19.fejezet: Megsebzett Angyal

"Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehető"

-          Aha. – Fogtam a kulcsot majd bezártam az ajtót.  A kocsi ott állt Cole-ék előtt, és annyira nem illett hozzá. Egy tipikus családi autó. Az a nagy hangos masina jobban passzolt hozzá. Persze ez jóval melegebb és biztos vagyok benne, hogy kényelmesebb is. Előre ültem Cole mellé. Az út gyalog is nagyon rövid, szóval teszem azt, kocsival még hamarabb oda érünk, viszont más irányba mentünk, ami furcsa volt. Lehet, hogy nem az általam megismert részhez megyünk, vagy éppen most rabolt el és tényleg egy pszichopata?

-          Azt hiszem már mondtam, hogy nem vagy szószátyár – Cole rám nézett és elmosolyodott. – Mindig ilyen kis csendes vagy? – Most úgy beszélt velem, mintha kisgyerek lennék, és ez a mosoly sem tetszett. Tényleg a sarkamra kéne állnom, mert ez így tényleg nem jó. Miért olyan nehéz kinyitnom a számat és beszélnem? Már Haylie-val is sikerül úgy ahogy, ha Josh-sal vagyok rendesen beszélgetek, és a vad idegen Mirának rögtön elmondtam vázlatosan az életemet. Erre itt van Cole, akivel az igazat megvallva semmi bajom sincsen, és mégis alig mukkanok meg.

-          Nem tartok mindenkivel traccspartit.

-          Mi határozza meg, hogy kivel tartasz? Esetleg én nem vagyok elég szimpi neked? – Ott bujkált a mosoly a szája szélén, de most ezt komolyan kérdezte. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom neki.

-          Hát… – Gondolj, gondolj, gondolj! – Nem volt túl jó húzás szimpátia szempontjából, hogy nem akartál elmenni a házból a múltkor. Ki tudja meddig maradsz, ha nem hív a barátnőd. – Hé, helló hangom! Mondd csak meg ennek a gyereknek, hogy mi az ábra.

-          Hope, én nem hagyok magára olyan állapotban lévő lányokat. Nem tudtam volna nyugodtan aludni. – Rám nézett, de nem mosolygott. Milyen lányokat? Milyen voltam? Megforgattam a szememet, mire idegesebben folytatta.

-          Ne forgasd a szemedet, kérlek! Egy húggal nőttem fel, hidd el, láttam pár hiszti rohamot.

-          Én nem hisztiztem! – vágtam rá egyből mérgesen, és meglehetősen hangosan. Pillanatok alatt felhúz.

-          Nem, de sírtál. Sajnálom, hogy férfi vagyok, és élnek bennem az ösztönök és érzem, hogy meg kell védjelek. Sosem hagyok sehol egyedül egy síró lányt. – Jelentőségteljesen rám nézett, holott jobban örülök, ha az utat vizslatja. Jól van, jöhet itt nekem a biológiával, de ha szegény nőstény maga kéri arra, hogy menjen már el, miért olyan nehéz teljesíteni? Szerinte én vágytam arra, hogy megismerkedésünk utáni találkozáson már bőgni lásson? Nem gondolt arra, hogy nekem ez kínos vagy megalázó? Szóval ne jöjjön itt nekem az ösztönökkel, mert én meg átmegyek pókba és megeszem. Bírom a pók nőket, akik megkajálják a hímeket.

-          Engem nem kell megvédeni, csak békén hagyni, ha kérem. Olyan nagy dolog ez? – Nem volt a hangomban már düh, inkább egy kis könyörgés. Cole megállt, majd rám nézett.

-          Megjöttünk.

-          Nem költői kérdést tettem fel. Vagyis nem is kérdés, hanem utasítás: ha azt mondom, hagyj, te hagysz! – Cole megforgatta a szemét

-          Hé! Most ki forgatja a szemét? – néztem rá számon kérően.  

-          Egyezünk meg abban, hogy egyikünk sem fogja forgatni. Okés? – békítően kinyújtatta felém a kezét, mire felnéztem rá. Most ez komoly? Nem szívesen érintkezem senkivel sem, és most főleg nem vele.

-          Na. Ne durcáskodj – mondta incselkedve, mintha ezzel rávehetne a kézfogásra. Túróst! Én amúgy sem durcáskodom, egyszerűen csak nem akarok fölöslegesen fogdosni senkit sem.

-          Oké, jó. – Adta meg magát egy sóhaj kíséretében, majd visszahúzta a kezét. – Hagyjuk ezt a témát egy időre. Én meg jó leszek, elvégre én kértem szívességet. – Békítően rám mosolygott. Ez a hozzá állás már sokkal jobban tetszik, és egyet is értek vele.

-          Szavadon foglak – ígértem neki komolyan, mire bólintott.

Tényleg egy másik partszakaszhoz jöttünk, itt volt egy kissé rozzant stég, és egy fa kunyhó. A kunyhó úgy nézett ki, mint amit csak a szent lélek tart már össze, nem szívesen mentem volna be. Facölöpökre épült, bár nem túl magasakra. Fent volt a kis dombon, de hihetetlen, hogy még nem döntötte össze a szél.

Cole egy nagy táskával jött mellettem, amiből később valami csúcs digitális fényképezőt vett elő, meg állványt is. Ezredjére is megkérdezte, hogy vállalom-e a kockázatot, hogy talán megfázom, mert mezítláb kellene sétálnom és mivel már november vége van, már itt sem olyan jó az idő. Ezredjére is elmondta neki, hogy vállalom. Szóval miután végre lenyugodott elmondta, hogy a parton kéne sétálnom, hogy néha-néha nyaldossa a lábam a víz. Ezek mellé pedig kaptam még azt az utasítást, hogy csak legyek önmagam. Muszáj volt megkérdeznem, hogy milyen témában is kell fényképeznie.

-          Önmagam? Mégis mi a téma?

-          Biztos tudni akarod? – Oké, kicsit megijedtem. Mi lehet az a nyavalyás téma? Kis gondolkodás után bólintottam.

-          Nem befolyásolna? Szerintem elég, ha utána tudod meg.

-          De ugye nem valami perverz dolog? – kérdeztem félve.

-          Perverz? – ismételte meglepetten Cole. – Ugyan, dehogy!

-          Akkor jó. – Nagy kő esett le a szívemről.

Levettem a kabátomat és a cipőmet. A ruha könnyű anyagát mindenfelé vitte a szél, szerencse, hogy volt egy szatén alsó része. A hajamat is rendesen fújta a számba, a szemembe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy melegem van. Cole mutatta, hogy hol kéne végig mennem, hogy lassú legyek, és azt az utasítást kaptam, hogy nyugodtan nézzek olyan nagy, szelíd szemekkel, és legyek ártatlan mindenekfelett. Hát, nem tudom, hogyan fogom ezt kivitelezni, de próba szerencse.

 Először nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy Cole követ és fényképez, közben pedig ártatlanul kéne nézem, de próbálkoztam. Csendes fotós volt, nem pattogott folyton és csak néha adta az instrukciókat, néha szólt, hogy álljak meg és nézzek rá. Nem volt semmi ez az, gyerünk Mucika, húhh de jó pózolj és a többi.

-          Az én Hope-omból modell lett. Ki gondolta volna – szólalt meg egy drámai hang a fejemben, mikor éppen Cole-tól elfordulva sétáltam.

-          Már elküldtelek egyszer – emlékeztettem a hangot, mire az kuncogott.

-          De te hívtál megint. Szükséged van rám.

-          Ez…– nem igaz akartam befejezni, de nem ment. Szükségem volt Roberte, akár hangként is a fejemben, amit én találok ki. Még képtelen voltam őt elengedni, túllépni rajta. Olyan sokáig volt az életem része, és egyik pillanatról a másikra eltűnt. Elvesztettem őt. Elvesztettem. Nem értem ezt a szót, ő nem egy kulcs, vagy egy tárgy, amit el lehet veszíteni. Ő a volt legjobb barátom, sőt annál is több. Erősebb kapcsol volt közöttünk, mint szerelem vagy szeretet, valami megfoghatatlan.

-          Hope! – szólt egy hang, és nem tudtam eldönteni, hogy a képzeletem vagy más. Oldalra néztem és akkor tudatosult benne, hogy én most Cole-lal vagyok itt, aki fényképez engem, én meg teljesen kikapcsoltam egy pár percre. – Hope, ez nagyszerű! – mondta lelkesen. – Gyere! Gyere el a víztől! – Odasétáltam mellé ő pedig már adta is a kabátomat és hozott törölközőt, meg a cipőmet is.

-          Ennyi? – kérdeztem tőle, mikor felvettem a cipőmet.

-          Hát, arra gondoltam, hogy még a stégen is csinálnék párat. – Meglepően könnyen beleegyeztem, csak bólintottam. A stégnél lerúgtam a cipőmet és vártam, hogy mit kéne csinálnom.

Cole kihozott a fa kunyhóból egy csónakot is és a vízből is fényképezett miközben a stégen ültem vagy sétáltam és közben próbáltam nagyon ártatlannak tűnni. Mikor ott végeztünk, megdicsért és azt mondta, szerinte jó modell lennék, mert érzem, mit kell csinálni. Ezt nem mondanám, de a teljesítményem megfelelő neki én nem vitatkozom. Vissza felé sétáltunk, mikor Cole épp a képeket nézegette a gépen, én meg még nem akartam felvenni a cipőmet, csak rugdostam a homokot, hiába fáztam egyre jobban. A szél behatol a kabát és a ruha alá, gyengébb pillanataimban a fogam is összekoccant.

 Vissza értünk oda, ahol Cole a cuccokat hagyta. Letette a gépet aztán észrevette, hogy még nem vettem fel a cipőmet.

-          Hope! – A hangjára hirtelen összerezzentem. – Vedd fel a cipődet, látom, hogy fázol. – Néha olyan érzésem van, mintha az anyám lenne.

-          Mi volt a téma? – Próbáltam terelni a témát. Annyira jó érzés volt a meztelen talpam alatt homok, még nem akartam megválni tőle.

-          Cipő!

-          Téma!

-          Rád adom én, ha nem veszed fel. Hidd el, hamarabb megcsinálnom, minthogy kihúznád belőlem a témát. – Ez nem ér! Magasabb nálam, pedig én is vagyok százhetven centi. Ő valahol egy nyolcvanöt, kilencven között lehet. Széles a válla, és mikor alkalmam volt megnézni a mocskos pólóban, láthattam, hogy a karja és többi része sem egy cérnaszál. Biztosan kosarazik még, vagy sportol valami mást. Ha megpróbálnék ellene küzdeni, biztos veszítenék, meg hülye lennék, de én általában hülye vagyok.

-          Én nem lennék a helyedben ebben olyan fenemód biztos – próbáltam mindenre elszántan ránézni, de nem hiszem, hogy megijedt tőlem.

-          Nem-e? – kérdezte egy meglepett mosollyal. – Hope, a fél fogamra nem vagy elég. – Így sincsen önbizalmam, miért kell még jobban lerombolni? Tudom én, hogy még ötven kiló sem vagyok, de akkor is! Főleg ne ő tegyen ilyen megállapításokat. Mi van azzal, hogy jó fiú lesz?

-          Köszi – motyogtam sértetten, ami igazi volt, ezt most nem kellett megjátszani. Mielőtt mondhatott volna valamit mérgesen ránéztem, majd seggre ültem a homokban és idegesen szedtem ki a zoknimat a cipőmből. Még egyszer felnéztem rá, hogy küldjek neki egy megsemmisítő pillantást, de akkor vettem észre, hogy még nem tette el a gépet és fényképez.

-          Cole! – csattantam fel. – Azt mondtad jó fiú leszel, és előbb sem voltál az, meg most sem.

-          Bocsi – bocsánatkérően elmosolyodott, majd leült mellém. A partot fényképezgette, amíg felvettem a cipőmet. A szél most jobban fújt és akaratlanul is összekoccant megint a fogam, mire Cole hirtelen rám kapta a tekintetét.

-          Basszus – motyogta, majd elkezdte kicipzározni a kabátját.

-          Cole… – Le akartam állítani, hogy ne tegye azt, amire gondolok, mert igazán nem fázom annyira. Na jó, ez hazugság, de még mekkora. Ha nekem szerette volna adni a kabátját, nem kellett volna sokat győzködnie, de akkor ő fog fázni.

-          Nem fázom – mondta, majd levette a kabátot, ami alatt volt egy vékony pulcsi. A pulcsit vette le és kedves mosollyal nyújtotta át nekem, én pedig harc helyett simán elfogadtam.

-          Köszönöm – mondtam, majd levettem a kabátomat és belebújtam a pulcsiba. Rögtön megcsapott az illata, amit akaratlanul is mélyen beszívtam. Cole pulcsijának hihetetlen illata volt, nem akartam belőle kidugni a fejemet, többet akartam belőle. Miért van az, hogy az emberekből érzelmeket váltanak ki az illatok?

-          Ki találsz belőle? – nevetett Cole, majd lehúzta a pulcsit, amibe amúgy párszor belefértem. Elmosolyodott, ahogy végig nézett rajtam. Most haragudtam rá, mert amíg a fejem a pulcsijában volt jobban éreztem az illatát. Viszont örültem is, mert ez kicsit kijózanított, hogy kevesebbet kaptam az illatból. Gyorsan felvettem a kabátomat, ami alól kilógott a pulcsi. Úgy nézhettem ki, mint egy bohóc, de már legalább nem fáztam annyira.

-          Menjünk gyorsan, nem akarom, hogy jégcsap legyél. – Ezzel gyorsan összepakolta a cuccait.

Siettünk a kocsihoz, kész megváltás volt beülni. Jóval melegebb volt, mint kint és hál’ istennek a szél sem fújt. Cole betette hátra a cuccát majd beült mellém.

-          Köszönöm – megkönnyebbült mosollyal nézett rám, mivel már úgy sem szaladhatok el és gondolhatom meg magamat, hogy mégsem akarom.

-          Nem felejtettem el semmit sem – mondtam a szívesen helyett. – A kertben azt mondtad ez után békén hagysz, most meg azt, hogy jó leszel. Ezeket el is várom – halál komolyan beszéltem, nem akartam, hogy azt higgye, viccelek.

-          Mit értesz az alatt, hogy békén hagylak? Ne is menjek többet a közeledbe? – Ez egy elgondolkodtató kérdés. Akartam, de nem bírtam rávágni egyből, hogy igen. Elvégre tényleg nem olyan vészes, és még vigyázni is próbál rám meg az egészségemre. Legalábbis a mai nap után nekem az jött le, hogy nem akarja, hogy beteg legyek, de lehet, hogy csak azért, mert bűntudata lenne.

-          Még meggondolom – feleltem végül. Cole arcán aranyos mosoly jelent meg.

-          Téma? Mondd el, megígérted, hogy jó leszel. – Ideje végre megtudnom, hogy mégis mi a pályázat témája. Cole félve sandított rám, majd aprót rántott a vállán, afféle te akartad, hogy elmondjam módra.

-          Angyalok. – Egy pár másodperc múlva eljutott a tudatomig, hogy azt mondta: angyalok. Én, mit angyal? Nevetséges!

-          Angyalok? – ismételtem el. – Én? – A két dolog annyira nem fér össze egymással.

-          Igen.

-          De… – habogtam. Hiszen egy angyalról az embernek az az elképzelése, hogy gyönyörű és mosolyog meg vidám. Legalábbis én sosem úgy képzeltem egy angyalt, hogy olyan búval bélelt, mint én.

-          Olyan vagy, mint egy megsebzett angyal. Az embernek az jut eszébe rólad, hogy egy angyal áll előtte. Egy angyal, aki kicsit szomorú és talán csalódott a világban, de attól angyal marad. – Olyan gyengéden beszélt hozzám, mintha csak esti mesét mondana. Egy megsebezett angyalnak néznék ki? A megsebzett talán stimmel, de angyal? Aligha, bár kedves Cole-tól.

-          Nos, nem hiszem, hogy megnyered a pályázatot. Angyalosabb lányt kellett volna választanod – mondtam zavartan, miközben lesütöttem a szemeimet.

-          Mert, milyenek az angyalok? Mert ha én egy angyalra gondolok, inkább te jutsz eszembe, mint a Victoria Secret-es műcicák. Előre megmondom, hogy annak egészen biztos esélye sincsen, aki két nagy mellel, vagy egy fenékkel próbálkozik. – Kicsit megint ingerült volt, mintha az idegesítené, hogy nem hiszem el magamról, amit mond. Nem mertem rá nézni, csendben mentünk tovább. Mikor végre megérkeztünk elköszöntem tőle és kiszálltam. Azt mondta, majd megmutatja a képeket. Nem érdekeltek a képek, csak távol akartam lenni tőle.

Haylie szerencsére még nem volt otthon, szóval gyorsan levettem magamról a ruhát és a pulcsiját. Le akartam kötni a gondolataimat, ezért a ruhát elmentem kimosni, de a pulcsit az ágyamon hagytam. Mire kimostam és feltettem a szárítóra Haylie is hazaért. Valószínűleg megint látta rajtam, hogy nincs kedvem beszélgetni, mert megint nem kérdezgetett. Tudta, hogyha majd beszélni akarok vele, akkor fogok, de most csendre van szükségem, muszáj gondolkodnom. Vacsorázni sem volt kedvem, csak megfürödtem és bementem a szobába.