3. fejezet: Könny és mosoly

Sziasztok ^^

Gyorsan feldobom és rohanok is tovább :) Köszi Baree :)

Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.

-          Szeretném, ha meghallgatnál, és nem szakítanál félbe, Hope – nézett rám könyörgő szemekkel Robert. – És ne mondd, hogy nem ígérhetsz semmit! – emelte fel a mutató ujját, én pedig elnevettem magam. – Kérlek! – meresztette rám legaranyosabb és szomorúbb nézését, mire nyeltem egyet és aprót bólintottam.

-          Először is, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom a múltkori kirohanásomat, és most nem a reggelre gondolok, hanem az azelőttire, persze a reggelt is nagyon sajnálom. – Tudtam jól, hogy mire is gondol, arra amikor be voltam zárva, de nem haragszom. – Tudom, hogy nem volt semmi jogom kérdőre vonni, vagy kioktatni téged, mert a felét sem érthetem és érezhetem annak, amit te, és azt sem tudom, hogy bírod elviselni. Buta voltam, hogy azt kértem szökj meg, nem gondoltam bele, hogy mi történhet majd veled, sajnálom. Bocsáss meg, amiért nem fogtam fel, hogy mit szeretnél és önfejűsködtem, mikor csak melletted kellene állnom. Sajnálom a reggelt is, mindent megadnék azért, hogy meg nem történtté tegyem, utálom magam, amiért azt tettem veled, és úgy megijesztettelek, mint Jack. Utálom, hogy mint fizikai, mint pszichés fájdalmat okoztam neked. Utálom, hogy látnom kellett a szemedben a félelmet, amit én váltottam ki belőled, utálom magam, amiért kiváltottam. – Szörnyű volt hallgatni, ahogy magát ostorozza. A szájára tapasztottam volna legszívesebben a kezem, csak hagyjuk ezt, de mikor látta rajtam, hogy közbe akarok vágni, felemelte a hangját jelzésképpen, majd folytatta.

-          Vacak egy barát vagyok, de nagyon szeretlek téged. Annyi ez a túl spilázott duma, hogy igen mi a legjobb barátok vagyunk és bármit megtennék a másikért, meg minden, de én tényleg így érzek irántad. Annyi mindent tanítottál nekem, sosem tudom viszonozni azt a sok jót. Lehet, hogy te ezt nem látod, és nem veszed észre, hogy miért szeretek ennyire veled lenni, de te vagy az, akit igazán színtiszta szívemből szeretek, te tanítottál meg feltétel nélkül szeretni. Megtanítottál, hogy mindig mindent értékelni kell, és hogy mindenhol meg lehet találni a fényt. Felelősségre tanítottál, általad rájöttem mik a fontos dolgok az életben, sosem engedtél elkallódni. Nem akarom látni, tudni, hogy milyen ember lennék most, ha nem ismertelek volna meg hosszú évekkel ezelőtt, és nem ragaszkodtam volna úgy az aranyos szomszédlányhoz. – Alig bírtam hallgatni, amit mond, már mindent homályosan láttam, annyira könnyes volt a szemem. Soha senki nem mondott még nekem ilyen mélységű dolgokat. Hogy taníthattam neki ennyi dolgot, hogy mutathattam meg neki, hogy mindig van fény? Hogy szerethet ennyire és én miért nem tudom elmondani neki, hogy ő nekem pedig ok az életre? Hogy szinte tőle függök, ő az, aki tartja bennem a lelket? Aki az örökös felhő réteg felett mindig ott van, és látszik a fénye? Hogy mondjam el neki, hogy sohasem akarom elengedni magam mellől, és akkor vagyok a legboldogabb, mikor a karjában tart, és tudom addig senki sem bánthat?

-          Legszívesebben elszöknék veled, és szorosan a karjaimba zárnálak, hogy se ő, se senki soha ne bánthasson többet. Egy életen át lennék az őrződ, és akkor lennék a legboldogabb. Utálok úgy elaludni, hogy tudom, hogy téged ott kínoz az az állat pár méterrel arrébb, és utálok mosolyogni, mert tudom, hogy te keveset mosolyogsz. Utálom, hogy nem akarod, hogy tegyek bármit is, és utálom, hogy érdekelsz annyira, hogy ezt a hülye kérdésed nem szegem meg, pedig sosem engedném, hogy ennél rosszabb legyen neked. Odaadnám mindenem, csak hogy tudjam, boldog vagy, teljesen és tiszta szívből boldog. – Nem bírtam tovább, sírni kezdtem. A könnyeim folytak, mint a záporeső és meg sem tudtam szólalni. Nem akartam elhinni, amiket mondott, hiszen nem szerethet így egy embert, túl nagy szavak, nem lehetnek igazak. De ha mégis komolyan gondolt mindent, én vagyok a legszerencsésebb ember.

-          Gyere ide – suttogta, majd magához húzott, és amíg én sírtam ő nyugtatóan simogatta a hátam. Markolásztam a karját, egyre közelebb és jobban odahúztam a testem az övéhez, a fájdalom sem érdekelt, csak közel akartam lenni hozzá minél közelebb. A könnyeim áztatták a pólóját, de nem érdekelte.

-          Tessék, most meg is ríkatlak – motyogta a fülembe, de én még jobban megszorítottam őt.

-          Nem érdemlem meg, hogy ennyire szeress. – Alig bírtam kimondani a szavakat, a hangom mindig elcsuklott a sírástól.

-          A világon senki más nem érdemli így a szeretetet, bárcsak többet adhatnék – mondta szomorúan, majd végigsimított az arcomon, mire még jobban rákezdtem. Amikor elkezdtem sírni, az volt a baj, hogy nem bírtam abbahagyni, mert akkor már mindenért bőgtem. Sírtam apu miatt, anyám hanyagsága miatt, Jack miatt, az életem miatt, minden miatt. Ez a Sors fintora, megkapok egy szörnyű életet, de hozzá mellékeli a legjobb barátot.

-          Rám mindig számíthatsz, mindig ott leszek neked, kérhetsz bármit. Fontos vagy nekem. – Ismét megölelt, én pedig nem tudom, mennyi ideig pityeregetem még a mellkasába.

-          Kislány! – kiáltott utánam valaki a folyosón, mire megpördültem és kerestem a hang forrását. Egyből megláttam Josh mosolygós arcát, aki a tömegben átvágva próbált meg minél gyorsabban közeledni felém.

-          Sokat futtatál – fújta ki magát, ahogy elém ért.

-          Mit mondtál te sportember? – hegyeztem a fülem, mintha nem hallottam volna semmit.

-          Minden szünetben téged kerestelek. Lépcsőn fel, lépcsőn le. Hol vagy te? – nézett rám döbbent szemekkel.

-          Többnyire a kilencedikesektől lopok cukorkát, ha nem éppen a tanáriban vagyok, hogy megkeressem és kijavítsam a rosszul megírt dolgozataimat – mondtam komoly pléhpofával, és látszott rajta, hogy egy pillanatra eltöpreng az igazságtartalmán.

-          De vicces vagy!

-          Néha megengedek magamnak egy kis kényeztetést – erre ironikus mosolyra húzódott a szám, és már rizikós témát súroltam, de ma valahogy olyan jó kedvem volt, vagyis jobb, mint szokott, és semmi sem ronthatja el.

-          Miben segíthetek? – néztem fel most már komolyan Josh-ra.

-          Csak tudod ültem otthon, lestem ki a fejemből, és eszembe jutott, hogy nem csak beszélni kéne, hanem cselekedni is, és mi lenne, ha ismét csinálnánk hárman valamit? – nézett rám csillogó szemekkel Josh. Ahogy meghallottam a hármast, tudtam nem lenne értelme tiltakozni, hiszen annyira szeretem mindkettőjüket, hogy fölösleges lenne visszautasítani, így is olyan régen voltunk már együtt.

-          Ezen az ajánlaton nem kell sokat gondolkodnom.

-          Király! – ütötte össze a két tenyerét Josh, jó látni, hogy ezzel ekkora örömöt okoztam neki. – Most mennem kell, még meg kell keresnem azt a hülyét, de ha még ma ismét megtalállak, beszélünk még erről – hadarta el fülig érő vigyorral. Tudtam, hogy a hülye alatt Robertet érti.

-          Rendben – mosolyogtam vissza rá, ő pedig intett és eltűnt a tömegben. Üresebb lett nélküle a zsúfolt folyosó. Megfordultam, de beleütköztem valakibe.

-          Bocsi – mondtam, majd mentem volna tovább, ha az illető nem szól vissza.

-          Igazán figyelhetnél máskor – mért végig lenézően az a csaj, akinek annyira bejön Robert.

-          Úgy lesz – vetettem oda neki olyan flegmán, ahogy ő beszélt, majd tovább mentem. Engem már annyira nem tud meghatni ez a felsőbbrendűségnek képzelés.

Bent ültem az órán és hallgattam a tanári magyarázatot, mikor kopogtattak az ajtón.

-          Tessék! – kiáltotta el magát a tanár, mire az ajtó lassan kinyílt.

-          Jó napot, Tanár úr! – ahogy meghallottam a szórakozott köszönést, egyből jobban figyeltem, bár nem láthattam semmit, mert leghátul ültem, és az illető nem lépett annyira be, hogy láthatóvá tegye magát, de sejtettem, hogy Josh lesz az. Mit keres ez itt?

-          Jó napot! – szólalt meg egy másik hang. Te jó isten, Robert is itt van. Szinte már szurkálták a tűk a fenekem, annyira kíváncsi voltam.

-          Sziasztok! – köszönt vissza a tanár. – Miben segíthetek nektek? – mérte végig gyanúsan a két fiút.

-          Szeretnénk elkérni Hope-ot, tanár úr. – Erre szinte mindenki egy emberként fordult felém, én pedig próbáltam nem halál meglepett arcot vágni, hanem úgy csinálni, mintha tudnék erről az egészről.

-          Mi indokkal? – kérdezett vissza a tanár, és rám nézett. Tőlem várt volna választ? Anyám, most mit mondjak? Ekkor Josh belépett a terembe, elsétált a tanárig és egy papírt a kezébe adott. Amíg a tanár olvasott, egy édes mosolyt villantott rám, és láttam, ahogy az osztályban a lányok lefolytak a székükről. Fejcsóválva visszamosolyogtam rá, ő pedig ajkába harapva megrántotta a vállát.

-          Rendben van – mondta nyersen a tanár. – Viszlát, Hope! – Felfogtam a szavak értelmét, felálltam és elpakoltam, majd kisiettem Josh-ig, aki még mindig ugyanott állt és várt.

-          Viszlát! – Ezzel Josh előtt kiviharzottam az osztályból, és Robert ezer wattos vigyorával találtam magam szembe. Az ajtó becsukódott én pedig értetlen szemekkel néztem a két fiúra.

-          Mi folyik itt?

-          Titok! – vágták rá pontosan egyszerre. Hátborzongató volt.

-          Nem fogom megtudni, hogy mi volt a papíron? És ha kérdez róla? Ha megtudják, hogy kamu? – pislogtam rájuk meredt szemekkel, mire elmosolyodtak.

-          Lazíts! – tette a vállamra a kezét Josh.

-          Most valami mást fogunk csinálni, szórakozunk egy kicsit – mosolyodott el kedvesen Robert.

-          Nem akarok ünneprontó lenni – kezdtem baljósan, de Josh félbeszakított.

-          Pontosan! Nem akarsz, ezért befogod a kicsi szád és csak simán velünk jössz! – adta ki a visszautasíthatatlan parancsot, majd kézen fogott és maga után húzott. A suli parkolójában egy kocsihoz mentünk, ami biztos nem Roberté, mert neki motorja van, szóval ez minden bizonnyal Josh-hoz tartozhat.

-          Akarsz elől ülni? – nézett rám kedvesen Robert, de megráztam a fejemet.

-          Inkább azt mondjátok meg, merre megyünk – vetettem be a boci szemeket, de tudták mit akarok, mert villámgyorsan fordították a fejüket és mutogattak, hogy üljek be.

-          Szemetek vagytok! – Fontam össze kezeim a mellkasom előtt, és néztem a visszapillantóba, ahol Josh is engem figyelt. Kiöltöttem rá a nyelvem.

-          Nono! Vigyázz, mert leharapom – húzta ravasz mosolyra ajkait, mire szúrósan ránéztem és elfordítottam a fejemet. Az út további részében, engem konkrétan totál kizártak a beszélgetésből, ők dumáltak csak valami hottentotta dologról, ami engem nem igazán érdekelt. Próbáltam nem arra gondolni, hogy valahogy ezt Jack megtudja, de elég nehéz volt. Hogy tehetnék úgy, mintha egyetlen mosolyomtól nem kapna rohamot? Mintha az én boldogságom nem idegesítené? Mert ha én örülök, vagy éppen önfeledten nevetek, már elég indok újabban arra, hogy megüssön, ezért egyszerűbb nem nevetni, megkímélem magam a felesleges fájdalomtól, nem vagyok mazochista. De akkor is, már előre félek. Bíznom kéne a fiúkban, de a félelem  nagy úr.

-          Itt vagyunk! – Arra eszméltem fel, hogy leállt az autó, és Josh széles vigyorral fordult hátra, majd kiszállnak a kocsiból. Kinéztem, hogy meglássam hol is vagyunk. Ahogy megláttam leesett az állam, ez nem lehet, már kiskorom óta nem voltam itt, és akkor is csak apával. Elég volt ennyi, az apám gondolata és a vidámpark felírat elolvasása, és a szemem már szúrták a könnyek. Nem akartam elkezdeni sírni a fiúk előtt, hiszen ki az, aki pusztán a vidámpark látványától sír? Legalábbis számukra így tűnhet, én meg nem akarok ebbe a témába belemenni. Ja és a másik, ami Robertet illeti, jól tudja a vidámpark undorom, ő ismeri a történetem, és mégis belement ebbe, fene nagy önbizalom és bátorság kellhetett hozzá neki. Kiszálltam és ránéztem, tudtam, hogy látja rajtam, hogy alig bírom tartani a könnyeimet, és fel is vette a bocsáss meg kérlek, nem akartam nézését. Szerencsére volt időm összeszedni magam, mert Josh már el is viharzott a pénztárig.

-          Ne haragudj rám, Hope! Tudom, hogy nem szeretsz idejönni, de talán jót tesz majd – esdeklő tekintetével mért végig, és reménykedett, hogy nem akadok teljesen ki. Megnyugodhat, nem fogok, de szoknom kell a vidámpark látványát. Nem tudtám már válaszolni Robertnak, mert Josh visszaért.

-          Na, gyertek gyerekek! Kezdődik a buli! – Ezzel célirányosan elindult előre, Robert pedig felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, s kézen fogva léptük át a vidámpark kapuját. Ez egy nagy bátorítás löket és bíztatás volt. Josh hátranézett, és meglepődött majd szomorú arckifejezésre váltott.

-          Engem kihagytok? – kérdezte sértve, majd várakozva nézett ránk.

-          Jöhetsz te is – nevettem el magam, és meglengettem neki a másik kezemet, mire mellettem termet és már nagy praclijai között fogta az apró kezemet. Szóval hármasban törtettünk előre, s közben a fiúk lóbálták a kezemet. Úgy éreztem magam, mint egy óvódás, aki az anyja és apja között megy. Ettől függetlenül jól éreztem magamat.

-          Nézd! – kiáltotta el magát Josh, és eszeveszettül mutogatott egy gyerek sereg irányába. Roberttel mind a ketten ránéztünk, hogy ezt komolyan gondolja e.

-          Naaa, ne legyetek ünneprontók! – nézett ránk óriási boci szemekkel, mire én felnevettem és megadtam magamat. Elvégre egyszer élünk! Mivel én már benne voltam, Robertet sem kellett sokat kérlelni, viszont félő volt, hogy aki kezeli a gépet nem enged fel minket. Na jó, amint odanéztem és megláttam a fiatal talán gimis vagy elsőéves egyetemista lányt, aki valószínűleg egy kis zsebpénz kiegészítésért dolgozik itt, ez a kételyem elszállt. Elég, ha Josh megvillantja neki a mosolyát, és már mehetünk is, sőt még talán egy élő elefántot is felcipelhetünk magunkkal.

-          Szia! – vette elő a legcsábosabb hangját Josh, Robert pedig hátulról adta a megerősítést a mosolygással. A lányon látszott, hogy örül, mint majom a farkának.

-          Erre mi még felülhetünk, ugye? – folytatta Josh, mire a lány elmosolyodott.

-          Persze! – legyintett. – Az anyukák is fel szoktak ülni a kicsi gyerekekkel, szerintem titeket még elbír – nevetett fel talán kissé erőltetetten és futatta végig szemét hármunkon, rajtam kicsit elcsodálkozott, talán arra gondolt, hogy úristen, mit keres itt ez a lúzer ezekkel a pasikkal? De inkább Josh-t tanulmányozta tovább.

-          Hm – mutatott a gyermek körhintára Robert, hogy menjek és válasszak egyet. Nehéz döntés volt, hogy lóra vagy kocsiba üljek, de a kocsi mellett döntöttem. Forma 1-es versenyző leszek. Kíváncsian néztem magam mögé, hogy a fiúk mit választottak, de még csak Robert ült fent, aki egy pegazus féle dolgot választott. Egyből széles mosolyra szaladt a szám, ahogy megláttam rajta. Ő erre csak durcásan megsimogatta a pegazusát.

-          Hé haver, elcsórtad a lovam! – siránkozott Josh, aki elszakadt a kezelő lánytól és belevetette magát a választásba. Leállt és körbenézett, majd megakadt a szeme a másik oldalon lévő Micimackón. Csillogó szemekkel ült fel rá, és büszkén mosolyodott el.

-          Olyan hülyék vagytok! – mondtam én is vigyorogva, majd megmarkoltam a kormányt indulásra készen. Nem voltak sokan a parkban, nyugis nap volt, csak egy gyerek szállt fel még hozzánk, akin látszott, hogy nem teljesen ez a kép alakult ki nála a tizenévesekről.

Elindultunk! Szinte már hasítottuk a levegőt a figuráinkkal.

-          Vigyázz, Hope, ne hajts túl gyorsan! – szólt oda nekem Josh.

-          Nem tehetek róla, imádom a sebességet! – mondtam vigyorogva, és a műanyag pedált nyomtam, mint a franc, bár tudom semmi értelme. Tulajdonképpen négy percig mentünk körbe-körbe, és nem mondom, hogy annyira izgalmas volt. Még az elején csak-csak, de a második perc után már én is többre vágytam.

-          Mi legyen a következő? – kérdezte Robert, amíg Josh hálálkodott a lánynak, hogy felengedett minket.

-          Ennél kicsit vadabb dolog.

-          Pónipark! – kiáltott fel Josh, aki elcsíphette a beszélgetés végét. Ismét mindketten meredt szemekkel néztünk rá, mire kisfiúsan elmosolyodott, és már meg is fogta a kezem, hogy a pónik felé vezessen minket. Itt már tényleg félő volt, hogy nem ülhetünk fel…

-          Csak a kisasszony, maximum ő – mondta el vagy harmadjára az öregúr - aki a pónikkal volt, a fiúknak -, akik minden áron fel akartak ülni.

-          De kérem, csak egy fél kört! – nézett boci szemekkel Josh az emberre.

-          Fiatalember, maga mégis mit gondol, hány éves és hány kiló? Látja, ezek csak kis póni lovak! – magyarázott hevesebben, akit kezdett a fiú kihozni a sodrából. – Gyerekeknek, pónik gyerekeknek!

-          Jaj, ne mondja már, hogy maga sosem akart rájuk felülni – segített be barátjának Robert is, de ez veszett fejsze nyele volt. Én már legszívesebben rég eltűntem volna innen, csak ne égőzzünk már itt tovább.

-          Képzelje, nem! – mondta szárazon az öregúr. – Na de kisasszony, ne álljon ott olyan kis megszeppentem, mondom magácska jöhet. – Olyan szívélyesen mosolygott rám az ember, mintha nem kiabált volna pár tizedmásodperccel ezelőtt.

-          Hát, én nem tudom – harapdáltam az ajkamat.

-          Na jöjjön csak, Csillám nagyon szelíd póni – megveregette a Csillám nevű hátát, majd a fiúk közelebb löktek. Kifújtam a levegőt, majd a bácsi segítségét elutasítva felmásztam a pónira. Ennél idiótábban már nem is érezhetném magamat.

-          Kapaszkodjon! – mondta vidáman az ember, majd elindultunk. Ismét hasítottam a levegőt, a fiúk pedig oldalról vigyorogtak rám. Miután a vad vágtám véget ért a fiúk már ki is találták mit nézünk meg legközelebb. Valami mese barlangot vagy mit, ami itt új dolog, szóval még nem láthattam.

Beültünk egy csónakba, és az vitt minket végig egy barlangban, ami tele volt különböző mesefigurákkal. Ezután egy sárkányra ültünk fel, ami egy sínen ment körbe. Azt hiszem, ma minden gyermekjátékra fel fogják könyörögni magukat a fiúk. Miután ezzel is végeztünk kaptam tőlük egy óriási tölcsér fagyit.

-          Szerintetek én meg is tudok ennyit enni? – meredtem a négy óriási gombócra.

-          Ennyi kell – legyintett Josh, majd a rózsaszín vattacukrát kezdte el majszolgatni.

-          Majd ha kipukkanok, varjatok össze.

-          Meglesz – mosolygott rám Robert, aki nem evett semmit sem. – Amíg pihengetitek itt a fáradalmaitokat, gyertek velem!

-          Hova megyünk? – kérdeztük egyszerre Josh-sal, mire Robert csak sejtelmesen elmosolyodott és elindult. Ahogy megláttam merre fele tartunk, elmosolyodtam. Céllövölde.

-          Lövök neked valamit – kacsintott rám Robert, majd a kezébe is vette a puskát.

-          Gyerünk pajti, lőj egy rózsaszín gusztustalanságot – biztatta Robertet Josh, aki játékosan bólintott majd mindent eltalált. A céllövöldés ember elismerősen mosolygott, majd egyből hozzám fordult, hogy válasszak valamit. Tényleg volt egy rózsaszín gusztustalanság, egy óriási maci, és én azt kértem. Akkora volt, hogy alig bírtam az egyik kezemmel tartani, a másikkal meg fagyit enni, szóval, amíg elnyaltam a gombócokat, Robert elvállalta a maci fogását.

-          Köszönöm, ez igazán csodás – vigyorogtam Robertre, és megsimogattam a rózsaszín állatot.

-          Illik hozzád.

-          Szerintem is – vigyorgott szélesen Josh, akinek már az arca nagy része vattacukros volt. Mint egy óvodás…

-          Tudsz róla, hogy, hogy néz ki az arcod? Mint egy ovisnak – világosítottam fel a fiút.

-          Nem baj! – vágta rá. – Kiskoromban is mindig így ettem, máshogy nem tudom elképzelni, így olyan élvezetes – mosolygott szélesen és harapott még egyet a vattacukrába, mire mosolyogva megcsóváltam a fejemet.

A nap lezárásaként felültünk a legvadabb dologra, egy dodgemre. Én a bazinagy rózsaszín macimmal ültem egy kocsiba, akit sikerült bepréselnem magam mellém, a fiúk pedig külön-külön ültek. Megkértem őket, hogy hagyjanak ki a nagy koccanásokból, amit be is tartottak. Persze kaptam párat, de az még elviselhető volt. Reméltem a fagyim nem jön ki, ugyanis saját magamat is meglepve megettem az egészet. Erre látni kellett volna Josh öntelt fejét, hogy tudja ő mi a jó nekem, bízzam csak rá magamat. Lehet, hogy inkább most, meg máskor is kihagynám.

-          Jól érezted magad? – kérdezte Robert, s ismét megfogta a kezemet.

-          Jól! – mondtam mosolyogva. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz – húztam el a számat. – De ez a sok dedós dolog eléggé szórakoztató – nevettem fel.

-          Akkor örülünk, hogy jól érezted magam – mondta egy kisfiús mosollyal Josh. – Jobb volt itt, mint az órákon vagy otthon, gondolom. – Erre mintha eltörték volna a szárnyaimat. Otthon. Egész délután nem gondoltam erre, és most eszembe jutatták. Hiszen, bezártak egy hétre, mert későn megyek haza, és most is kb. annyi lehet az idő. Na meg aztán még tárgyi bizonyítékot is viszek magammal, hogy még véletlenül se tudjam letagadni, hogy hol voltam. Előre elképzeltem, amint Jack dühöngve felpofoz és én elesek az ütésétől, mint mindig. Láttam, ahogy ordibál, és ismét megüt, amiért olyat tettem, ami neki nem tetszik. Robert megszorította a kezem és visszatértem közéjük.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan, hogy a kocsi zárjával bíbelődő Josh ne hallja meg.

-          Ne aggódj, nem lesz semmi baj – simított végig az arcomon. – Jack még nincs otthon – mosolyodott el. Ráncoltam a homlokomat, de Josh végzett és kinyitotta az ajtókat. Rákérdezhetnék előtte is, ugyanis szerintem ő is benne van a dologban, de nem akartam. Nem akarok többet beszélni arról az állatról, mint amennyit muszáj.

-          Megtudhatom azért, hogy mi volt az indok, amiért eljöttem? – kérdeztem pár perc kocsikázás után.

-          Nem! – vágták rá egyszerre a fiúk. Na, inkább már nem is mondok semmit…

Josh kitett minket Roberték háza előtt, majd elhajtott. Tényleg nem volt még itt Jack kocsija. Hol lehet? Talán most túlórázik? Robert mintha a gondolataimban olvasott volna, válaszolt a kérdésemre:

-          Lerobbant a kocsija. – Nem tudta megállni vigyorgás nélkül.

-          Ti voltatok? – néztem rá zavarodottan.

-          Mi – mondta büszkén.

-          Hogyan?

-          Titok! – Úgy csinált mintha belakatolná a száját, majd eldobta a kulcsot. Áh, túl sok titok meg rejtély volt ma nekem, fáradt vagyok. Robert felkísért, hozta a nagy macimat. Amint beléptem láttam, hogy anyám itthon van. Úgy csináltam, mintha észre sem vettem volna, és felslisszoltam a szobámba, de Robert oda köszönt neki.

-          Aszta, mi az a szépség? – kérdezte Kristy a maci láttán.

-          Csak átnéztük otthon egy kicsit a dolgokat, és úgy döntöttem ezt inkább Hope-nak adom – mondta udvariasan. Nem tudom Kristy-ben felmerült e a kérdés, hogy minek lenne Robertéknál egy ilyen nagy rózsaszín izé, de ha fel is merült nem tette fel.

Amint Robert elment, hallottam még, hogy beszél anyámmal, de azt nem értettem, hogy mit is pontosan. Tulajdonképpen nem is érdekelt annyira. Később lementem összeütni egy kis vacsit, majd megfürödtem és legszívesebben kidőltem volna aludni, de egy kicsit még néztem a tévét a macimhoz bújva.