meglátta a szomszéd srácot. Az rámosolygott.

-          Ha innen nézzük – kezdte a fiú mély hangján –, akkor én tizenegyedikes vagyok, és igényt tartok az egész padra, nem osztozom, szóval tűnés! – emelte fel a hangját, mire azok szem szűkítve, cöccögve elmentek a másik irányba, de párszor szúrósan hátranéztek Hope-ra, aki kicsit sem törődött velük.

-          Robert, köszönöm! – mondta mosolyogva Hope.

-          Kötelességemnek tartottam elküldeni innen ezeket a bunkókat – nevetett fel és lehuppant a lány mellé. - Tavaly sokat szívattuk, vagyis -ták őket, és most feladatuknak érzik ugyanezt csinálni.

-          Bunkók – motyogta Hope halkan. – Amúgy ki tudtam volna állni magamért! – mondta kis sértődöttséget tettetve, mire a fiú elmosolyodott.

-          Csak az ő egójukat akartam menteni. – Az igazság az volt, hogy a fiú jól tudta, hogy mi történik otthon Hope-pal, és legalább itt mag akarta védeni. Úgy gondolta, dolga vigyázni a törékeny kis szomszédlányra. Sokat beszélt Hope-pal eddig is, jóban volt vele, már kiskora óta, de most még nagyobb támaszt szeretett volna nyújtani neki, szerette volna, ha tudja a lány, hogy szeretik.

*

A torkomat égette a sok ki nem mondott szó és kétely, de soha semmi sem jutott ki a számon. Jack előtt hallgatnom kellett, és már senki másnak sem tudtam beszélni, egyszerűen nem jöttek ki az olyan hangok. Hiszen tudtam, ha olyat mondok, újra és újra át kell élnem a fájdalmat, amit Jack okoz nekem, és az olyan dolog, mint a szeretet, már annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra. És hogy az én számból a szeretet, vagy a szeretlek szó elhangozzon? Nem, az nekem nem ment, képtelen voltam kimondani. Akartam, annyiszor akartam, hiszen a világon egyetlen ember van, akit szeretek és tudom, hogy viszont szeret, de nem tudom kimondani azt a szót. Szörnyű érzés, amikor a torkomra forr a szó, és ott éget belül. Reménykedve néz a szemembe, de csalódást kell neki okozzak, mert nem tudom neki megmondani, hogy szeretem, hogy a nyomorult életemnél is fontosabb nekem, és minden túlzás nélkül ő az, akiért odaadnám az életem, ha azzal egyszer megmenthetném. Mert ő megment engem minden egyes nap, és ezzel tartozom neki, ha már ki nem mondhatom, hogy mennyire jó, hogy itt van, és hogy mennyire hiányozna, ha nem lenne.

 Erre tessék, most itt ülök a szobámba bezárva, már egy hete, és színét sem láttam az én Robertemnek, nem tud hozzám bejutni. Néha hallom a hangját, ahogy vitatkozik Kristy-vel, vagy éppen Jack-kel, de semmi esélye sincsen. A rendőrség szó is elhangzott egy párszor az utóbbi napokban, mire Jack csak nevetett. Én mindig elgondolkozom, hogy vajon Robert megtenné? Szólna a rendőröknek? És eddig miért nem tette? Miért nem ment ki innen? De aztán rájövök, hogy semmi okom sincsen ezen rágódni, mivel én sem jelentettem fel még eddig egyiket sem. Az okom nagyon egyszerű: én félek, hiszen ki tudja, lehet, hogy ami ezután vár rám egy új helyen csak rosszabb lesz. Robert miért ne félhetne? Minden oka megvan rá, nem kérhetem számon. Telefonon sem beszélhettem vele, elvették tőlem azt is. És hogy miért, mit tettem? Jack-nek elege van abból, hogy későn járok haza a suliból, és nem hiszi el, hogy a könyvtárban tanulok. Szóval már egy hete nem voltam iskolában. Azt mondja, valahol egy pasival kufircolok, még azt is kitalálta, hogy ez Robert. Miután ezért megkaptam a Jack által kiszabott büntetést fizika formában, azt hallgattam, ahogy üvölt Roberttel, hogyha egy mocskos kis fattyút csinál nekem, a szeme láttára kaparja ki belőlem a gyereket. Nem csak én és Robert, hanem a fél utca hallotta ezt. Szégyen. Azt hittem Robert ezek után soha nem akar már látni, vagy a szülei tiltják el tőlem, de ő minden áldott napon ugyanúgy próbálkozik, hogy a közelembe férkőzhessen. És nem bírom kimondani, hogy szeretem. Ez a legszörnyűbb érzés, és mostanában egyre többet rágom magamat ezen.

 Már este volt, de még mindig ugyanabban a helyzetben ültem az ágyamon s csak lestem ki a fejemből. Valami koppant az ablakom üvegén, mire ijedten fordultam arra, s kaptam a szívemhez. Az ablakra meredtem, amin ismét megkoppant valami. Félve felálltam, és kinéztem. Robert állt az ablak alatt és mosolyogva integetett. Kinyitottam az ablakom és kihajolta,m amennyire csak tudtam.

-          Ki ne ess! – szidott le egyből Robert, de nem is ő lett volna, ha nem teszi. Széles mosoly ült ki az arcomra, amiért láthatom.

-          Gyere, megszöktetlek! – suttogta kissé hangosan és közben hevesen integetett a kezeivel. Egyből jó kedvem lett és azon filóztam, hogy fogok innen kijutni, mire rájöttem, hogy nem tehetem. Nem akarom a szökésem következményeit elviselni, elfáradtam, a testem nem bír többet, nem akarom szántszándékkal kínozni magamat. Hiszen így is tiszta kék meg lila vagyok, mindenem tiszta véraláfutás, nincs egy ép pontja a bőrömnek. A mosolyom lehervadt és úgy néztem le Robertra.

-          Sajnálom, de nem lehet – mondtam halkan, de hallotta.

-          Ugyan miért ne lehetne? Ne engedd, hogy ezt tegye veled! – kezdte indulatosan Robert, mire még jobban elszomorított. Talán nem tudja, hogy mi lesz, ha most elmegyek? És mit tudok tenni, hogy ne történjen meg ez? Ki véd meg Jack-től? Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, mert az apámra gondoltam, és hogy ha ő lenne, most lehet, hogy boldogan élnék vele valahol, Jack-től távol.

-          Elfáradtam. Már nem bírom – mondtam szinte csak magamnak, Robert nem is hallotta meg, vissza is kérdezett, mire csak szomorúan megráztam a fejem.

-          Jó éjt! – szólaltam meg úgy, hogy hallhassa, majd becsuktam az ablakot.

Egyszer-kétszer még megdobta az ablakom, de többet nem mentem az ablakhoz, csak a párnámba nyomtam a fejem és hallgattam. Álmomban ismét a tengerparton voltam, s a vízben lépkedtem. Megint jól néztem ki, egészséges voltam és gondtalan. Mosolyogva fordultam az ég felé, és lehajoltam, hogy szétfröcsköljem a vizet.

-          Kelj fel! – hatolt be egy hang az álmomba és nem tudtam eldönteni, hogy honnan jön, csak kapkodtam a fejemet. Valaki megragadta a karomat és felrántott. Egyből kiment a szememből az álom, tudtam, hogy Jack jött és ébresztett.

-          Na Csipkerózsika, a reggelim nem lesz készen magától, és mire hazajövök a ház nem takarítja ki magát, az ingem sem önvarró, és a tegnapi kaja sem jó – miután befejezte a felsorolást csettintett egyet és elengedett, majd kiviharzott.

-          Utállak! – mormogtam magamban. Ha csak egyszer üthetném meg őt, ó mit meg nem adnék érte.

Sietve felöltöztem és megcsináltam Jack omlettjét meg kávéját. Az órára néztem, most volt pontosan hét. Nagyon hosszú lesz még ez a nap, de legalább anyám egész nap dolgozik, és egyedül leszek. A magam tempójában kitakarítottam, és feltettem az ételt főni. Ismét nagyon fájt a derekam és a karom a munka végére. Meleg is volt, de nem húztam fel a pólóm ujját, mert magamra nézni is nehezen bírok.

A következő hétfőn már mehettem az iskolába, eléggé meguntan már az egész hetes bezártságot, és végre találkozhatom Roberttel. Reggel most a házunk előtt várt, de mosolya inkább kicsit bánkódós volt.

- Szia! – köszönt, és egyből tárta is ki karjait, amire elmosolyodtam.

- Szia! – köszöntem vissza neki, immár a mellkasának motyogva. Szokásos kellemes illatát mélyen beszívtam, de még nem akartam elengedni, hisz olyan régen öleltem már őt. Ő is erősen szorított magához, de felszisszentem, mert fájó pontot vagy inkább pontokat szorított erősebben. Utáltam magam, amiért ezzel elrontottam az egészet, de ő rögtön elkapta a kezét és bűnbánóan nézett a szemembe, majd egyből átvette a helyét a düh.

- Nem hagyom ezt! Ha te nem unod meg, majd én! – szikrázott a szeme. – Feljelentem, vagy csak kerüljön a kezeim közé, nem bánthat többet! – beszélt egyre indulatosabban és idegesebben, egyre jobban féltettem, hogy őrültséget tesz.

- Robert, Robert! – próbáltam csitítgatni. – Jól vagyok, ne aggódj, és ne tegyél hülyeséget! – Bármennyire is tetszett a gondolat, hogy megszabadulhatok Jack-től eléggé féltem, és nem mertem a talán ennél rosszabbat bevállalni.

- Dehogy vagy jól! – mondta gúnyosan, majd elkapta a karomat és felhúzta a pulcsim ujját, ameddig tudta. Ki akartam húzni a kezem, de nem bírtam, erős volt. Lemerevedtem és csak álltam előtte. Erőtlenül tartottam a karomat, felkészülve a legrosszabbakra. Belül súgta egy hang, hogy ez Robert, az én barátom és nem bántana, de a szituáció már túl Jack-es volt, és a testem önkéntelenül is így viselkedett. Ahogy húzta fel a pólómat megjelentek az első véraláfutások, s Robert a szemembe nézett, de ekkor rájött, hogy mit tesz. Ijedtség gyulladt a szemében, a felismerés szikrája.

- Uramisten! Hope, annyira sajnálom, nem akartam! Sosem tudnálak bántani! Ugye tudod? – nézett félve és könyörögve a szemembe, mire csak némám bólintottam egyet.

- Hope, haragszol? – meresztett rám kiskutya szemeket, mire csak megráztam a fejemet. – Nem vagy túl meggyőző – biccentette oldalra a fejét egy bánatos mosoly kíséretében. Nem reagáltam semmit sem. Habár nem haragudtam, de a testem még nem tudott feloldódni.

- Akkora barom vagyok – motyogott inkább magának, mint nekem. – Beszélni szeretnék veled, erre meg mindent elcseszek. – Nem akartam hallgatni az önmarcangolását, szóval lassan felemeltem kissé remegő kezeimet és megsimogattam az arcát. A szemembe nézett és elmosolyodtam. Oldalra hajtotta a fejét és a még mindig arcán lévő kezemre tette a kezét.

- Szeretlek – suttogta halkan. Kicsit megrázkódtam, és tudtam, hogy mit kéne mondanom, de képtelen voltam rá.

- Én is – préseltem ki magamból, de kissé fájdalmas volt az arckifejezésem.

- Lehet, hogy te nem így látod, de te vagy a legjobb barátom – simogatta meg a kezemet.

- Te szerintem tudod, hogy te vagy a legjobb barátom – öleltem meg ismét szorosan, de ő már korántsem sem szorított úgy, éppen hogy körém fonta karjait.

A suliba a motorján vitt be, s a lelkemre kötötte, hogy várjam meg a suli után, mert nagyon szeretne velem beszélni, tulajdonképpen arról, amit reggel is akart, csak mivel szerinte nagy lúzer volt, nem jött össze.

 Órák után az udvaron vártam, és ő közeledett is felém, de nem egyedül. Az osztálytársaival jöttek át az udvaron nevetve és közben lökdösődve. Ha így látom, azt mondom, hogy csak egy idióta tinédzser, aki folyton bulizik, nőcsábász és semmi sem érdekli. De nem, én ismerem az igazi énjét, és tudom, hogy ő a világon a legrendesebb fiú. Az egyik lány nem is feltűnően kekeckedett vele. Figyeltem azt, ahogyan Robert visszamosolyog rá, de nem volt benne semmi túlfűtött érzelem. Olyan elesettnek éreztem ott magam, ahogy őket figyelem. Kis lúzer létemre a suli egyik legmenőbb pasiját várom, hogy elvigyen valahova motorral. Ha valaki együtt lát minket, biztos őrültnek nézi Robertet, hogy mit csinál velem. Nem az az izomagy típusú pasi, hanem ha ránézek, nekem egy dögös művészlélek jut eszembe, bár távol álljon tőlem, hogy valaha is úgy gondoljak Robertra. Az édes széles arccsontjával, és a kósza göndör tincseivel ő a legjobb barátom.

- Helló! – köszöntek rám kórusban a fiúk, mikor elértek elém. A két lány nem köszönt, csak méregetett.

-          Sziasztok! – köszöntem vissza halkan.

-          Köszi, hogy megvártál – mosolygott szélesen Robert, ami az én arcomra is mosolyt csalt.

-          Össz-vissz öt percet vártam – rántottam meg a vállam. – Nem kell nagy dolgokra gondolni – mosolyogtam rá.

-          Akkor tényleg nem várattalak sokáig – bólogatott maga elé elismerően.

-          Köszönd nekem, én sürgettem nagyon – hajolt ki a tömegből egy mosolygós arc. Josh nagyon édes srác volt, az, akitől általában olvadoznak a lányok, és az ő külseje is mást takart. A kreol bőr, a hófehér fogak és az édes mosoly mögött, egy igazi jó fiú lakozott. A szerény, aranyos és szeretnivaló fiú. Robert egyik legjobb haverja volt, vele töltötte a legtöbb időt, szóval voltuk hármasban párszor. Robert és Josh kicsi koruk óta barátok, és én is vagy öt-hat éves koromtól jóban vagyok Roberttel, szóval tényleg nagyon sokat játszottunk hármasban. Josh-t sosem zavartam, sőt, amikor tíz-tizenkét éves volt, erősen érdeklődött irányomba. Akkor még nem volt Jack, és minden egyszerűbb volt, de Josh nőtt és már nem érdekeltem olyan módon, de továbbra is jóban voltunk. Mikor megjelent Jack és a verések, kicsit megromlott a kapcsolatunk, és Roberttel erősödött meg még jobban, de ha úgy van, nem utasítok vissza egy beszélgetést Josh-sal. Igazán érett felfogású és komoly gondolkodású.

-          Örök hálám Josh, hogy idecibáltad a pletykagépet!

-          Hé! – kiabált közbe sértődöttséget tettetve Robert. Josh közelebb lépett hozzám és kitárta a karjait egy ölelésre. Mosolyogva léptem egyet felé és öleltem meg. A karjai nem érintették testem sajgó pontjait, úgy fonódott körém két erős keze, mintha csak körém öntötték volna.

-          Olyan régen beszélgettünk már – suttogta a fülembe. – Hogy vagy? – hangjában egy kis bánat volt, mire szorosabban öleltem meg, de ő nem erősített.

-          Ha azt mondom jól, el fogod hinni?

-          Természetesen nem – suttogott még mindig. A többiek mind csendben voltak, valószínűleg kíváncsiak voltak arra, hogy miket suttog a fülembe Josh, de a fiú olyan halk volt, hogy csak én hallhattam. – Beszélhetsz velem őszintén.

-          Utálom őt! – jelentettem ki halkan, de határozottan, mire kicsit megremegett a teste. Nem mertem felnézni a szemébe, hogy lássam mi ül benne. Úgy gondoltam jobb nekem, ha inkább nem látom. Robert nem sürgetett, megvárta, míg elválunk egymástól, s csak után indultunk. Ahogy elengedett Josh nyomtam az arcára egy puszit, majd felpattantam Robert mögé.

-          Vigyázz rá! – nézett komolyan Josh Robert szemébe indulás előtt, s látszott rajta, hogy nagyon komolyan gondolja.

-          Mint a szemem fényére – mosolyodott el Robert, majd rám nézett.

-          Kapaszkodj! – mondta, majd indultunk is. Végig átkaroltam Robertet és a hátának dőltem, közben azon filóztam, hogy vajon mi vonzza irányomba ezt a két fiút? Miért szeretnek úgy velem lenni? Talán a nyomorúságom? Puszta szánalomból vannak velem, és csak úgy elviselnek? Elvégre mit tudok én nyújtani nekik? Semmit!

Robert fékezett, majd megállt, ez ébresztett fel a gondolataim közül, rájöttem, hogy megérkeztünk. Robert lesegített a motorról, és tudtam, hogy most valami fontos fog következni.

Beljebb mentünk a kedvenc parkunkban a kedvenc fánkig. Mostanában kevesebbet, de régen eléggé sok időt töltöttünk itt. Sokat nyúztam Robertet, hogy jöjjön, végül ő is megszerette. Az óriási fűzfa alá telepedtünk le, melynek vesszői többnyire a földet súrolták. Ahogy beültünk a törzséhez, mint valami strandos gombából jövő víz, úgy vettek körül a favesszői. Egy kis menedékhely, és most pont egy gyermek sem játszott itt.

-          Szeretném, ha meghallgatnál és nem szakítanál félbe, Hope – nézett rám könyörgő szemekkel Robert. – És ne mondd, hogy nem ígérhetsz semmit! – emelte fel a mutató ujját, én pedig elnevettem magam. – Kérlek! – meresztette rám legaranyosabb és szomorúbb nézését, mire nyeltem egyet és aprót bólintottam.