40.fejezet: Apa meséje

Sziasztok!

Szép kerek számhoz értünk, bár először nem úgy terveztem, hogy ezzel hagylak itt titeket, de végül így alakultak a dolgok. Nem leszek egy hétig, de szerintem ettől nem fog csúszni a következő fejezet. Mellesleg ez a rész az utolsó szomorúbb, melankolikusabb hangulatú. Akik most úgy érzik Cole hiányuk van ( csövi Baree :D), azoknak szerintem ezután kedvezni fogok :D

Jó olvasást!

Apa, nekem Te voltál a megrendíthetetlen,
Az erős, a bátor, ki sosem volt esetlen.
A férfi egy jelkép, ki minden esetben
Biztosan tudta, mit hol keressen.

Apa, nekem Te voltál az erő a testben,
A jóság, a segítség, mikor elestem.
A biztos, a pontos, a tévedhetetlen.
Apa, nekem a só voltál a levesben.

Ezeket másban hiába kerestem,
Nincs másik ilyen ember a világon egy sem.

 Sebestyén Alexandra

Nem is tudom, hogy apámnak vagy nekem nehezebb-e ez az egymás megismerése dolog. Látom rajta, hogy nem tud tovább lépni azon, hogy nem sikerült megtalálnia és évekig nem kereste Haylie-t, úgy gondolja, minden, ami velem történt, az ő hibája. Én ezt nem akarom, én csak arra vágyom, hogy mindketten boldogok legyünk,  ehelyett most, hogy én kezdek a nyomorúságomból kilábalni ő beleesik. Mindemellett nem tud úgy rám nézni, hogy ne a lányt lássa, akit megvertek. Neki sokkal nehezebb ezt elfogadni, feldolgozni és úgymond hozzám szokni. Nagyon kéne egy beszélgetés, amivel tisztázhatjuk a dolgokat, hogy vajon mit csinált évekig, van-e most valakije, de ez nehéz. Képtelen vagyok egy ilyen beszélgetést kezdeményezni, ahhoz nyuszi vagyok.

Esős márciusi hétvége volt, Haylie-nak be kellett mennie a munkahelyére, én meg egyedül voltam otthon és néztem az esőt. Kint teljesen szürke volt az idő, úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. A nappaliban ültem és becsuktam a szememet, megnyugtató volt az eső kopogását hallani. Az zivatar zúgását egyszer csak egy kocsi motorjának a zúgása zavarta meg. Tudtam, hogy ez apám lesz, a szívem gyorsabban kezdett verni. Egyedül vele, úgy, hogy Haylie még a közelben sincs még nem voltam.

Berohant a házba, hallottam, ahogy káromkodik az orra alatt, amiért ilyen kis idő alatt is elázott. Aztán hangosan köszönt egy sziasztokot.

-          Szia! – köszöntem vissza. Mosolyogva lépett be a nappaliba, arcáról csurgott a víz.

-          Haylie merre van?

-          Reggel szóltak neki, hogy be kell mennie. – Egy pillanatra átfutott a meglepettség az arcán, aztán megint vigyorogni kezdett.

-          Akkor nem tudom megkérdezni, hogy melyik törölközőt használhatom. A nők általában kényesek arra, hogy melyiket lehet használni, nem? – Elnevettem magamat.

-          Gyere, adok egyet. – Vettem neki elő egy tiszta törölközőt, amivel áttörölte a haját. Most össze-visszaállt neki. A pulcsiját feltette száradni, a pólója nem volt vizes.

-          És mi újság? – kérdezte, mikor ő is visszaért a nappaliba. Megvontam a vállamat, mert semmi újság sem volt. Kicsit zavarban voltam, amiért nem tudunk egymással beszélgetni, holott ő az apám. Mit meg nem adnék érte, ha minden régen együtt töltött percre tökéletesen tudnék emlékezni.

Felhúztam a lábamat a nappaliba, úgy ültem ott, apa pedig leült mellém. Pár perc kínos hallgatás után, apa szólalt meg.

-          Nem akarsz nekem esni, hogy miért hagytalak el titeket? – kérdezte normál hangerőn. Felé fordultam törökülésben.

-          Nem hagytál el – mondtam. – Haylie elmesélte, hogy anya elszökött.

-          És nem haragszol rám, amiért nem kerestelek?

-          Kerestél.

-          De nem elég sokáig és nem elég kitartóan. – Utáltam az önostorozást a hangjában. Mintha azt várná, hogy támadjak rá és vágjak mindent a fejéhez.

-          Lehet, hogy a te helyedben, én hamarabb feladtam volna – rántottam meg a vállamat.

-          Istenem, Hope! – Majdnem kiabált. – Minden annyival, de annyival könnyebb lenne, ha legalább egy kicsit érezném, hogy utálsz! – mondta nekem kioktatóan. – Nem tudnál?! Túl nagy kérés? – Mérges volt, de vajon rám? Kétlem. Még mindig magára mérges, magát okolja mindenért. Vajon én miért nem tudom őt okolni?

-          Ezzel csak magadnak akarod könnyebbé tenni. Hogy fetrengeni tudj az önsajnálatban, meg az önsanyargatásban. Jártam ott, hidd el nem olyan jó hely. Elég rossz a kiszolgálás. – Láthatólag megleptem apámat, nem tudott mit válaszolni. Nagy levegőt vett és én is. Hamarabb szólaltam meg.

-          Van most valakid? – kérdeztem félénkebben, mint akartam. Apám úgy nézet rám, mintha bejelentettem volna, hogy pucéran szoktam futkározni az utcán.

-          Nem – mondta határozottan. – Nem tudnék élni egy új családdal, amibe te nem vagy benne. Sosem tudnék teljesen rájuk figyelni, mert egyfolytában te járnál az eszembe. – Elmosolyodtam, de nem azért, mert nincsen senkije és eddig magányos volt, hanem azért, mert szeret.

-          Meséld el, hogy hogy volt – kértem őt halkan. Hallani akartam egy olyan ember szemszögéből az egészet, aki ott volt és nem anyám. Apa nagy levegőt vett és belekezdett.

-          Nem tervezett gyerek voltál, de én örültem neked. Mindig is akartam gyereket. Mikor megszülettél ott bőgtem, mint egy ovis. Elfértél a két kezemben. – Apa maga elé emelte a kezeit és rájuk meredt egy nosztalgikus mosollyal. – Ezután a világom körülötted forgott, az én kicsi Nyuszikám körül. Te is szerettél engem, ha bármi bajod volt, szomorú voltál, megütötted magad hozzám jöttél pusziért. Az én kezembe nyomtad a mesekönyveket, hogy olvassak neked, ha féltél a viharban mellém vackoltad be magadat. Anyád féltékeny volt, azt hitte őt nem szereted, pedig vannak olyan gyerekek, akik inkább apásak. Körülbelül három éves lehettél, mikor felléptek anyagi problémáink, engem elbocsájtottak. Anyád nem bírta a sok feszültséget és gyakrabban nézett a pohár fenekére. Onnantól néha féltél is a közelébe menni. Miután kaptam munkát féltettelek attól, hogy anyáddal kelljen maradnod, bár már elkezdtél oviba járni. Haylie jött el sokszor és vigyázott rád, egy ideig ott is maradt, de neki is volt élete. A házasságunk megromlott, mondtam Kristy-nek, ha továbbra is így viselkedik, elmegyek veled. Aztán egyszer nagyon összevesztünk, és mire hazaértem a munkából már nem voltatok sehol. Nagyon mérges voltam, mindenhol kerestelek titeket, mindenkinek telefonálgattam. Felbéreltem egy magánnyomozót, aki négy évig keresett téged, s én is próbálkoztam, de semmi. Haylie-val is tartottam a kapcsolatot, de őt sem hívta anyád, és ő sem tudta felhívni. Teljesen felszívódtatok. Olyan voltam, mint egy két lábon járó hulla, a te arcoddal keltem és feküdtem, a keresés megszállottjává váltam. Miután a nyomozó azt mondta, szerinte nem is vagy Amerikában, úgy éreztem a világ még nekem is túl nagy. – Nem is emlékszem rá, hogy hol voltunk, annyira homályos minden. Pár gyermeki arc bevillan, pár kósza kis emlék, de semmi több.

-          Az új munkahelyemen állomásparancsnok voltam és mindenki félt tőlem, azt hitték nem vagyok normális. Az életemet tette tönkre anyád azzal, hogy elvitt téged és ezt biztosan tudta. Mindig oda ütött, ahol a legjobban fájt. Tudta, hogy nekem az fájna a legjobban, ha téged elveszítenélek. Négy év meg pár hónap után nem bírtam tovább, tudtam, ha tovább folytatom abba még ennél is jobban beleőrülök. Megmondtam a magánnyomozónak, hogy álljon le és új helyre költöztem. Minden kapcsolatot meg akartam szakítani a régi életemmel, számot változtattam, nem kerestem többet Haylie-t, aki mindig próbálta bennem tartani a lelket. Tudtam, hogy képtelen leszek új életet kezdeni, de megpróbáltam nem gondolni rád és abban reménykedni, hogy jó életed van. Mondhatom, hogy lehetetlen volt nem gondolni rád, a gondolataimba beleégett a nagy barna szemed, a gyönyörű mosolyod és a hullámos hajad, amit annyiszor copfba kötött anyád. Néha egy-két gyerekre azt hittem, hogy te vagy, de aztán rájöttem, hogy te már nagyobb vagy, nem annyi, mint mikor utoljára láttalak. Szóval elnyomtam magamban mindent, nem adtam jelet senkinek, mondhatni gyáva módon bujdostam el. Aztán most karácsonykor valami megváltozott, meguntam azt, hogy egy féreg vagyok és abban reménykedtem, hogy talán előkerültél és írtam Haylie-nak. Azt sem tudtam, hogy még ott lakik-e. Gyáva voltam elmenni utána, meggondoltam magamat. A remény bennem ütötte fel a fejét, és ha oda állítok, ő pedig semmit sem tud rólad, az még rosszabb lett volna, mint az akkori állapotom.

  Március elején kaptam egy hívást a magánnyomozótól, akit egykor a keresésedre fogadtam fel. A szívem a torkomban dobogott. Azt mondta, mostani munkájával kapcsolatban mikor nyomozott, valahogy a kezébe akadt egy bírósági papír véletlenül, anyád nevével. Nem hittem, hogy ő lehet az, azt hittem csak véletlen. De mégis rávettem magamat, hogy eljöjjek és te nyitottál ajtót. Egyből tudtam, hogy ki vagy, és legszívesebben sírva borultam volna a nyakadba. És most megtudtam, hogy hogyan kellett élned, milyen körülmények között, és ez az én hibám. Nem voltam kitartó.

Megemészteni mindezt, amit elmondott nehéz volt. Kicsit sok volt egyszerre. Apám szeme megtelt könnyekkel, küzdött, hogy visszatartsa a sírást. Nem önszántából hagyott el és keresett is, szerintem elég kitartó volt. Egy ponton minden veszett ügyet el kell engedni, nem lehet hagyni, hogy tönkretegye az életünket. Nekem is el kellet engednem Robertet, valahova el kell zárnom az elmém mélyére az emlékét, különben sosem tudok normálisan élni. Apának is ezt kellett tennie, muszáj volt.

-          Anya azt mondta, meguntál engem és elhagytál. – Apa szemében, erre düh villant.

-          Remélem sosem hitted el! – szakított közbe ingerültem. Úgy folytattam, mintha nem hallottam volna.

-          Azt is mondta, talán meghaltál. – Apám egyre felháborodottabban nézett ki, olyan volt, mint aki mindjárt felrobban. – Nincs sok emlékem veled kapcsolatban, csak illatok és érzelmek. Mindig tudtam, hogy nem hagytál volna el engem, sosem hittem el neki, amit mondott.

-          Apa vagyok, örökké kellett volna küzdenem érted – jelentette ki, még mindig határozottan. – Nem engedhettem volna meg magamnak azt, amit megengedtem.

-          A lányod vagyok, és sosem vártam el tőled, hogy miattam tedd tönkre az életedet még jobban. El kellett engedned, egyszer mindenkit el kell engedni.

-          Nem! – csattant fel. – A halottakat kell elengedni, téged nem kellett volna. Mindent fel kellett volna kutatnom!

-          Nekem így is fáj, hogy ennyit szenvedtél miattam – hajtottam le a fejemet, mert nálam is gyülekeztek a könnyek. – Én is mindig azt reméltem, hogy boldog vagy, de azért hiányzom neked. Hogy talán egyszer újra láthatlak.

-          Attól szenvedtem, hogy nem zárhatlak a karomban, hogy nem tudom, mi van veled. Ezért te nem voltál a hibás. – Apa gondolt egyet és közelebb ült hozzám, magához húzott. Olyan volt, mintha ezzel elszakított volna egy kötelet és bőgni kezdtem. Görcsösen kapaszkodtam a vállába, el se hiszem, hogy itt lehetek megint a karjai között.

-          Ne sírj, kérlek – kérte elhaló hangon. – Úgy szeretlek – simogatta a fejemet.

-          Annyira hiányoztál. – Reméltem értette a zokogó hangom ellenére is.

-          Amikor kicsi voltál és sírtál, jobban fájt nekem, mint neked. Egyszer megkarmolta a kezedet egy macska és zokogva jöttél be hozzám, és mutattad a csupa vér aprócska kis kézfejed. Azt hittem ott ájulok el. Szép lett volna, ha te ott sírsz én meg kifekszem a konyhába – nevette fel egy aprót Apa. – Végül elrohantam veled a dokihoz, és amiért bátor voltál, kaptál egy fagyit. Az orrom alá dugtad és azt mondtad nekem is járt, mert láttad, hogy mennyire féltem. Aztán azt mondtad, nem fájt, csak a vér volt ijesztő, azt hitted le fog szakadni a kézfejed. – Erre még sírás közben én is felnevettem. Apa a kezébe fogta a bal kezemet és végig simította a kézfejemen. Ha nagyon oda akartam látni valamit, talán halványan látszott egy rövid fehér csík. Apa megpuszilta a kezemet.

-          Ezután sosem engedlek el – suttogta a fülembe.

-          Apa úgy hiányoztál – kezdtem bele jobban a sírásba. – Annyira, úgy féltem. Mikor Jack megütött folyton téged vártalak, hogy móresre tanítod – szipogtam és alig bírtam beszélni, a hangom folyton elcsuklott, de csak dőltem belőlem a szavak.

-          Apa úgy szeretlek! Maradj velem, kérlek – zokogtam tovább. – Maradj – motyogtam el még egyszer, szinte öntudatlanul. Ha az eső nem is, én totál eláztattam a pólóját és csak most esett le, hogy mit is mondtam. Azt mondtam, szeretem. Kimondtam! Ettől a felismeréstől még jobban kellett sírnom, de nem voltam egyedül. Éreztem apám testének a rázkódását, a hajamra csöppenő könnyeit. Ott sírtunk ketten, egymás karjaiban és örültünk, hogy újra egymásra találtunk. Hosszú időbe telt, mire megnyugodtam és már csak halkan szipogtam, de még akkor sem akartam eltávolodni apámtól. Most már soha, de soha nem leszünk külön egymástól, hogy végre megtaláltuk a másikat.