4.fejezet: "A sírás nem forrasztja össze, ami eltört"

Akkora gödröt ásatott velem a bánat,
izomból beletolnék egy panelházat.
Pedig a boldogság is karnyújtásnyira van,
csak azt elhajtották magzat koromban.  

Vad Fruttik 

*

-          Add ide nekem! – tartotta ki a lány az apró kezeit a fiú felé, jelezve, hogy nagyon szeretné megkapni a játékot.

-          De ez fiús játék, egy kocsi. Nem neked való – rázta meg a fejét a fiú, nem akarta odaadni a játékot.

-          Josh! Kérlek! – mondta a lány panaszosan, s kezét továbbra is kitartotta.

-          Babázz! – csattant fel a fiú.

-          Nem babázok, babázz te! Szeretném megnézni. Tetszik! – Állt fel idegesen a kislány és toporogni kezdett. A fiú is felállt, de kisebb volt vagy egy fejjel a lánytól. Akkor még nem tudhatta, hogy egyszer majd a lány lesz fejekkel kisebb nála.

-          Megkapod kicsit később – egyezkedett fiú, de a lány hajthatatlan volt.

-          Meg kapom most, és kapsz egy puszit – nézett ravaszul a fiúra, remélte, hogy ez bejön, mert az apukájával mindig ezt csinálja. Az apja ilyenkor belemegy az alkuba, de általában növeli a puszik számát. A fiú elhúzta a száját, mi az, hogy puszilgassa őt egy lány?!

-          Soha! – toppantott egy nagyot, mire belépett egy harmadik gyermek a szobába.

-          Robert! – kiáltott fel egyszerre a lány és a fiú. Robert csak nézett rájuk, nem tudta, hogy mit hagyott ki.

-          Robert, kérd meg, hogy adja ide nekem a kocsit, meg szeretném nézni – mutatott a kislány a kocsi irányába, ami a fiú kezében volt. A fiú morcosan nézett a lányra.

-          Miért nem mutatod meg neki? – kérdezte értetlenkedve Robert, hiszen ő mindig mindent megmutatott a lánynak.

-          Nem neki való – húzta Josh a száját. Robert közelebb lépett hozzájuk, és megkérte a fiút, hogy mutassa meg a lánynak. Josh duzzogva nyomta Hope kezébe és elfordult. A lány kezébe fogta a játékautót, forgatta, megnézte, majd egy kicsit tologatta, mikor végzett azzal, amit akart, Josh mögé lépkedett és megérintette a vállát.

-          Köszönöm – mondta a fiúnak mosolyogva és felé nyújtotta a kocsit. Josh pár pillanatig kételkedve mérte végig a lányt, majd elvette a kocsit, szorongatta egy kicsit és lerakta.

-          Játszunk mást! – jelentette ki. – Olyat, amit hárman lehet – mondta Josh, majd Hope ismét elmosolyodott, és megfogta a fiúcska kezét, hogy magával húzza Robertig, aki már bőszen készített elő egy új játékot.

*

Elaludhattam a tévé előtt, mert már a telefonom csörgésére ébredtem fel, s még mindig a rózsaszín mackót markolásztam. Felültem az ágyban és hallgatóztam, hogy meghallom e Jack hangját, de semmi. Kipattantam és kinéztem az ablakon, de a kocsi már nem állt ott. Ezek szerint tegnap későn jött, de már el is ment. Nem fogok bánkódni…

  Kristy sem volt már itthon, egyedül készülődtem szépen lassan a magam tempójában, s Robert ismét bevitt miután megtudakolta, hogy volt e tegnap valami, de mondtam neki, hogy még csak nem is találkoztam Jack-kel. Látszott rajta, hogy megnyugodott.

 A suliban kaptam egy pár fürkésző és kíváncsi tekintetet, de nem is törődtem velük. Gondolom, még a tegnapi miatt ostromoznak ennyire. Josh és Robert totál eltűnt, ma egyszer sem láttam őket a suliba, csak reggel, szóval ma egyedül sétáltam haza. Ahogy beértem az utcába, legszívesebben visszafutottam volna, mert megláttam Jack kocsiját. Nincs menekvés, be kell mennem. Összeszedtem minden bátorságomat, és hazamentem, majd beléptem a házba. Jack egyből az ajtó előtt termett vörös fejével.

- Hol voltál tegnap? – ordított egyből. – Mi az a gusztustalanság a szobádban? – ragadta meg vadul a karom és rángatni kezdett.

- Egyszer kések, és te ellófrálsz, azt hittem múltkor eléggé világos voltam, de úgy nézem nem! – Ezzel a tenyere ismét csattant az arcomon. Tudtam, tudtam, hogy én sosem lehetek boldog következmények nélkül, de tudtam, hogy ez lesz, mégis belementem. Hát akkor szó nélkül kéne viselnem a következményét.

- Haszontalan! – ordított még egyet, és ismét megütött, de elengedte a karomat és elestem.

- Utálom ezt a szánalmas kis képed, amivel itt lesel! Ne játszd itt a hattyú halálát! Haladj! – beszéd közben a nyála össze-visszafröcskölt, olyan volt, mint egy dühöngő szörnyeteg. Felrángatott a földről, és majdnem szó szerint maga után húzott, mert még nem találtam az egyensúlyomat, egyfolytában botladoztam. A konyhába mentünk, ahol a tartóból kirántott egy óriási kést. Meghűlt bennem a vér és ijedtem néztem rá. Azon gondolkodtam, hogy hogyan meneküljek el, hogy tudok e elég hangosan sikítani, de ő nem fogta rám, csak hidegen elmosolyodott, ahogy meglátta a félelmemet. Fogta a kést, és tovább húzott, fel a lépcsőn, ahol elestem és a szám felszakadt, mert bevertem az egyik lépcsőfokba. Fájt, és vérzett is meg a vérnek is szörnyű íze volt. Próbáltam felállni, hogy ne húzzon fel végig a lépcsőn, de eléggé nehezen ment. A térdem is, a karom is bevertem egy párszor, mire felértünk. Jack szinte betörte a szobám ajtaját, engem meg teljes erejéből a falnak lökött a fájdalomtól pedig összecsuklottam. Előre láttam, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, de nagyon nem.

- Ez nem kell neked! Eddig is megvoltál nélküle! – Emelte fel vérben forgó szemekkel a macit, és letépte az egyik fülét.

- Ne! – kiáltottam el magam. Nem akartam, hogy széttépje, és már tudtam, mire kell a kés neki. Szép emlékeim fűződtek a macihoz, nem akartam, hogy szétvágja.

- Ne? – kérdezte gúnyosan, majd a maci hasánál végighúzta a kést, s az anyag, amivel ki volt tömve most kijött belőle. Megjelentek az első könnycseppek a szememben. Úgy éreztem, mintha belém vágta volna kést, és az én bőrömet hasította volna fel. Kicsordult az első könnycsepp, és én csak figyeltem, ahogy nevet és széttépi a macit. Szépen lassan elmaradtak a könnyek, és valami megszállottság és bátorság kerített hatalmába egy pillanatig, amíg felordítottam:

- Hagyd már abba! – Nem tudom, ordítottam e valaha ilyen hangosan, de most megtettem. A hátam fájt, felállni még nem tudtam, de éreztem, hogy ezután sokkal jobb volt. Nem azt mondom, hogy minden feszültséget kiadtam magamból, de eléggé sokat.

- Velem te ne ordibálj! – kiabált rám Jack, és el is ejtette a macit, majd felém jött.

- Mert? Mégis mit teszel? Engem belezel ki? – kérdeztem gúnyosan, és nem éreztem félelmet. – Hát gyerünk, tedd csak azt! Ölj meg! – kiabáltam neki, és megpróbáltam feltolni magamat.

- Fel is ajánlod magad? Hm, ez elgondolkodtató – simította meg az arcát, majd hirtelen hozzám lépet és a pólómnál fogva felhúzott és úgy nyomott a falhoz.

- Na figyelj ide, te pisis, nekem te sose szólj vissza, nekem te soha se ordíts, mert kibaszottul meg fogod járni. – Mézes-mázosan beszélt, de még mindig csak elszántan néztem a szemébe.

- Dögölj meg! – mondtam halálos nyugalommal.

- Te is – mosolyodott el, majd nem ütött meg, hanem a kést végighúzta a torkomnál, hogy éppen csak megsértse és kibukjon egy kis vér. Elengedte a pólóm én pedig próbáltam addig tartani magamat, míg ki nem ér a szobából, majd a földre rogytam. El sem tudtam képzelni, hogy percekkel ezelőtt én voltam, aki így beszélt és kiabált. Mintha valami megszállt volna, ezt sosem mertem volna megtenni. Aztán körbenéztem és megláttam a szétcincált macit. Odakúsztam hozzá, és a kezembe fogtam a fejét, már ami megmaradt belőle. Elpusztította egy emlékemet, egy dolgot, amit szerettem. Mindig ezt csinálta, sosem hagyott meg semmit sem, ami szerettem. Apámról is minden képet széttépett, de egyet sikerült úgy eldugnom, hogy ne találja meg, s néha megengedem magamnak, hogy elővegyem és reménykedjem, hogy még egyszer találkozunk az életben. Ismét elindultak a könnyeim, s úgy szorítottam magamhoz a maci fejét, a testem rázta a zokogás. Szétnéztem a szobán, amit beborított az anyag, amivel kitömték a macit. Úgy lepte be a szobámat, mint a hó, de ennek semmi megtisztulás jelképe nem volt, épp ellenkezőleg. Ez mutatta meg, hogy ebben a házban csak szenvedés, bűn és mocsok van. A maci, még alig volt egy napig az enyém, és igaz, hogy nagy volt és rózsaszín, de érzelmi értéke volt számomra, mintha belőlem tépett volna ki egy darabot. Nem akarok itt maradni, itt élni ebben a házban, legszívesebben elszöknék innen. De mégis hova? Semmi esélyem sincs.

 Összevéreztem a rózsaszín anyagot. A kezemmel a nyakamhoz kaptam, ami még vérzett. Nem, most nem tud érdekelni, bárcsak el tudnék itt vérezni és szűnne meg számomra a világ!

Teltek az órák, én pedig szépen lassan álomba sírtam magam ott a földön. Sosem változik az álom, mindig a tengerparton vagyok. Imádok ott lenni, olyan boldog és felszabadult lehetek, képtelenség megunni.

Este kilenc körül ébredtem fel, s eléggé elgémberedtek a földön a végtagjaim, de sikeresen felálltam. Elvonszoltam magam a fürdőig, de féltem a tükörbe nézni. Az arcomon, a nyakamon a száradt vér. Felduzzadt a szemem, és a felszakadt szám sem a leggyönyörűbb. Az arcomat, mivel bevertem a lépcsőbe, egy nagy zöldes folt csúfítja. Nosza, hát essünk neki, elő a sebfertőtlenítőt, remélem nem nagyon késtem még el vele. Megmostam a nyakam és az arcom, majd lefertőtlenítettem. Undorodtam az arcomtól, most ritka rusnya vagyok, és ha ezt holnap meglátja Robert, na azt nem akarom tudni, hogy mi lesz akkor. Talán maradnom kéne itthon néhány napot, de ezt meg az az állat nem engedné meg. Na mindegy, holnapig elválik, hogy mi lesz még, most inkább megfürdök és visszamegyek aludni, csak most az ágyba.

-          Jó reggelt! – hatolt be a fejembe egy lágy és dallamos hang. Forgolódtam még egy kicsit, és magamra húztam a takarót.

-          Ébredj fel, kérlek! – váltott szomorúbbra a hang, és megsimogatta az arcomat, majd a karomat. Félve néztem fel, és jelent meg előttem Robert arca. Először ez nagyon természetesnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon szoktam arra kelni, hogy itt van velem.

-          Robert! – ültem fel hirtelen az ágyban, s ezzel együtt megéreztem a hátamba hasító fájdalmat. Majd szépen lassan éreztem, hogy a szám is hasogat, és az arcom is fáj. Eszembe jutott a tegnap, és hogy most úgy nézhetek ki, mint egy mutáns, Robert pedig itt ül velem szembe.

-          Szia! – mosolyodott el bánatosan. – Ne haragudj rám kérlek, de ezt már nem nézhetem ölbe tett kézzel. Nézz magadra kérlek, fáj a szívem, ha így látlak, és tudom, hogy ezt ő tette veled. – Egyből tudtam, hogy mire gondol. Megtette, szólt a rendőröknek, vagy nem is tudom mit, de tett valamit Jack ellen. Ijedt arckifejezéssel néztem rá.

-          Hope, fontos vagy nekem, és ezt nem hagyom, nem hagyhatom! – mondta határozottabban, majd felkelt. Még nem is tudtam megszólalni a meglepettségtől, csak néztem rá, és követtem őt a szememmel. Mi lesz most? Mi fog történni? Mit tettél Robert? Kiment a szobából és pár pillanat múlva belépett egy középkorú nővel.

-          Jó reggelt! – köszönt a nő udvariasan. – Camilla Forester vagyok – nyújtott kezet, amit gépiesen elfogadtam és elmotyogtam a nevem. – Szeretnék majd veled beszélgetni, de előtte nyugodtan öltözz csak fel, és készülődj össze – mosolyodott el, majd kiment.

-          Ugye megértesz? – kérdezte esdeklő szemekkel Robert, de nem tudom mit mondani. Csak felálltam, és összeszedtem a ruháimat.

-          Megértelek, de nem tudok mit mondani. Remélem, egyszer majd hálás leszek ezért – mondtam, majd elmentem öltözni. Szörnyen ronda voltam a feldagadt képemmel, és a nyakamon is látszott a kés nyoma. Kerestem egy kis sálat és feltettem, viszont tudtam, hogy nem fogom a nőnek elmondani, hogy mi a helyzet. Nincs erőm azt mondani, hogy Jack megvert.

A nő lent ült a nappaliban, anyám már nem volt otthon.

- Először csak veled szeretnék beszélgetni, Hope. Szociális munkás vagyok. Nem kell megijedned tőlem, csak szeretném, ha mesélnél nekem egy kicsit a családi életetekről.

- Sajnálom, de semmit sem tudok mondani – feleltem hidegen neki.

- Nem kell tartanod, és tudok segíteni. Mit történt például az arcoddal?

- Elestem.

- Hogyan?

- Mindegy.

- Nem mindegy – mondta a nő, és habár őszinte szemei voltak, nem volt erőm igazat mondani.

- Kérem, csak menjen el, és hagyjon minket – könyörögve néztem rá, és reméltem, hogy tényleg el is megy.

- Kincsem, nem szabad ezt hagyni – kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Nem történik semmi, amit ne lehetne hagyni. Viszlát! – Erre felálltam, jelezve, hogy menjen. Keserű képpel, de megcsinálta, de adott egy számot, és megkért, ha bármi van, hívjam fel. Robertet is elküldtem, de biztosított róla, hogy még visszajön. Én meg úgy döntöttem, hogy nem megyek suliba, hiszen Jack-nek miért jó, ha meglátják, hogy mit tett velem, na meg aztán, úgy is ennél rosszabb már nem lehet…

*

-          Gyere ide, nyuszika! – szólítgatta az apa a kislányát, aki a konyhában ült a sarokban, és egy plüssnyúllal valamint egy csavarhúzóval játszott, ami véletlenül hagytak ott. Az apa aggódott a csöppségért, és minél hamarabb ki akarta szedni a kezei körül, de a kislány szilárdan markolta és hadonászott vele.

-          Nyuszi!? – szólította ismét hívogatóan az apja, majd elindult felé. – Ide adod azt nekem? – mosolygott szélesen a lányára és felé nyújtotta a kezét. A lány lenézett az újdonsült játékára, majd az apja aggódó szemibe, beleharapott az ajkába, majd széles mosollyal nyújtotta át apjának a csavarhúzót, aki egyből felpakolta az egyik polc tetejére a szerszámot, és felkapta a lányát.

-          Azt hiszem, nem szabad a jövően ilyen hanyagnak lennem – suttogta magam elé az apa megnyugodva. – Ó, ha bármi kárt tettél volna avval magadban – mondta kissé fehéren, majd magához szorította a lányát, és megpuszilta a rózsás arcocskáját. A lány felnevetett és két kis keze közé fogta az apja kissé borostás arcát. Le- felhúzogatta rajta a kezét, és közben megállás nélkül kántálta:

-          Apa szúr! Apa szúr!

-          Ilyen szőrös apád van! – Ezzel játékosan megpörgette a lányát, és kiviharzott vele a nappaliba, hogy beletegye az ottani járókába. Ahogy a kislány feneke elérte a járóka alját, ajkait lebiggyesztve nézett apjára, és nyújtogatta felé a kezét.

-          Ne csináld… – suttogta az apa, de nem bírt magával, és újra felemelte a lánykát, aki újabb mosollyal ajándékozta meg.

-          Istenem, de szeretlek, Nyuszi! – suttogta az apa meghatottan, és ismét megölelte a lányát, ma már sokadjára. Leült vele a kanapéra és az ölébe ültette.

-          Ha majd nagy leszel, én nem engedek egy fiút sem a közeledbe! – jelentette ki az apa szilárdan! – Az én kicsikémhez egy fiú sem fog hozzányúlni. – A kislány erre nevetett, tetszett neki ez a komoly hang és kifejezés az apjától, majd megsimogatta az apja szúrós arcát. De ha értette volna mit mondott, hogy éppen a fiúkat tiltotta el mellőle, biztos lett volna egy-két szava. Ezt az apa is tudta belül, és elképzelte, ahogy gyanakvóan méregeti a fiúkat, miközben a lánya a szemét forgatja, és amikor a fiú nem hallja, kiosztja, hogy ne égesse már. Vágyott erre az élményre az apa.

-          Az én kicsi hercegnőm, már most olyan nagylány, pedig még csak most született. Repül az idő – nézett az apa maga elé merengve, majd vissza a mosolygó barna szemekbe.

-          Rám örökké számíthatsz majd! – jelentette ki ismét, és érezte, hogy ha nem lenne ilyen erős férfi, kibuggyanna egy könnycsepp a szeméből.

*

Egész nap csak feküdtem és borogattam magam, miközben a depressziós zeném szólt. A telefonom megállás nélkül pityegett és csörgött, Robert szinte minden szünetben, de órákon is hívogatott. Nem vettem fel. Bár legbelül örültem ennek a lépésének, legalábbis azt hiszem, mégis mérges voltam rá. Okés, segíteni akart, de akkor is, ez túl nagy dolog volt, ezen nem bírok csak úgy továbblépni. Biztos nem beszélt még a nő Jack-kel meg Kristy-vel, legalábbis nagyon remélem, mert akkor nem is tudom, mit kapnék. Csak felejteni akarok és előre ugrani pár évet az időben, ahol minden jó, mert remélem, hogy a jövőm jó lesz. Én, egy kis ház, és egy szerető kis család, mindez a tengerparton, ahol álmomban szoktam járni. Hát olyan nagy kérés ez?! Megvalósíthatatlan?! Nem tudom, csak azt tudhatom, hogyha keményen harcolok, talán sikerülhet. De baj van, egyre fáradtabb vagyok a harchoz.

Délután egy órakor arra ébredtem, hogy valaki eszeveszettül kopog az ajtónkon. Elaludtam, szóval most kómásan vánszorogtam az ajtóhoz és nyitottam ki.

-          Hope! – szinte kiáltott fel Robert, majd magához húzott, és fel is emelt úgy ölelgetett. Hát ez a mozdulatsor kissé fájt, hiába próbált meg óvatos lenni. Miközben ölelgetett nyomott az arcomra kismillió puszit, azt hajtogatta, hogy szeret, majd a következő pillanatban bent voltunk a házba csukott ajtók mögött. Nekem ez túl gyors volt, semmit sem bírtam felfogni, csak pislogtam ott rá, mikor végre elengedett.

-          Hope, istenem annyira aggódtam! Nem vetted fel, nem írtál, bár gondolom miért – mondta Robert izgatott hangom, ami félelemmel vegyült. – De egész nap azon rágtam magam, hogy utálsz és haragszol rám. Nem bírom, tudom kell, hogy mi a helyzet – nézett rám esedező kis boci szemekkel, én pedig ijedten néztem rá. Te jó ég, hiszen még én sem tudom, hogy mi van, mit válaszoljak neki?

-          Nem értem, hogy, hogy tehetted – tértem ki némiképpen a válaszadás alól.

-          Mert már ezt nem bírom nézni, már komolyan nekem fáj, ha látlak. Nem leszek emberkínzó. Milyen ember vagyok, ha ezt csak nyugodt szemmel nézem? – Robert teljesen belelendülve beszélt, szinte alig kapott levegőt, csak mondta, mondta és mondta.

-          Jack egy vadállat, és ha hagyom, én sem vagyok jobb nála! Meg akarlak védeni, de nem engeded. Miért? Tudom, hogy félsz, de Hope! – nézett rám kétségbeesetten. – Ezt nem lehet tűrni, nem tűrheted! Kérlek, engedd meg, hogy segítsek! Együtt fogok veled harcolni, együtt kell harcolnunk! Ezt nem cipelheti egy ember! – fogta meg a két kezemet és úgy beszélt, mintha az életért könyörögne. Most még jobban összezavarodtam, és még annyira se tudtam, hogy mit kéne mondanom. Nem tudom ezt szavakba önteni. Hogyan magyarázhatnám el neki, amit érzek?

-          Nézd Robert, nem tetszik, amit tettél, de nem foglak utálni érte. Hiszen segíteni akartál. De meg kell értened, hogy erre még nem készültem fel, nem tudom azt mondani, hogy igen, Jack bánt engem és utána valami poros intézetbe kerülni. Ne hidd, hogy beletörődtem az életembe, mert nem! Ki akarok innen törni, szárnyalni akarok, de most még nem lehet – hajtottam le a fejem szomorúan. – Majd ha eljön az ideje, tudom, hogy minden meg fog változni, de még odébb van. – Reméltem, hogy ha eljön az ideje, minden megváltozik, persze csak pozitívan.

-          Hope – suttogta reményvesztetten Robert, miközben szürkéskék szemeit az én tekintetembe fúrta.

-          Sajnálom. – Ebben a sajnálomban minden benne volt. Benne volt a remény, egy őszinte ima, egy vallomás, hogy mennyire szeretem őt, és hogy szükségem van rá, egy könyörgés, hogy Jack szenvedjen.