27.fejezet: Hosszú történet

"Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben."

Sokat agyaltam azon, hogy igaz-e, hogy a két Jenny ugyanaz, meg, hogy akkor most, hogyan is érzek? Nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagyok-e, meglepett vagy mindkettő esetleg, vagy valami egészen más. Sosem gondoltam volna, hogy a szomszédom lesz Jenny, akire ezelőtt haragudtam, mert nem volt képes oda tolni elém a képét a temetésen, meg, mert Robert az utolsó napjaiban vele foglalkozott. Habár ez hülyeség, mert nem tudhatta, hogy az utolsó napjai, és nem lehetnek ilyen önző gondolataim. Elvégre nem volt a tulajdonom. De igazából hülyeség haragudnom rá meg elítélnem, hiszen nem tudom, hogy mi játszódott le benne, vagy hogy én mit tettem volna a helyébe. Annyira nem tudok eldönteni semmit, teljesen össze vagyok zavarodva. Amikor Josh itt volt, váltig állította, hogy ismerős neki Cole. Mi van, ha látott róla egy képet Jennynél? Most felhívjam Josh-t és elmondjam neki a felfedezésemet? Te jó ég, megőrülök, mit csináljak? Oké, gondolkodjunk szépen. Ilyenkor az áltag ember kibeszéli a dolgokat a barátnőjével, de nekem egy sincsen. Hacsak… áh nem tudom, hogy kerítsem elő Mirát?! Egyáltalán kíváncsi rám, és megtehetem azt, hogy felhívom? Túlgondolkodom!

***

Most a kezemben a telefonnal a nappaliban ülök, s a kis fecnire felírt telefonszámot nézem, amit Miss Watson-tól kértem el. Semmi kifogása sem volt az ellen, hogy megadja Mira számát, kifejezetten örült a dolognak. Próbált kérdezősködni a lányáról, de nem válaszoltam, mondván, hogy még semmit sem tudok. Ez persze ugye nem volt igaz, de ő nem tudja. Azt mondtam neki, hogy ne adja fel és folyamatosan próbáljon közeledni a lányához.

 Mira pár csörgés után felvette a telefont, kételkedve szólt bele:

-          Halló?

-          Szia Mira, Hope vagyok…

-          Hope? – szakított félbe meglepett hanghordozásával.  – Valami baj van?

Meglepett, a reakciója, igazából elutasításra számítottam. Na jó, azt még mindig megkaphatom.

-          Nem, csak…

-          Csak?

-          Beszélgetni szeretnék. Ráérsz valamikor?

-          Most?

-          Most ráérsz? – Tisztára olyan voltam, mint egy ütődött.

-          Aha. Aztán meg biztos sürgős, ha elkérted a számomat és felhívtál.

-          Hát, fogjuk rá.

-          Nem, ne fogjuk rá – Mira hangja határozottan csengett –, ha valaki megkérdezi, hogy ráérek e beszélgetni, akkor szerintem nem napok múltán akarja, hanem akkor.

-          Hát…

-          Fejezd már be ezt a hát-ozást! Tudom, hogy igazam van és te is tudod. Nyugodtan megmondhatod, hogy Mira most szeretnék veled beszélni. Elvégre, mindketten tudjuk, hogy a múltkori még nincsen lezárva, ugye? – Mira hangja játékosan csengett és legszívesebben megöleltem volna. Nem szolgáltam rá arra, hogy úgymond rendelkezésemre álljon, ha én kitalálnom, hogy beszélgetni akarok, de azt teszi.

-          Igazad van.

-          Hol szeretnél beszélgetni?

Mérlegeltem egy kicsit, hogy part legyen vagy itt, mivel más helyeket nem tudok, de most nem volt kedvem lent fagyoskodni. Szóval azt mondtam Mirának, ha nem baj jöjjön ide. Húsz perc múlva már az ajtónk előtt állt a terepmintás kabátjában és az úgy látom tőle soha el nem szakadó bakancsban.

A szobámba mentünk, ahova bevittem pár muffint is, mert nem egy egész adagot vittem át Cole-nak. Eltettem magamnak egy párat, de a tegnapi nap dolgaira tekintettel olyan ideges voltam, hogy legkisebb gondom az evés volt. Mira is egyből rávetette magát a sütire és nagyon ízlett neki.

-          És, mi a helyzet veled? – pillantott rám Mira érdeklődve.

-          Semmi érdekes – rántottam meg a vállamat, pedig ez jó nagy kamu volt. Még szép, hogy van valami, ugye emiatt is hívtam ide. Mirán is látszott, hogy nem ilyen válaszra gondolt.

-          Nekem elmondhatod – olyan bizalmasan beszélt és nézett rám, hogy hittem neki. Nem tudom mi van benne, amiért mindent elmondok, na jó nem mindent, csak viszonylag sokat neki. Viszont most megijedtem és nem tartottam már olyan jónak ezt a beszélgetést, mert hosszú lenne elmagyarázni.

-          Rájöttem, hogy hosszú…

-          Van időm – vágott a szavamba. – Beszélgetni akartál, hát beszélj! – parancsolt rám, miközben tovább ette a félbe hagyott muffinját. Lázasan kutakodtam valami más téma iránt, mert tényleg megijedtem, de csak a Mikulás jutott eszembe, a Mikulás jesszus! Azt meg biztosan Mira is tudja, hogy nem létezik, szóval ezt nem tárgyalhatom meg vele, azt meg még sem mondhatom, hogy én most tudtam meg, hogy nem ő hozta az ajándékokat. Na jó, tíz éves korom óta szinte semmit sem kaptam, szóval nem is volt mit hoznia. Mira továbbra is kitartóan nézett, végül megadtam magamat.

-          Jenny Sullivan-ről lenne szó – nyögtem ki végül.

-          Jennyről? – Mira arcán átsuhant a meglepetés. – Ugye, furcsa lány? De nagyon rendes – mosolyodott el.

-          Nem találkoztam még vele.

-          Hát akkor? – lepődött meg. – Csak nem ráhajtottál a bátyjára és üzenget neked, hogy kicsinál? – Mira huncutul elmosolyodott.

-          Nem, dehogy!

-          Akkor jó – nevetett fel. – Bár nem ilyennek ismerem, de azóta megváltozhatott.

-          Ez hosszú – sóhajtottam megint egyet lemondóan, de Mira nem hagyta.

-          Mondd el, hátha segíthetek. – Mira túl megértő és segítőkész arcot vágott ahhoz, hogy elküldjem, ezért nagy levegőt vettem és próbáltam lerövidíteni a dolgot.

-          Volt egy barátom és volt egy barátnője. Beszéltem vele többször telefonon, kedvesnek tűnt, aztán úgy néz ki, ez a lány Jenny. – Ez így egyáltalán nem kerek és nem érhető, ezt mutatta Mira arckifejezése is.

-          Okéé – húzta el a szót. – Csak én nem értem a problémát? – ráncolta a homlokát. Nagy levegőt vettem, hogy visszavonulót fújjak és bejelentsem, hogy nem akarok erről beszélni, mikor Mira megszólalt.

-          Ne merd azt mondani megint, hogy hosszú! Látom rajtad, tudom, érzem, hogy nem csak a nevelőapád miatt vagy most ilyen búskomor. Róla minden nehézség nélkül beszélsz, az nem bánthat ennyire. Tudom, hogy van valami, amiről viszont nem beszélsz, és amiatt vagy ilyen, és ahhoz kapcsolódik Jenny. Nem kell elmondod, ha nem akarod, de el akarod nekem mondani, mivel felhívtál. Legbelül el akarod mesélni legalább egy embernek, hogy mi történt veled.

Csak néztem rá meglepetten, nem tudtam mit mukkanni. Valahol igaza van, de tényleg készen vagyok arra, hogy beszéljek róla?

-          Ez úgy hangozott, mintha a számba adnád a szavakat.

-          Csak kimondtam, amire legbelül gondolsz – rántotta meg a vállát. – Nem muszáj most beszéled róla, lehet holnap is, vagy az után. Esetleg évek múlva, amikor kész leszel – ezzel elvette az utolsó előtti muffint és enni kezdte.

Mivel érdemeltem ezt ki, miért ilyen kedves és megértő velem? Hiszen ő maga mondta, hogy nem vagyunk barátok, és ezt én is tudtam. Tisztában voltam vele, hogy nem akarok a barátja lenni, csak úgy dumálni vele, ha úgy tartja kedvem, s persze én is a rendelkezésére álltam, ha ő úgy akarja. De vajon ezt így lehet? El lehet egymásnak mondani a legbensőségesebb érzelmeinket anélkül, hogy valamiféle kapcsolat szövődjön kettőnk között? Bízom benne, pedig nem is ismerem, és szerintem ő is bízik bennem. Miért?  Elvettem az utolsó muffint és beledobtam saját magamat a mély vízbe, a medence közepébe. A francnak várjak arra, hogy készen álljak kimondani azt, hogy meghalt Robert? Szívem szerint sosem mondanám ki, meg nem történté tenném, de már nem lehet. Megtörtént és tudomásul kell vennem, el kell fogadnom!

-          Ha unalmasnak találod, szólj. És ne mondd, hogy nem szóltam – figyelmeztettem, majd belekezdtem.

-          Robert volt a legjobb barátom, amióta az eszemet tudom. Kiskoromban ismertem meg, szomszédok voltunk. Aztán évekre eltűntem, mert anyám megszökött velem, de végül haza mentünk és Robert még ott volt. Aztán jött Jack tíz éves korom körül és jöttek vele együtt a verések is. Robert mindenről tudott, folyton segíteni akart és gyermek védelmiseknek szólni, de nem engedtem neki. Na jó, attól függetlenül egyszer megetette, de elküldtem a nőt. Ő tartotta bennem a lelket, aztán egyetemre ment és barátnője lett, feltehetőleg Jenny Sullivan. – Mira szemébe néztem, miközben beszéltem s eddig nem látszott rajta, hogy félbe akarna szakítani, szóval folytattam. – Egyik este rendőrök jöttek Roberték házához, én egyből átrohantam. Robert meghalt. – Nehéz volt kimondani, nehéz volt mással beszélni erről Josh-on kívül, de megtettem és mintha valami mázsás súly esett volna le a mellkasomról.

-          Aztán meg Jenny nem jött oda hozzám a temetésen, pedig nagyon akart velem előtte találkozni, úgy volt, hogy Robert haza is hozza őt. Nem tudom, mit higgyek vagy érezzek – fakadtam ki. – Őt hibáztattam, amiért ez történt, de hiszen ez nevetséges! Nem tudom mi van, én… – Nem sírtam, csak nem találtam a szavakat. A történet folytatását, miszerint öngyilkossági kísérletre vetemedtem inkább most nem mondtam el.

-          Hogy történt?

-          Autóbaleset. Egy szarvas ment ki eléjük, az út vizes volt. Mindketten ittak egy-két sört, de nem voltak részegek. Robert haverja vezetett.

-          Részvétem. – Közelebb mászott hozzám az ágyon és a karomra tette a kezét. A részvétét nem csak úgy oda dobta, úgy éreztem szívből jön. Ő tudja, milyen elveszíteni egy legjobb barátot. Szegény már hármat is elveszített. Most már pedig biztosan tudja, hogy tényleg megértem, hogy mit érez, hogy mi történt vele.

-          Ez tényleg nem Jenny hibája, és lehet, hogy azért nem ment oda, mert félt. Ne kérdezd mitől. De azt ugye tudod, hogy nem veszítetted el Robertet? – nézett rám halvány mosollyal. Dehogynem veszítettem el! Miket beszél itt? – Mindig veled marad az emlékeidben, tudod akit szeretünk sosem veszítjük el. Maximum már nem vagyunk egy helyen Annabelle-lel, meg Roberttel. De a mi egy részünk hozzájuk tartozott és biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is így van. Hiába mentek el, azt a részüket örökre itt hagyták nekünk. – Könnyek csillogtak Mira kék szemeiben, és éreztem, hogy én sem bírom már sokáig. Nem gondolkodtam sokat, csak gyorsan magamhoz öleltem. Mira visszaölelt.

-          Sajnálom – motyogtam, mikor elhúzódtam tőle.

-          Ugyan már – mosolyodott el. –  Soha ne kérj ilyenért bocsánatot.

Nem tudom miért, de felnevettem miközben letöröltem a könnyeimet. Nem értettem ezt a lányt, annyira normális, hihetetlen az, amit az anyja állít róla. Talán csak hülyeség? Nem, nem hiszem. Talán csak irányomba ilyen kedves és normális, talán ez az igazai arca és a haverjainak csak egy állarcot mutat.

Mira még ott maradt és beszélgettünk lényegtelen dolgokról, s közben rájöttem, hogy nem tudok csak úgy érzelmek nélkül vele lenni, hozzá is ugyanúgy kötődöm, mint Cole-hoz és azt szeretném, hogy barátok legyünk. Mikor Mira mondta, hogy mennie kell, kikísértem, de mikor nyitotta volna ki az ajtót, pont akkor kopogtatott valaki. Mikor a lány kinyitotta az ajtót Cole-lal találtuk magunkat szembe.

-          Ó, szia Mira – mondta Cole zavart arckifejezéssel, és mintha tudom kéne, hogy mire gondolt, rám nézett. Az eddig szolidan mosolyogó Mira, már nem szolidan mosolygott.

-          Csá, Cole – mondta lazán. – Mizu?

-          Semmi. Veled?

-          Ó, csak a szokásos. Na, de én mentem is, nem zavarok. Szia, Hope – fordult felém egy huncut mosoly kíséretében, majd elsétált Cole mellett.

-          Honnan ismered? – kérdezte, mikor beértünk.

-          Miért? – kérdeztem gyanakvóan, mert nem tetszett a hangsúly, amivel Cole kérdezte.

-          Kicsit bajos – húzta el a száját. Nem gondoltam volna, hogy pont Cole lesz előítéletes.

-          És? Mi közöd hozzá? – emeltem fel a hangomat. – Ő a legnormálisabb ember, akivel itt találkoztam! – fújtattam dühösen, de magam sem értettem miért. Egyből ugrom, hogy megvédjem. Cole arcán is látszott, hogy nem teljesen ért, de most nem is Mira érdekli.

-          Oké – tartotta védekezően maga elé a kezeit. – Beszélnünk kéne.

-          Miről? – még mindig kicsit mérges voltam.

-          Jenny-ről.

Egyből elszállt a dühöm, csupán csak félős pislogásokra futotta. Tudtam, hogy nem fogok elmondani semmit Cole-nak, de vajon ő tudja, hogy én honnan is „ismerem” a húgát?

26.fejezet: Megkereslek

“El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd.”

Reggel mikor kómásan kitántorogtam az ágyamból az első óra, amit megláttam kilencet mutatott. Hát nem mondom, a teljes kimerültségig bőgtem magamat, de úgy érzem jól vagyok, hogy sosem voltam még ilyen jól azóta, amióta ide jöttem. Megmosakodtam, a hajamat most felkötöttem lófarokba, felvettem egy halványkék hosszú ujjút egy szűk fekete melegítővel. Jól éreztem most magamat bennük. Megreggeliztem, s közbe találtam az asztalon egy levelet.

Hope, kicsit megijesztettél tegnap, aggódtam érted. Cole akkor jött ki a szobádból, mikor haza értem, habár semmit sem mondott, az arca annál beszédesebb volt. Tegnap semmit sem akartam erőltetni, mikor felébredtél. De ugye elmondanád, ha lenne valami baj? Szeretlek Hope, bízhatsz bennem!

A kés! A vér! Baszki! Ha meglátta volna, biztos nem ezt írta volna, meg akkor biztos beszélni akart volna, mikor felkeltem, de nem. Amikor este mentem fürdeni, már nem voltak ott a kagylóba a vércseppek. Odarohantam a mosogatóhoz, de a kés nem volt ott, már bent volt a fiókban, legalul. Cole eltakarított volna utánam? De ő honnan tudta a kés helyét? Vagy csak elmosta, és Haylie eltette? Elő kell kerítenem Cole-t, de annyira nem vagyok még bátor, hogy átmenjek hozzájuk. Nem hiszem el, hogy lehetek ilyen mértékben gyáva?! Megint csak lefárasztom magamat a sok túlgondolkodással, meg agyalással. Inkább csinálok valami hasznosat, például kitakarítok. Nem tarozik a kedvenc tevékenységim közé, de ezt is meg kell csinálni.

  Sajnos túl hamar végeztem az egész házzal, egy órámba se tellett. Csalódottan rogytam le a szobámban a székemre, és csak akkor vettem észre, hogy az asztalomon is van egy levél, egy kicsit csúnyább írással, mint amit Haylie-tól kaptam.

Hope!

Mondanám, hogy sajnálom a tegnap történteket, de nem lenne igaz. Úgy érzem, mintha talán kicsit közelebb engednél magadhoz, persze nem jó, hogy egy ilyen dolog árán. Szeretnélek megismerni, olyan különleges lány vagy. Biztos meg van az okod az elzárkózásra és félénkségre, de hidd el, hihetetlenül makacs vagyok. Nem megmondtam, hogy úgy is le foglak fényképezni?

Nyugodtan aludtál, nem akartalak felébreszteni. Remélem minden rendben, ha pedig megbántottalak, ne haragudj rám.

Keresni foglak, ha lesz egy kis időm, két okból is. Az egyik, hogy nem felejtettem el a motorozást, a másik pedig, hogy igenis szeretnélek megismerni. Persze te is nyugodtan kereshetsz engem, nem sértődöm meg. ;)

                                                                                        Cole

Megismerni? Meg akar engem ismerni? És motorozni? Te jó ég, el is felejtettem! Hát, a mai nap igencsak furcsa dolgokkal kezdődik, vajon végig ilyen lesz? Minden esetre jól esett ez a levél is. Azt hiszem elhamarkodtam azt, hogy kihasznált, mert úgy néz ki nem. Remélem, nem csak a tegnapi bömbölésem miatt nem mer magamra hagyni, vagy valami. Én a sírást sosem alkalmaztam volna zsarolásként. Az utolsó mondata elgondolkodtató. Valószínűleg igaza van, én is kereshetném őt, hiszen nem várhatom el, hogy mindig ő kajtasson utánam, nekem is tennem kéne valamit, ha barátkozni akarok vele, mert azt hiszem, akarok. De tőlem már azok is nagy lépések, amiket eddig tettem, nem tudom, hogy többre képes vagyok-e. Hát persze, hogy az vagyok, szólalt meg egy hang. Nem nyafogom többet, megváltozom, és megint bedobom magamat a mély vízbe minden átmenet nélkül, mert már egyszer bejött (lásd Clarie telefonhívás), miért ne lehetne most is jó? Keresni fogom Cole-t, azt nem tudom mikor, de fogom.

***

Miss Watson is észrevette a változást, de nem beszéltünk sokat róla. Most semmiről sem beszéltünk, csak megtartott az órát, majd elment én pedig megint neki álltam sütni.

Éppen a tésztát kevertem a kézi robotgéppel, mikor csak úgy a derült égből villámcsapásként ért a felismerés: Eugene. Hogy lehettem ekkora címeres ökör, hogy befolyásolhatta az agyműködésemet Cole, hogy ez csak most esik le egy nappal később?! Cole azt mondta, a húga Eugene-be jár egyetemre. De hiszen ott van az oregoni egyetem! Oké, nyugi Hope, szedd össze mit tudsz. Cole húga, Jenny az oregoni egyetemre jár, ugyanúgy, ahogyan Robert Jenny-je, aki amúgy újságírást tanul. Cole egyszer szólt Haylie-nek, hogy Jenny kereste, mert segítség kell neki vagy mi. Na most, Haylie újságíró, és talán abban kellett neki segítség. Akkor ott van az, hogy amikor Josh-t kérdeztem, hogy tud e valami a lányról, azt mondta, hogy nagyon messzire elment a családjától egyetemre, és szerintem egy Wilmington Eugene táv már messzének számítható. Mennyi a valószínűsége, hogy a két Jenny ugyanaz, és mennyi annak, hogy mégsem? Lehet, hogy bekattantam, de úgy érzem, Cole húga, Robert Jenny-je. De hiszen az nem lehet! De mégis, hiszen túl sok az egyezés. Vagy mégsem? Áh nem tudom, látnom kell egy képet Cole húgáról, hogy hogy néz ki. Ha rövid barna hajú és zöld szemű, akkor megtaláltam a titokzatos barátnőt. Most már muszáj lesz átmennem hozzájuk, hátha elvétve látok egy képet a lányról, vagy felhozom valahogy a témát és kérem, hogy mutasson. Nos, mérges voltam, de még mennyire! Valószínűleg az a hülye tyúk végig itt volt tőlem egy karnyújtásnyira, a bátyával meg éppen barátkozni kezdenék. Nos, azt hiszem Cole Sullivan, hamarabb megkereslek, mint te az gondoltad volna.

***

A kész sütiket egy tálba tettem, letakartam és felvettem a pulcsimat. Öt óra volt, hallottam a motor hangját is, szóval biztosan itthon van. Fogtam tehát a tálkámat és mérgemtől vezérelve átmentem a szomszéd házhoz, s megnyomtam a csengőt. Muszáj tudnom, hogy itt lakik-e az a csaj. Egy kedves arcú nő nyitott ajtót, aki kicsit meglepődött.

- Szia! – mosolygott kedvesen, de nekem, ami egyből feltűnt, az a zöld szeme és barna haja volt. – Te Haylie unokahúga vagy?

- Jó napot! – Én is viszonoztam a kedves mosolyt, csak kerüljek már beljebb a házba. Minden félelem elpárolgott, csak a tudásvágy hajtott. – Igen, Hope Wilmer vagyok – nyújtottam kezet udvariasan.

- Örülök, Hope! Én Beth Sullivan vagyok.

- Igazából Cole-t keresném…

- Ó persze, gyere be! Fent van a szobájába, menj csak. – A vállamra tette a kezét és kedvesen beinvitált. – Óh, csak nem valami csokisat hoztál neki? Abból semmit sem fog hagyni, az a haspók – nevetett fel az anyja.

- Csokis muffin. – Elképesztő, hogy a cél érdekében mennyit tudok vigyorogni. – Megkóstolja? – tartottam elé, mire megköszönte és elvett egyet. Megdicsért, hogy finom én pedig elindultam felfelé. Azt az utasítást kaptam, hogy a folyosó legvégén a bal oldali szoba. Összeszedtem minden bátorságomat, és bekopogtam.

-          Gyere! – szólt ki Cole. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Az első, ami megcsapott, a Cole illat, amit áraszott magából a szoba. Elnyomtam magamban a vágyat, hogy nagyokat szippantsak a levegőből. Cole nem fordult meg, az asztalánál ült és a testtartásából ítélve olvasott valamit. Lehet, hogy tanulás közben zavartam meg.

-          Anyu, ha kaját hoztál, csak tedd le – mondta miközben hátra felé mutogatott a kezével.

-          Megkerestelek.

Cole egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, majd lassan megfordult, mintha nem lenne biztos benne, hogy mit fog látni. Arcán meglepettség ült.

-          Hope…

-          Hoztam sütit – léptem hozzá közelebb még mindig az ábrázatán mosolyogva. – Zavarlak?

-          Nem, dehogy! Gyere csak! – Pattant fel a székről, és eltüntetett az ágyról egy pár ledobált ruhadarabot. Azokat leszámítva rend volt a szobájában.

-          Csüccs le – mutatott az ágyára, én meg helyet foglaltam.

-          Tessék – nyújtottam át a tálat. – Amolyan, bocsi, amiért megint láttál kiborulni ajándék.

Ahogy Cole elvette és belenézett, megcsillant a szeme és rögtön el is vett belőle egyet.

-          Nem kellett volna – motyogott tele szájjal. – Persze köszönöm.

Akartam mondani, hogy ugyan már, de megakadt a szemem az ágyával szemközti falon. A nagy része tele volt ragasztgatva össze-vissza fényképekkel, innen kiszúrtam magamat, s azt a képet, amit a pályázatra küldött be.

-          A kedvenceimet ide teszem ki. – Magyarázta miközben felálltam és közelebb sétáltam hozzájuk.

Ha nem volt feltéve száz kép, akkor egy se, s a rendszertelenségük olyan rendszerezettnek nézett ki. A sok mosolygós arc, a kedves tekintetek, vidám emberek. Valószínűleg Cole barátai lehettek, mert pár képen ő is szerepelt az emberekkel. Ahogy végigfutattam rajta a szememet, egy bizonyos személyt keresve, mást vettem észre. A szőke fiút, Ian-t, aki a váróban volt és láttam a képét a suliba. Bár Cole képe jobb minőségű volt, és nem régen készülhetett, mert a fiú már úgy nézett ki, ahogy múltkor láttam. A képen látszott a fakó, kicsit kidülledő zöld szeme, a túlságosan telt alsó ajka, amivel nem volt arányos a felső. Kicsit hosszúkás fej formája. Enyhén szólva hófehér volt és tényleg nagyon szőke. Nem volt az a tipikus szépfiú, sőt annyira jól sem nézett ki, de vonzotta a tekintetemet. Ha hozzá képzelem a mély, dallamtalan hangját még szimpatikusabbnak találom, bár nem tudom miért. Várjunk csak, akkor Cole legjobb haverja Ian, a dokis Ian. A fiú kiszúrta, hogy egy ideje a szőke srác képeit tanulmányozom.

-          Ő a legjobb barátom, Ian. – Elmosolyodtam azon, hogy mennyire szöges ellentétei egymásnak külsőre Cole-lal. Volt egy kép, amin Ian szemüvegben volt és durcásan nézett a kamerába.

-          Nem nagyon szereti, ha fényképezem – nevetett fel Cole. Én meg tovább mentem, és magammal találkoztam szembe, de nem a pályázatos képpel, hanem egy olyannal, amit nem mutatott meg, mikor áthozta őket. Ez is a parton készült, de már rajtam volt a kabátom, a földön ültem és én is roppant durcásan és mérgesen néztem Cole-ra. Amikor a cipőmet vettem fel. Mérgesen fordultam felé.

-          Hopsz – húzta be a fejét.

-          Hopsz?! Ezt elfelejtetted megmutatni. Véletlenül? – kérdeztem gyanakodva, s direkt használva a véletlenül szót. Próbáltam úgy mondani, ahogy ő tegnap.

-          Ha meglátod, úgy gondoltam, hogy dühös leszel, szóval inkább nem mutattam meg. – Ilyen bűnbánó képpel nézett rám, már meresztette a szemeit, de gyorsan elfordultam.

Nem mondtam semmit, csak kicsit arrébb sétáltam, és akkor megláttam a fényképet. Cole ölelt át egy lányt, akinek olyan barna haja volt, mint a fiúnak, bár az arcvonásaik nem igazán hasonlítottak, de a szemei zöldek voltak, pont, mint a nőnek, aki ajtót nyitott. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy ez Cole testvére, és hogy a két Jenny ugyanaz. Mert ha valahogy elképzeltem Robert Jenny-jét, ilyenek képzeltem volna. Mennyi az esélye, hogy Cole tesója is ugyanúgy néz ki, mint a másik és még egy iskolába is járnak, s két külön személy? Nagyon parányi, szinte semmi.

-          A húgom, Jenny.

A torkom a szívemben dobogott, vajon tud valamit Cole Robertről? Muszáj tudnom, ki kell derítenem. Miért ne térhetnék rögtön a lényegre?

- Van barátja? – Nem néztem fel a fiúra, mert elképzelni sem tudtam, hogy milyen kifejezés ülhet az arcomon, döbbenet, ijedtség, félelem vagy akármi más. Elárulnám magamat, hogy felzaklatott ez a kép.

- Nincsen – Cole hangja szomorúbb lett és jóval halkabb. Muszáj volt felnézem rá. Bánatosan rám mosolygott. – Az előző barátja meghalt egy autóbalesetben, még nem heverte ki.

Ebben a pillanatban úgy éreztem, a talaj kicsúszik a lábam alól. Szédülni kezdtem, fájt a fejem, egyszerre minden bajom lett. Tehát az a Jenny, aki az utolsó napjaiban Robert mellett volt a szomszédomban lakik. Annyi érzelem kavargott bennem, dühös voltam rá, meg akartam fojtani vagy még rosszabb, de beszélni is akartam vele, hogy mondja el milyennek látta Robertet, hogy miről beszélgetetett vele, hogy tényleg szerelmesek voltak-e.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva Cole.

-          Igen, persze. Mikor jön haza?

-          Jenny?

-          Aha – bólogattam türelmetlenül.

-          A téli szünetben itthon lesz – látszott Cole-on, hogy furcsállja a viselkedésemet, és rám zúdítana egy nagycsomó kérdést, de nem maradhattam.

-          Nekem most mennem kell – mondtam gyorsan és sietős hátra arcot követően elindultam kifelé. Cole elém ugrott.

-          Tényleg minden oké, de mennem kell. Jól vagyok – húztam ideges mosolyra a számat, megnyugtatásképpen, de nem jött be. Cole csak felhúzta a szemöldökét.

-          Cole, tényleg megvagyok! De engedj el, kérlek – néztem mélyen a szemébe, mire egy sóhajtás kíséretében félre állt.

-          Kikísérlek.

-          Nem kell, kitalálok. Szia, Cole! – Ezzel kinyitottam az ajtót és szinte kimenekültem a szobájából. Hallottam, ahogy lépked utánam, esze ágában sem volt csak úgy elengedni, de szedtem a lábamat. Mikor átértem hozzánk a becsukott ajtónak támaszkodtam. Annyi minden járt a fejemben, és összegezve mindent, csak ennyit mondtam hangosan:

-          A rohadt életbe!

25.fejezet: Fordulópont

Zene: Plumb-Cut
"A gyász természetes. Hogy túljutunk-e rajta, az döntés kérdése "

Újabb hét telt el, ami annyit jelent, hogy már két hete nem láttam Cole-t, csak néha-néha az ablakból. Szörnyen éreztem magamat emiatt, az utóbbi napokban már nem is aludtam a pulcsijában. Mérges voltam rá, csak össze akartam verni a képét. Megkapta, amit akart, megkapott engem és el is felejtett. Csak azért pedálozott nálam, csak azért volt kedves, hogy megcsinálhassa azokat az idióta képeket, s már felém sem néz. Kihasznált, én pedig könnyen adtam magamat. Az elején még győzködtem magamat, hogy talán csak nagyon elfoglalt, de már nem hiszem. Hülye voltam, amiért akár egy kósza gondolatként is az eszembe jutott valaha is, hogy talán kedvel engem, vagy barátkozni akar. Mert most, hogy így elment, rájöttem belementem volna. Rájöttem, hogy kedvelem – legalábbis kedveltem. Magam sem értem miért ráz meg ennyire, hogy már nem érdeklem, de legszívesebben kirohantam volna a világból. Még a csokis muffinjaimból is kapott! Annyiszor megfordult a fejemben, amikor a szobámban feküdtem az ágyon a rózsaszín macit ölelgetve, hogy keresek valami éles eszközt és nem ölöm meg magamat, csak éppen ejtek egy kis vágást. Csak éppen úgy és annyit, ami segítene kiadni a feszültséget.

Miss Watson elment, én pedig elkezdtem keresni valami éleset. Nem kell Haylie-nak megtudnia, elég, ha csak az én meg a maci titka lesz. Feltúrtam a fürdő fiókjait, de a nagynéném tényleg gondoskodott róla, hogy ne találjak éles eszközt. Kés! Villant be az agyamba ez a szó, és már rohantam is a konyhába. Hogy nem jutott eddig eszembe, hogy lehettem ilyen hülye? Kivettem a fiókból azt a kést, amit a nagynéném a legkevesebbet használ, a kis fanyelűt. Régi kés volt, Haylie utálta, mindig a többi kés alatt tartotta, de a pengéje éles volt. A kezemben tartott tárgyra meredtem, majd a csuklómhoz raktam.

-          Ne merészeld! – ordította Robert hangja a fejemben.

-          Mert? – kérdeztem vissza felháborodottan. – Mit teszel?

-          Hope ne legyél hülye! Tedd azt el, és nyugodj meg! – A hang a fejemben megnyugtatott, tetszett, hogy ennyire ideges volt. A saját tudatalattim jobban félti magamat, mint gondoltam volna. Na, mire képes egy kés!

-          Mindig hülye voltam és leszek is – mondtam ki hangosan is a szavakat.

-          Ne csináld ezt magaddal. Ne ess vissza kérlek! – A hang már nem kiabált csak könyörgött.

-          Robert… - valami szívszorítót akartam mondani, mikor megszólalt a csengő, amitől úgy megijedtem, hogy megszaladt a kezem és megvágtam a csuklómat. Nem volt mély vágás, éppen csak a kés hegye hatolt a bőröm alá, de vérezni kezdett.

-          A picsába – morogtam s a mosogatóba dobtam a kést. Kopogtattak az ajtón. Nem érdekelt, csak kimentem egy zsepiért a nappaliba, amit a csuklómra tettem.

Elindultam a mosdóba, hogy a víz alá tartsam a kezemet és keressek sebtapaszt vagy kötszert vagy bármit, mikor megint kopogtattak, csak most idegesebben. Jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelt, hogy ki a fene van odakint. Mivel már járatos voltam Haylie fürdőjének a feltúrásában, tudtam, hogy a mosdó alatti szekrényben van egy elsősegély doboza gézzel. Kiszedtem a dobozt. Hallottam, ahogy tovább dörömbölnek az ajtón, aztán mintha kinyílt volna.

  Megmostam a kezemet és éppen vágtam volna a gézt, amikor valaki nem kiabálta, hanem ordította a nevemet. Még ebben a kissé ideges állapotomban is felismertem a hangot, de most rá vágytam a legkevésbé. Mielőtt elérhetett volna a fürdőig bevágtam az ajtót, ami túl hangosra sikeredett. Most már biztosra tudja, hol vagyok.

-          Hope, bent vagy? – A hangja nagyon idegesnek hatott, miközben dörömbölt az ajtón. Ekkor vettem észre a kulcsot a lyukban, s mielőtt Cole benyithatott volna, az ajtónak vágódtam és elfordítottam.

-          Engedj be, Hope! Mi történt? Miért nem jöttél, mikor csengettem?

Nem válaszoltam, sokkal jobban lekötött a művelet, amiben megzavart, mégpedig ellátni magamat.

-          Hope! – Biz isten akkorát ütött mérgében az ajtóra, hogy az reccsent egyet. Nem hiába volt ökölvívó. Igazság szerint féltem a közelébe menni, ennyire mérges még sosem volt, pedig nem csináltam semmit, pusztán csak nem mentem ki mikor csöngetett és majdnem beverte a bejárati ajtót is.

-          Láttam, mikor kikísérted a nőt, de nekem nem jöttél ki. Azt hittem baj van. – Mintha leheletnyit vesztett volna a dühéből, de nem sokat.

-          Menj el! – kiabáltam neki, s végeztem. A géz a csuklómon volt.

-          Minden rendben? – A düh mellé most aggodalom is társult. Ezt is jókor kezdtem el érdekelni, mikor pont elkezdeném vagdosni magamat. Baszki! Minden összejött, lehet ennél szarabb egy nap?!

-          Menj el! – ismételtem neki tagoltabban.

-          Nem!

-          Cole…

-          Hope, mondtam már, hogy nem!

Erre semmit sem válaszoltam, csak leültem és az ajtónak támasztottam a hátamat, én tudok várni. Egyszer úgy is megunja a dolgot és el fog menni. Ugye?

- Azért jöttem, hogy az orrod alá dörgöljem, hogy igazam volt – Nem volt túl sok érzelem a hangjában, inkább hideg volt. –, nyertem.

-          Mit? – kérdeztem értetlenül.

-          A pályázatot. Bizony Miss Hitetlen, megnyertem – hangjából sütött a gúny. Nem tetszett, hogy így beszélt velem, de meglepettségemben nem jutottam szóhoz. Nyert? Úgy érti, tényleg? Komolyan az én rusnya ábrázatom volt a legangyalosabb? Ki tudja mennyi gyönyörű lányról készült kép, és én? Szerintem éppen csak lázasak voltak azok, akik döntöttek erről. Mivel egy ideig nem szóltam semmit, folytatta.

-          Tudod, hányan ecsetelgették kommentárokban, hogy kilopják a gyönyörű nagy szemeidet? Hogy olyan vagy velük, mint egy földre szállt angyal? – Még mindig inkább számon kérő volt, mint kedves. Viszont az érdekelt volna, hogy ő is gyönyörűnek találja-e a szemeimet, vagy csak idézi azokat, akik írtak kommentárt. Ami amúgy azt jelenti, hogy persze, hogy a netre is felkerültek a képek. Nem szóltam továbbra sem semmit, mert nem tudtam mit mondjak.  Amúgy meg az angyaloknak nem kék szeme kéne, hogy legyen? Legalábbis én sosem képzeltem el barna szemekkel egyet sem. Cole nagyot sóhajtott és immár jóval lágyabb hangon szólalt meg.

-          Köszönöm.

-          Szívesen – motyogtam az orrom alatt, nem is vagyok biztos benne, hogy hallotta.

-          Biztos minden oké?

-          Biztos.

-          Nem fogsz kijönni, amíg el nem megyek? Haragszol rám valami miatt?

-          Nem, és nem.

Bár a második nemhez erőt kellett vennem magamon, mert igazából haragudtam rá, de ha rákérdez miért, mit mondok? Hogy hiányoztál, amíg két hétig felém sem néztél, és szerintem te csak kihasználtál engem? Olyan nevetségesen hangzott volna és még én sem voltam benne teljesen biztos.

-          Nem voltál túl meggyőző.

Erre megint nem válaszoltam. Megint sóhajtott, majd éreztem, hogy megmozdul az ajtó, valószínűleg Cole is leült. Leült?! Most akkor maradni készül, ha így kényelembe helyezi magát?

-          Mit csinálsz? – kérdeztem kételkedve.

-          Leültem?

-          Jó, de minek?

-          Hogy beszélgessünk?

-          Beszélgetni? – Egy hangyányit szerintem jogos volt a felháborodásom. Nem volt túl sok kedvem Cole-lal beszélgetni, meg egyáltalán semmihez sem volt kedvem, amiben ő is ott van. Csend kellett, hogy gondolkodni tudjak meg társai.

-          Igen. Múltkor olyan jól elbeszélgettünk, gondoltam folytathatnánk. Lenne még kérdésem.

-          Nem fair, hogy csak te kérdezgetsz.

-          Lenne kérdésed? Oké, tedd fel.

A kérdésem az lett volna, hogy miért kezdett el bokszolni, de honnan tudom én, hogy ő bokszol? De hülye vagyok, nem is kell hazudnom, csak kicsit füllentenem, hiszen láttam a suliban a képet, meg hogy hanyadik lett. Azt nem kell tudnia, hogy eredetileg Mira mesélt róla.

- Miért kezdtél el bokszolni?

- Hogy….Honnan? – habogta meglepetten.

- Jártam a suliban.

- Minek?

- Én kérdezek, te majd máskor. – Ez így van rendjén, a múltkor, amikor vissza mertem kérdezni, még én voltam a rossz, mert most ő kérdez. Sokáig nem válaszolt. Talán érzékeny pontra tapintottam?

- Figyelj, ha nem akarsz válaszolni, nem kell és…

- Válaszolok – szakított félbe, bár a hangja megint ijesztően hideg volt. Biztos vagyok benne, hogy nem szívesen beszél erről az egészről. Miért nem maradtam csöndben? Egyszer nyitom ki a számat és meg is bántok valakit.

- Az, hogy rossz gyerek voltam nem kifejezés. Mindent megcsináltam, amit megtiltottak már ovitól kezdve. A fölös energiáim levezetésére anyámék karatéra írattak be, de nem igazán szerettem. Este mindig sokáig fenn maradtam és leszöktem tévézni, egyszer találtam egy bokszmérkőzést. Egyre többet néztem, apám meg beíratott bokszra, hogy talán ez az én sportom.

- Rossz gyerek? Nem nézem ki belőled, hogy rossz voltál.

Cole tényleg nem annak a típusnak néz ki, aki valaha is rossz gyerek volt. Ugyan már, ilyen szemekkel lehet valaki rossz?

-          De bizony, az voltam. – Bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy mosolyog. – Egyfolytában verekedtem, még alsóban is. Mindenkinek visszaszóltam, nem tiszteltem a felnőtteket. Én bujtottam mindenkit rosszaságra, miattam voltak hangosak az órák. Persze otthon néha angyalt játszottam anyáék előtt, de tudták, hogy nem vagyok az.

-          Végül a boksz térített észhez?

-          Nem igazán – nevetett fel. – Bár része volt benne, de inkább a húgom és a haverom érdeke. Jenny annyiszor nézett rám nagy, könnyes szemekkel és bőgött, hogy nem lesz bátyja, mert egy börtöntöltelék leszek, ha így folytatom. Kicsit nagy fantáziája volt meg van is. – Magam előtt láttam, ahogy mosolyogva rosszallóan rázza a fejét az ajtó másik oldalán. Hirtelen vágyat éreztem rá, hogy kinyissam és szembe üljek vele, hogy lássam a mosolyát, a szemeit, az arcát…

-          Aztán próbálj meg rosszat csinálni, utána meg Ian szemeibe belenézni. Lehetetlen – nevetett fel ismét, kiszakítva ezzel a hülye gondolatomból, miszerint látni akarom őt. Ian, Ian, Ian mondogattam magamban a nevet, mert olyan ismerős volt, nemrég hallhattam. Hát persze! Ian Wennell, aki talán a dokim fia, a szőke. Az a kérdés, hogy Cole Ian-je, és a suliban látott Ian egy személy-e.

Meg akartam kérdezni, hogy miért hagyta abba, de valami belső kis hang azt súgta, ne tegyem. Így hát nem tettem.

-          Ki is fogytál a kérdésekből? – idegesített, hogy szinte a gúnyos mosolyát is magam előtt láttam. Észre sem vettem, hogy megint hosszasan csöndben maradtam.

-          Nem…csak… – Hát ja, kifogytam. Annyi mindenre rákérdeztem volna, de azt mind Mirától tudom, és kicsit furcsa lenne, ha azokat felhoznám. Még a végén azt hiszi, hogy érdekel engem és róla kérdezgetek.

-          Ez fájt – sóhajtott színpadiasan Cole. – Na, kérdezz már valamit! – türelmetlen volt, mint egy gyerek, és majd elrepedt a hátsója, hogy tényleg kérdezzek valamit. Törtem egy kicsit a fejemet.

-          Öm... miért kezdtél el fényképezni? – Ha Cole-ra gondoltam, a fényképezés, a boksz és a szemei jutottak először eszembe, nem feltétlenül ilyen sorrendben. A bokszról már tudok valamicskét, a szemeiről max. annyit kérdezhetek, hogy kitől örökölte, ezért marad a fényképezés.

-          Mert nekem van a legcukibb húgom – ellágyult a hangja, tudtam, hogy mosolyog. – Bár nem vagyok sokkal idősebb, ő most elsős az egyetemen, de mikor kicsik voltunk anyuék folyton fényképezgettek minket és én is ki akartam próbálni. Az első képeket Jenny-ről készítettem, és le sem akartam tenni a gépet. Azóta fényképezek. Olyan öt éves lehettem. – Ha a húga bármikor is szóba kerül, mindig ellágyul, hallani a hangjából, hogy szereti őt.

-          Messze jár iskolába? Vagy itt van?

-          Messze, sajna. Eugene-be jár a kis dilis – mondta rosszallóan, majd a sóhajtásából arra következtettem, hogy ezt a témát sem szívesen folytatja.

Tényleg nem tudtam mit kérdezni, az agyam teljesen leblokkolt. Viszont egy valamiben biztos voltam: látnom kell. Látni akartam őt, a mosolyát, a szemét. Kinyissam az ajtót, vagy ne? Nem hezitáltam sokat, feltérdelem és a kulcsra tettem a kezemet. Muszáj látnom őt! Mikor elfordítottam a kulcsot remegő kézzel, Cole megszólalt.

-          Hope, ha kinyitod, számolnod kell a következményekkel. – Komolynak akart hangzani, de volt egy olyan sejtésem, hogy viccel. Legalábbis remélem, hogy viccel. Nem futamodhatok meg előle.

-          Hidd el, én már sokszor számoltam a tetteim következményivel. – Nem is kell olyan messzire menni a múltamba, gondoljunk csak az öngyilkossági kísérletemre, vagy amikor Jack tiltása ellenére elmentem Roberttel és Josh-sal a vidámparkba. Végül kinyitottam az ajtót, s Cole már törökülésben ült felém fordulva. Én is követtem a példáját, csak a küszöb volt közöttünk.

Cole barnai szemeiben féltés ragyogott, olyan aggódva nézett rám. Éreztem némi késztetést, hogy közelebb legyek hozzá, de leküzdöttem magamban.

-          Mi történt? – nyúlt át hirtelen a küszöbön Cole a kezem felé, amire nem húztam rá a pólómat, ezért látta a kötést. Szerencsére gyorsan reagáltam és elhúztam a kezemet. Én hülye!

-          Megvágtam – rántottam meg a vállamat.

-          Hope! – megijedtem a mély és dühös hangtól, főleg amikor elindult felém. Ahogy ott ültem ijedten araszolgattam hátra, de a hátam a kádnak ütközött és már nem volt menekvés. Minek nyitottam ki azt a rohadt ajtót? Miért akartam annyira látni? Ezért?! A kezemet szorosan a hátam mögé tettem, csak a holttestemen keresztül nézheti meg.

Cole túl hamar elért hozzám, csapádban voltam. A barna szemei, ha lehet még sötétebbek lettek, ahogy várakozóan kinyújtatta felém a kezét. Makacsul megráztam a fejemet.

-          Mutasd meg, lehet, hogy súlyosabb, mint amilyennek hiszed.

-          Nem!

-          Hope! – Cole még közelebb jött hozzám, túl közel volt, már éreztem az illatát, amitől elgyengültem. Legszívesebben csak becsuktam volna a szememet, mint amikor a pulcsijába vagyok. De nem gyengülhetek, hiszen haragudnom kéne rá! Oké, de miért is? Azt hittem, hogy csak kihasznált, hogy nem érdekelem, de ez megdőlni látszik. Nem úgy néz rám, mintha cseppet sem érdekelném, éppen ellenkezőleg.

-          Szállj már le rólam, kérlek! Csak megvágtam és kész! – Akármennyire is elbűvölt az illata, azt akartam, hogy menjen el. Megint összezavart bennem mindent, tisztáznom kell magammal meg az orcihdeámmal a dolgokat. Azt tudom, hogy Cole a szép szóra nem hallgat, hiába kérem. De mi van, ha bunkó vagyok vele és látja, hogy nem vagyok rá kíváncsi? Ha kimutatom a fogam fehérjét, és meglátja, hogy nem vagyok én olyan törékeny, amilyennek látszom? Mert lehet, hogy teljesen darabokra hullottam az életemmel együtt, de hosszú évekig küzdöttem és tartottam magamat. Lehet, hogy nem látszom erősnek vagy bátornak, de az évek alatt a megtévesztő külsőm alatt nagyon nagyon nagyon mélyen megerősödtem annyira, hogy egy Cole szintű emberrel kiálljak magamért.

-          Véletlenül? – kérdezte gyanakodva, mire nem kellett megjátszanom, hogy mérges vagyok, mert az voltam. Most vagy tud valamit, vagy csak furcsálja, hogy az ember megvághatja magát a csuklóján. Tényleg véletlen volt, már le akartam tenni, de megijesztett.

-          Nem! – csattantam fel, és olyan hirtelen pattantam fel, hogy majdnem Cole-t is fellöktem. – Direkt csináltam, fel akartam vágni az ereimet, ki akartam purcanni! Örülhetsz, megakadályoztad az öngyilkossági kísérletemet! Most már boldog vagy?! Takarodj innen! – kiabáltam rá, könnyes szemekkel. Cole felállt és úgy állt előttem, mint egy szikla. Mélyen a szemembe nézett, de nem volt hatása.

-          Mondom, hogy menj már! Nem akarlak látni, tűnj már el! – kiabáltam tovább, de nem mozdult. Közelebb léptem hozzá és elkezdtem püfölni a mellkasát.

-          Menj el! – A könnyeim már folytak, s elveszettnek éreztem magamat. A darabokra hullott szívem annyira fájt, hogy az kimondhatatlan. Mintha az apró kis darabokat még kisebb darabokra tördelték volna, s közbe maró folyadékkal öntözgették volna.

-          Nem – mondta határozottan Cole, és lefogta a kezeimet. – Nem megyek el.

-          De elmész! – Ki akartam szabadítani a kezeimet, de erősen fogott. Ezután minden olyan gyorsan történt, hirtelen magához rántott, majd szorosan megölelt. Nem ellenkeztem sokat, kétségbeesetten kapaszkodtam belé, miközben zokogtam. Most miért csinálja ezt? Most itt akar hagyni, vagy nem?

Szorosan simultam az izmos, nagy testéhez, miközben a kezével a hátamat simogatta. A könnyeimet már szerintem csavarni lehetett volna a pólójából, de látszólag őt sem izgatta, ezért engem sem. Nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy milyen megnyugtató az illata és közelsége.

-          Menj el – suttogtam, nem vagyok benne biztos, hogy hallottam.

Nem szólt semmit, de egy idő után, éreztem, ahogy a lábam eltávolodik a földtől és Cole a karjában tart. Nem volt erőm tiltakozni. Nem szóltam, csak bömböltem. Nem is tudom, hogy sírtam e ennyire az elmúlt időkben. Nem hiszem. Éreztem, ahogy letesz valószínűleg az ágyamra, ami besüllyed mellettem, és valaki simogatja a hajamat. Nem megy el? De hiszem azt mondta, síró lányokat nem hagy magára, szóval talán csak a bömbölésem miatt van még itt. Összegömbölyödtem az ágyon és kiadtam magamból minden felgyülemlett feszültséget, mindent, de mindent, ami nyomta a szívemet, minden miatt sírtam, ami valaha fájt. Sírtam még egy sort Robertért, de a legkeservesebb módon. Meggyászoltam és eltemettem a múltamat. A szenvedéseimet próbáltam csak emléknek betudni, ami már nem jöhet elő többet, Jack már soha nem bánthat, és már soha senkinek sem fogom hagyni. Nem leszek többet olyan gyámoltalan, ha csak hozzám mer érni bárki is! Nem fogom hagyni, hogy bántsanak, ki kell hevernem ezt az egészet, mert ha nem teszem, sosem lesz már életem, örökké a múltam rabja maradok. Akárhogy is fáj, Robertet is el kell engednem, hiszen már meghalt, nem függhetek többé tőle. Élnem kell a második esélyemmel. Fel kell ébrednem, talpra kell állnom, hiszen a körülmények adottak.

Halványan észleltem, hogy közelebb araszoltam Cole-hoz, és motyogtam neki valamit, hogy sajnálom, legalábbis azt hiszem. Mert amikor következőnek magamhoz tértem, már este nyolc óra volt. Cole már nem volt mellettem. Eltántorogtam fürdeni, összefutottam Haylie-vel, de egy fáradt vagyokkal letudtam és visszadőltem aludni az ágyba.

24.fejezet: Mélyvíz

Sziasztok!

Most így kivételesen jön egy hosszabb szóáradat a fejezet előtt. Először is bocsánat, ha megtévesztettelek titeket, miszerint volt itt új bejegyzés augusztus 30.-án volt friss. Nem tudom mi az, hogy miért csinálta, de nem tettem közzé semmit sem. A másik pedig, hogy nem tudom milyen sűrűn jönnek majd a frissek. Ugye nyáron hetente volt egy-két nap csúszással. Lehet, hogy vissza állok a kéthetes rendszerre, mint nyár előtt, de még ezt sem tudom. Annyiban vagyok biztos, hogy mivel ez a fejezet ilyen kis átvezetős, semmi extra, ezért a következőt szeretném már jövő hétvégén hozni. Időben elküldöm majd bétáztatni is :D Végezetül még megköszönöm a komikat, amikre válaszoltam. Jajj, mielőtt még elfelejtem! Kaptam két díjat Clary-től, akinek köszönöm szépen, bár nem élek a tovább adás lehetőségével. Én még mindig inkább a Szavakat a díjak helyet dologgal értek egyet (emlékszik még valaki erre?), már ha ez a pontos neve. Régen volt már na xD...
Na de most már tényleg végeztem.

Jó olvasást!

“A küldetésed nem az, hogy megváltoztasd a világot. A küldetésed az, hogy te változz.”

Már eltelt egy hét azóta, hogy Cole-lal sütit ettünk és igen kimerítően beszélgettünk a konyhába. A pulcsit és ruhát itt hagyta, ezért én azóta, minden este a pulóverben alszom, nem tudom megunni az illatát. Azóta, nem beszéltem annyit, mint azon a délutánon, még Mirával sem. Egyszer lementem sétálni a partra, ahol összefutottunk, de inkább csak ültünk és hallgattunk, miközben az óceánt néztük. Túl vagyok egy hálaadáson is, amiből nem csináltunk nagy ügyet a nagynénémmel. Kettőnknek fölösleges volt egy egész pulyka, ezért csak pulykacombot ettünk. Sütöttem azóta muffint és nagyon ízlett Haylie-nak is. Miss Watson-nal is telnek az órák, Wennell doktor pedig a múltkor kedvesen érdeklődött a virágom állapotáról. Elmondtam neki, hogy jó bőrben van. Szeretem az orcihdeámat, sokat foglalkozom vele, most nagyon szépen virágzik. Igazából neki szoktam beszélni, hangosan gondolkodom. Úgy is azt olvastam, hogy jót tesz egy növénynek, ha beszélgetünk velük.

Már december van, közeleg a karácsony. Egyre több helyen kerülnek fel a díszek s én is azon gondolkozom, hogy adnom kéne valamit Haylie-nek. A tél itt enyhe, s kevesebb csapadék is esik, mint Redmondba. Feltehetőleg hó is alig lesz, a hőmérséklet nem nagyon megy 3-4 fok alá.

A héten Josh-sal is többször beszéltem, aki boldog és csípi az egyetemi létet. Azt mondja ideje nincsen csajozni, annyira komolyan veszi a focit. Az egyik nap még Cole hogylétéről is érdeklődött, s mikor visszakérdeztem, hogy mégis honnan veszi, hogy én tartom vele a kapcsolatot, csak meglepve annyit mondott, hogy hiszen kedveled. Itt bennem rekedt a levegő, honnan veszi, hogy kedvelem? Meg is mondtam neki, hogy szerintem idegesítő, de szerinte mikor ezt mondtam, csak azért tettem, mert nem akartam még új barátokat és magamnak is letagadtam az egészet. Végül sóhajtva megmondtam neki, hogy nem olyan rossz Cole – ezt már előtte bevallottam magamnak, szóval tudhatja – és letettem. Őrület!

Mivel már egy hete nem láttam Cole-t, olyan érzésem van, mintha hiányozna, de nem értem miért. Talán vitt egy kis színt az életembe, de így nélküle szinte egész nap csak tanulok, hogy jól sikerüljön a félévi vizsgám. Mellesleg ezt az egészet próbáltam megdumálni az orchideámmal is – először egy hang a fejemben, azután egy növény. Lehet, hogy nem hiába járok dilidokihoz –, de azon kívül, hogy nagyszerű hallgatóság, túl sok dologban nem volt segítségemre.

***

 A minap fontos elhatározásra szántam el magamat. Valami hülye filmet néztem, amiben a főhősnő félénkségét úgy akarták csökkenteni, hogy először beállították a medence első lépcsőjére, aztán meg bedobták egyből a mélybe. Persze csak képletesen értem. Szóval ezen felbuzdulva, hogy ezt én is meg bírom csinálni, mielőtt még meggondolhattam volna magamat berontottam a szobába és elővettem a maradék két kis levélkét. Olyan lesz, ami lesz alapon álltam hozzá az egészhez, akármennyire nem is Hope-os ez.

Drága, Hope! – Az írást nem ismertem fel, amikor elolvastam az első sorokat, akkor tudatosul bennem, hogy a levelet Mrs. Forester írta.

Először is szeretném elmondani, hogy rám mindig számíthatsz. Sokat gondolok rád, nagyon remélem, hogy szeretsz a nagynénéddel élni, s hogy dr. Wennell-lel jobban kijössz, mint az itteni doktorral. Tudod, amikor először szólt nekem Robert és mentem ki hozzátok, s te elküldtél, én már akkor tudtam, hogy fogunk még találkozni. Tudtam, hogy találkozunk kell. Amikor rád néztem, annyi mindent láttam a tekintetedben, amitől összeszorult a szívem. Nem felejtettelek el azután, miután elmentem, szinte minden nap gondoltam rád. Többször felhívtam Robertet is, hogy elmondja mi a helyzet veled. Mondta, hogy próbált rábeszélni arra, hogy beszélj velem, de hajthatatlan voltál. Hope, nem mondom, hogy el tudom képzelni, hogy mit érzel most, mert nem bírom, de egy valamit mondhatok. Amikor megkeresett engem azt mondta, hogy bármibe belemegy, hogy segíthessen neked, mert te vagy neki a legfontosabb. Életem egyik leglenyűgözőbb dolga volt vele találkozni és beszélni. Elképesztően érett és komoly volt a korához képest, s nem nagyon találkoztam még ilyen szintű önzetlenséggel és szeretettel egy másik ember irányába. Azt hittem, ilyet tinédzserek nem képesek érezni, és mégis. Annyira buta voltam, hogy azt hittem komoly, igazán komoly érzelmeik, amikor a másikat maga elé helyezi az ember, csak felnőtteknél lehet. Még mindig nem értem igazán, de elgondolkodtatott. Sajnálom, ha most sebeket téptem fel, nem az volt a célom. Csupán csak úgy éreztem, hogy muszáj ezt tudnod.

Tényleg hívhatod Clarie-t azon a számon, ő is biztosan nagyon örülne neki.

                                                                    Szeretettel, Camilla.

Mikor a levél végére értem, azt vettem észre, hogy nedves a papír. Pár csepp könny hullott rá, észre sem vettem, hogy sírok, vagyis inkább csak könnyezem. Nem szakította fel a sebeket, ugyanis szerintem még el sem kezdtek varasodni. Csupán a szívembe markolt. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit éreztem, olyan furcsa volt az egész. Mintha egy kis boldogság járta volna át a szívemet, amiatt, hogy egy külső szemlélődő is észrevette, hogy a kapcsolatunk különleges és túlmutat a szerelmen és barátságon. Nem kaptam síró görcsöt, csak a másik levél után nyúltam. Széthajtogattam a papírt s elképedtem a ronda íráson. Több szót úgy kellett kibogoznom.

Én nem tudok neked mit mondani. A kis szőke csesztetett, hogy legalább bocsánatot kérjek, amiért mindig basztattalak. Most itt áll felettem és les, szóval ne hogy azt hidd, hogy önszántamból csinálom. Nem tudja elolvasni az írásomat, mert annyira ronda, hála istennek. Én igazából azon is meglepődtem, hogy tud írni meg olvasni, mert olyan seggdugó még. Mikor ezt mondtam neki, sértetten kioktatott, hogy ne nézzem már tipikus szőke nőnek, mert ő nem olyan, s nagy a tudásszomja. Nem is néztem ki belőle, hogy ismer ilyen szavakat. Na mindegy, itt kiabál, hogy azt írjam le szép betűkkel, hogy sajnálom Hope, szóval megteszem. Tessék, most örülhetsz s ezután mind a ketten békén hagyhattok: SAJNÁLOM, HOPE!

A meglepettség enyhe kifejezés arra, amit éreztem, még a könnyeim is elálltak. Mindenkitől számítottam levélre, csak ettől a fiútól nem. Szégyen, de a még a nevére sem emlékszem annyira nem érdekelt semmi azokban az időkben. Annyi rémlik, hogy mindig piszkált, Clarie meg megvédett, s hogy magamban nagydarab bunkónak tituláltam a gyereket. A piszkálódása még mély nyomott sem hagyott bennem, tényleg annyira gyermeki szintű csúfolódás volt. A fiú olyan tizenkettő körül lehet.

 Tulajdonképpen nem is volt olyan vészes, ez a levél olvasás, nem is értem miért féltem ennyire. Meghatódtam és meglepődtem, a két érzelem tökéletesen semlegesítette egymást, s most ugyanúgy érzem magamat, mint előtte. A sikeremet meglovagolva úgy döntöttem, hogy ha már lúd legyen kövér, elhatároztam, hogy másnap fel is hívom Clarie-t.

***

Másnap mielőtt telefonáltam volna, véletlenül oda libegtem a nappali ablaka elé, és észrevettem Cole-t, akit egy hete nem láttam. Éppen a „kicsikéjét” tisztogatta meg fényezgette. Olyan finoman bánt vele, mintha egy élő és érző lény lenne. Teljesen koromfekete jószág volt. Aztán kinyílt a bejárati ajtó és egy lány lépett ki rajta, akinek magasan copfba volt fogva a szőke haja. Egy kötött garbót viselt, könnyed léptekkel sétált Cole felé. Az első gondolatom az volt, hogy ő lehet Jenny, a húga, de mikor a csaj ledugta a nyelvét Cole torkán, ezt elvetettem. A lány Cole nyaka köré fonta a karjait, a fiú pedig a derekára tette a kezét, de éppen hogy csak hozzá ért. Az egymáshoz simulást is csak a lány szorgalmazta. Mi ütött belém, hogy én itt tanulmányozom meg következtéseket vonok le a csókjukból, mikor én még nem is csókolóztam sose? Egyszer majdnem, de tennem kellett az ügy érdekében, nem engedhettem, hogy egy részeg Robert jó éjt puszi helyett, jó éjt csókot adjon. Valami furcsát éreztem, ahogy őket néztem. Hirtelenjében kíváncsi lettem rá, hogy milyen könnyen lehet egy nő haját tövestől kitépni. Na jó, mielőtt tovább gondolhattam volna ilyen hülyeségekre, eljöttem az ablak elől és megcéloztam a telefont. Egy segítőkész nő vette fel, s mikor elmondtam mit akarok, azt mondta hívjam vissza pár perc múlva. Így is tettem, s utána oda adta Clarie-nek.

-          Szia, Clarie! – A tőlem telhető legvidámabb hangon próbáltam beleszólni. A lány csak egy kis csend után válaszolt.

-          Hope? – kérdezte kételkedve.

-          Én vagyok.

-          Hope?! Azt hittem nem fogsz hívni, hogy elírtam a számot vagy valami.

-          Nem, nem írtad el. Csak…. csak mindegy. Hogy vagy? Shara-val mi újság?

-          Mi jól vagyunk. De te hogy? Milyen az új hely? Jó fej a nagynénéd? Vannak barátaid? Ugye örülsz a macinak? – zúdította rám nagy lelkesedéssel a kérdéseit.

-          Húhh. Na várj. Szóval én jól vagyok és Haylie isteni. És nagyon, nagyon, nagyon köszönöm, hogy elküldted nekem a macit. Tényleg jobban alszom, amióta itt van. – Kis hazugság, de senkinek sem árt. Talán tényleg úgy van, ahogy azt Mira barátnője mondta: a pici hazugságok, amik arra szolgálnak, hogy mosolyt csaljunk egy barátunk arcára, nem tekinthetők sem rossz dolognak, sem hazugságnak.

-          A barátokat kihagytad. – A kis szemfüles! – Ugye nem azt akarod mondani, hogy olyan vagy ott is, mint itt bent? Ugye nem hagyod, hogy bántsanak? – megemelkedett a hangja, én meg csak mosolyogtam. Én vagyok a nagyobb és mégis megint ő játssza az én szerepemet. Igaza van Mrs. Foresternek, az érzelmeket nem lehet korhoz kötni. Clarie rá az élő példa, hat éves, de képes nagyobb hévvel aggódni és szeretni, mint a tulajdon anyám.

-          Clarie… – Próbáltam időt nyerni és kigondolni, hogy mégis mit mondjak neki erről az egészről, de belekiabált a telefonba.

-          Hope! Ne csináld már, te rosszabb vagy, mint egy öreg néni.

-          Tényleg? – próbáltam elviccelni a dolgot, de a kislány nem volt rá vevő.

-          Tényleg! Mindig csak ülsz meg szomorkodsz. Én a helyedben kihasználnám a helyzetet – A második ember, aki ezt mondja. Igazuk van tudom, de korántsem annyira egyszerű, mint gondolják. Én nem bírok csak úgy feledni és tovább lépni, ahogy Clarie tette. – És miért nincsen fiúd? – kérdezte méltatlankodva.

-          Tessék? – dadogtam a telefonba, nem hiszem, hogy jól hallottam.

-          Miért nincsen fiúd? A lányoknak ilyen korba már szokott barátjuk lenni. – Miután itt egy kis csend következett, mivel nem tudtam mit mondjak erre, folytatta. – Azt tudod mi az a barát ugye? – gyanakodva kérdezte.

-          Persze, hogy tudom! – Ennyire én sem vagyok elveszett.

-          Na jó, akkor menjél és keress egyet.

-          Clarie… én nem hiszem, hogy ez így működik.

-          Miért? – A hangja meglepett volt. – Tudod, csak a szemébe nézel és akkor pillangók meg minden. Tudod, hogy ő kell neked. – Uram atyám, mennyi elcsépelt romantikus filmet nézhetett, amiből a szerelemmel kapcsolatos tudását szedte? Ez mind nagyon aranyos meg szép volt, de szerintem nem így van. Mármint például mit izgat engem, hogy kinek mekkora barna szeme van, vagy… Basszus!

-          Ez a filmekben van így, nem?

-          Meg a valóságban is. Az egyik nagyobb lány mesélte. Higgy neki, ő nagyon otthon van ebben. – Olyan viccesen hangzott ez az ő szájából. Istenem, legszívesebben megölelgetném.

-          Oké – mondtam végül, hogy hagyjuk ezt, mert nincsen értelme.

-          Figyelj csak Clarie, a levelek… Igazán nem kellett volna kényszerítened szegény fiút, hogy írjon nekem. – Hát szégyen, de mivel nem emlékszem a nevére, marad a fiú megnevezés.

-          Bob szívesen tette – nevetett bele a telefonba. – Azt mondta, meggyőző tudok lenni – hallatszott a hangjából, hogy büszke magára.

Ez után még sokáig beszéltünk, sok mindent elmesélt. Hogy miket csinálnak Shara-val, meg hogy jött hozzájuk egy nagyfiú, aki az első napon verekedett a többiekkel és tetkója van meg szőrös és nagyon durva és még annyi minden. A lényege az, hogy Clarie büszke rá, hogy jóban lett a fiúval és nagyon szereti, mikor olvas neki, mert Clarie eltitkolta előle, hogy tud olvasni. A végén azt mondta, hiányzom neki. Én is elmondtam neki, hogy szoktam rá gondolni és nekem is hiányzik. Amikor letettük csak bambultam magam elé. Örültem neki, hogy felhívtam és hogy beszéltünk. Nem akartam sírni, azt hiszem, tényleg fejlődőképes vagyok.