5.fejezet: Egy barátnő?!

És amikor barátod hallgat, szíved akkor sem szűnik meg figyelni rá. Mert a barátságban minden gondolat, minden vágy, minden remény szavak nélkül születik, közös és kimondatlan örömmel. 

Az idő csak úgy repült. Na jó ez nem igaz, az én életem ideje lassan vánszorog előre, mintha ezzel is kínozni akarna. Időközben eltelt a tízedik évfolyam és már a nyári szünetben csücsülök otthon. Ez a tanév még csak-csak elment, de a következőtől már előre félek. Robert és Josh már nem lesz ott nekem, mind a ketten egyetemre mennek, távol tőlem. Robert emiatt nagyon rosszul érzi magát, és ezért próbál minél több időt velem tölteni, persze nem tiltakozom. Szinte minden napra találnak ki nekem valami hülyeséget Josh-sal, eddig még nem unatkoztam. Robert még mindig reménykedik, hogy felhívom a szociálisnőt, de én nem tervezem. Nem nagyon szoktunk már erről beszélni, de ő nagyon bízik benne. Imádom a kitartását, csak olyan kár, hogy most fölösleges.

 A nyár utolsó napja volt, Robert pedig még mindig itt volt, ahelyett, hogy Oregonban csücsülne valami egyetemista bulin. Sosem lehetek eléggé hálás ennek a fiúnak, míg élek. Semmi extra programunk sem volt, csak feküdtünk Robert szobájában az ágyán és néztük a plafont.

- Ugye tudod, hogy ezért fölösleges volt itt maradnod? – kérdeztem tőle, megtörve a csendet, de még mindig a plafont fixírozva.

- Nincs igazad. Nem volt fölösleges. Minden percet ki akarok élvezni, amit veled tölthetek, hiszen ezek után már alig láthatlak – mondta szomorúan, és én is elkámpicsorodtam, hogy ezt eszembe jutatta. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon, de tudom, hogy mennie kell. Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap, de sosem akartam tudomást venni róla, és már csak a kész ténnyel állok szembe, hogy holnaptól nem láthatom már minden nap. Annyira fog hiányozni nekem.

- Nagyon fogsz hiányozni – suttogtam, nem bírtam hangosabban beszélni, mert félő volt, hogy elkezdek sírni.

- Te is hiányozni fogsz nekem, nehogy azt hidd, hogy nem! – nyúlt a kezem után, és összekulcsolta ujjainkat. Becsuktam a szememet és még egyszer egy nagy levegőt vettem, hogy megteljen a tüdőm Robert illatával, és megpróbáltam nem felhasználni egyszerre, próbáltam raktározni a nehéz napokra. Tudom, hogy lesznek nehéz napok, mindig is voltak, de ezután csak még rosszabbak jönnek. Ha most megkérdezné valaki, hogy hogyan látom a jövőmet, azt mondanám, sehogy sem. Azt mondanám, nélküle nincs jövőm. Tudom, beteges így ragaszkodni hozzá, de megszoktam, hogy úgymond ő az én lélegeztető gépem, és most le akarnak kapcsolni róla. Azt hiszem, még mindig nem fogtam fel, hogy elmegy.

- Majd telefonálsz vagy én hívlak minden nap – simított végig az arcomon, mintha csak éppen egy kis nyári szellő cirógatott volna meg. Hiányozni fog, hogy már senki sem fog simogatni, és kimutatni felém a szeretetét. Nem bírtam magammal, kibuktak az első könnyek. Ez még nem volt olyan igazi sírás, csak a könnyem folyt, mintha megengedtek volna egy csapot, de nyugodt maradt a testem.

- Jaj, Hope – fordult felém Robert és átölelt. Én a mellkasába fúrtam az arcom, és próbáltam a pillanatot végtelenre nyújtani, pedig ez lehetetlen. De talán, ha nagyon akarom, sikerülhet. Nem, akkor sem sikerülhet. A holnap mindig eljön, ha akarom, ha nem, és mindig csak egyre fájdalmasabb lesz.

-          Szeretlek! – ölelt még utoljára magához szorosan Robert, mielőtt beült este a kocsiba és elindult volna Oregonba. Még mindig képtelen voltam megszólalni, csak öleltem őt.

-          Nem is olyan sokára találkozunk – nyúlt az állam alá, hogy újonnan könnyes szemeimbe nézzen.

-          Ajánlom is, hogy gyere haza – nevettem fel, és megtöröltem a szemeimet. Bár nem volt őszinte nevetés, csak egy keserű próbálkozás.

-          Tudod a számát – mondta komolyan Robert. – Ha szükséged van rá, hívd. Kérlek! – nézett könyörögve a szemeimbe, de én csak idegesen elfordítottam a fejem. Nem szólt semmit sem. Nem akartam felhívni a nőt, habár tudtam volna, hogy kellene, nem tettem meg. Robert emiatt neheztelt rám, ami amúgy tök abszurd, hiszen én cseszem el az életem, és úgy, ahogy akarom.

-          Szia!

-          Szia! – köszöntem én is neki szomorúan. Robert beült a kocsiba, de megint kipattant és magához ölelte. Tényleg szerencsés vagyok vele. Erősen, most szorítottam a legerősebben magamhoz, de sikerült kikerülnie a karjaim közül. Sajnos. Felnéztem rá, és megláttam valamit, amitől ismét sírni kezdtem. Robert szeme könnyes volt, sírt. Sírt, és miattam. Soha senkiből nem váltottam még ki sírást, ez nekem egy újabb jelt volt, hogy szeret. Beült és felmordult a motor, majd szépen lassan eltűnt, és már nem láttam többet a kocsit. Tátongott bennem az üresség, már most úgy éreztem, hogy örökre elvesztettem valamit, ami talán sosem volt teljesen az enyém.

 Visszafordultam a házunk felé. Idegennek hatott, mintha még sosem láttam volna, szinte taszított, de be kell mennem. Összeszedtem az erőmet, és átmentem az utca túl oldalára.

Első nap a suliban a fiúk nélkül. Elveszettnek érzem magam, jól jönne egy picike kis önbizalom. Semmi sem volt másabb, senki sem nézett rám máshogy, vagyis de. Egyedül Julian. Ő volt az, aki először belém kötött, amikor leültem a padra elsőben, és tőle védett meg mindig Robert. Két évig próbált mindig keresztbe tenni, de a hősöm megvédett, most meg itt állok tök egyedül, ő pedig dobott nekem egy gúnyos vigyort. Fordulj fel – füstölögtem magamban, és tovább mentem.

 Egy órakor, mikor hazaértem megcsörrent a mobilom. Egyből valami ember feletti boldogság lett úrrá rajtam, ahogy meghallottam az ismerős dallamot, Savin’ me. Hülyeségnek tartottam az egyedi csengőhangokat, meg aztán nem is hívtak valami sokan, de Robertnak külön zene jelezte a hívásást. Nem tetszett neki, hogy egy ilyen számot választottam, de nem cseréltem le.

-          Szia! – sikkantottam bele a telefonba óriási lelkesedéssel.

-          Szia! – nevetett fel a vonal másik végén. – Csak nem hiányzom máris ennyire? – Tudtam, hogy most a legédesebb mosolyával mosolyog.

-          Már akkor hiányoztál, mikor elindultál – szontyolodtam el, mert ismét eszembe jutott, hogy soká láthatom újra. Legalábbis a napi szinthez, ez a heti, kétheti vagy havi alkalom, amikor láthatom kb. két napra, eléggé kevés.

-          Már csak egy hét, és találkozunk – bíztatott Robert. Én is ezzel nyugtattam magam, hogy már csak egy hét. Elvégre most még haza tud jönni, de ki tudja, hogy később mennyire fog ráérni, és mennyire ritkán láthatom. Na de fő az optimizmus. Jó, ez hülyeség, sosem voltam optimista.

-          Milyen napod volt? – Váltott témát.

-          Szar – mondtam nemes egyszerűséggel. – Csak úgy, mint mindig.

-          Akarsz mesélni? – kérdezte kedvesen, de az az igazság, hogy nem volt mit mesélni. Minden ugyanolyan volt, mint mindig, csak ő nem volt itt, szóval a rossz, extra rossz lett.

-          Nem.

-          Akkor miről akarsz beszélgetni?

-          Te hívtál – emlékeztettem rá. Persze nem mintha nem örülnék neki, épp ellenkezőleg, de inkább azt hallgatnám, ahogyan ő mesél. – Mesélj inkább te!

-          Érdekel? – kérdezte kételkedve.

-          Már miért ne érdekelne? – lepődtem meg. – Mindig és minden érdekel, ami veled történik, szóval ne kímélj – mondtam izgatottan, mert úgy éreztem, ez a közjáték csak azért kell, mert elhallgat valamit, ami érdekes.

-          Hát, eddig tűrhető itt minden és mindenki. – A hangjában nem volt lelkesedés, tudtam, hogy mást akar mondani. Tudtam, hogy csak húzza az idegeimet.

-          Robert, mi van? – Nem bírtam ki, muszáj volt rákérdeznem.

-          Csak annyi, hogy előbb megyek haza.

-          Mennyivel előbb? – lelkesedtem fel.

-          Csütörtök este megyek.

-          Robert – mondtam elhaló hangom a telefonba. – Tényleg? – Nekem ez a pár nap is sokat számított.

-          Ezzel sosem viccelnék – mondta komolyan Robert, de tudtam, hogy mosolyog.

-          Pénteken reggel, már én foglak ébreszteni.

-          Várom – vigyorogtam, majd elköszöntünk egymástól.

Már alig bírtam kivárni a pénteket, folyton csak arra gondoltam, hogy Robert haza fog jönni. Bár nem volt minden felhőtlen, mert egy erős rossz érzés fogott el, végig bennem motoszkált és nagyon idegesített, de mikor pénteken reggel kinyitottam a szemem, eltűnt, legalábbis én azt hittem. Már úgy ahogy ébren voltam, csak a telefon csörgését vártam, hogy véglegessé tegye, hogy kelnem kell, de az nem akart megszólalni. Halványan motoszkált valami a kómás fejembe, hogy ez a reggel más lesz, de nem akart beugrani. Amíg ezen gondolkodtam, hallottam, hogy nyílik az ajtóm, majd besüpped mellettem az ágyam. A mozdulatsor túl finom volt ahhoz, hogy Jack vagy Kristy legyen. Ekkor beugrott. Robert! A szemeim kipattantak, és a szürkés szemekkel találtam magamat szembe.

-          Jó reggelt! – suttogta halkan. Csak a kezemet nyújtogattam és ő lehajolt, hogy megölelhessem. Mint valami macska, úgy bújtam hozzá. Felültem, de közben nem nagyon akartam még elengedni őt.

-          Ennyire hiányoztam? – nevette el magát, és megpaskolta a hátamat.

-          Tudom, hogy folyton túl érzelgős vagyok, de igen. – Ahogy ott ültem vele szembe és figyeltem, ahogyan engem néz valami hihetetlen elszántságot láttam rajta, de volt a tekintetében valami új, valami más, amit eddig sosem láttam még. Furcsán csillogott a szeme. Ez nem miattam van, erre megesküdtem volna, de vajon mi váltotta ezt ki? Úgy döntöttem, később mindenképpen rákérdezek, de most még ráér.

-          Na sipirc öltözni, elviszlek! – rántotta le rólam a takarót és szinte kikapott az ágyból. Egy pillanatra meg is szédültem, de mivel erős kezeivel tartott, nem estem el.

-          Addig csinálok neked reggelire valamit – kacsintott, majd eltűnt. Wow! Még mindig ott álltam, majd gondolatban adtam magamnak egy vödör hideg vizet és elindultam felöltözni. Sosem vacakoltam a fürdőben többet öt-hat percnél, most is gyorsan végeztem és lemasíroztam Roberthez. Éppen palacsintát dobált felfelé.

*

Hope a szomszédban volt Roberttal, és éppen a tévét nézték. A fiú kapcsolgatott és nagyon megtetszett neki egy főző műsor, ahol a palacsintát dobálták az égbe, egyből tudta, hogy ilyet ő is akar csinálni. Egyből az anyjához rohant, hogy segítsen neki. A nő nem tiltakozott, úgy is gondolkodott rajta, hogy csinálna valamit a gyereknek, de így legalább a fia is megtanulja, hogyan kell palacsintát sütni.

-          Hope, te is szeretnél segíteni? – kérdezte kedvesen Robert anyukája a lánytól, de ő megrázta a fejét.

-          Köszönöm, szerintem csak nézném. – Nem tudta, hogy mi lesz ebből, de sejtette, hogy nagy lesz a kupi. Persze segített volna feltarkítani, de nem kockáztatott inkább csak megfigyelt.

-          Majd én kiszolgállak titeket – mosolygott Robert. Igazán késznek érezte magát, hogy ezt a feladatot sikeresen véghezvigye, és a két hölgyet kiszolgálja. Mindig szeretett bizonyítani az anyukájának és Hope-nak.

-          Óh, az én kisfiam – simogatta meg az anya, fia fejét kissé meghatottan. Remélte, hogy amikor serdül, akkor sem fogja elfelejteni, hogy segítsen a lányoknak, és legyen udvarias.

A fiú foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy feldobálja a palacsintát. Az anyja mutatta neki, hogy hogyan kell megforgatni, de nem, ő dobálni akarta.

- Hidd el kicsim, először csak így próbáld! – mosolygott kedvesen az anyuka, de már kezdett az idegeire menni, hogy Robert nem tesz le a szándékáról.

- Jól van anya, most már menni fog – nyafogott a kisfiú, és egyedül megcsinálta az első palacsintáját. Kicsit oda ragadt és a következő meg megégett, de büszke volt magára.

- Ez a tied lesz, Hope – fordult hátra egy büszke mosollyal a kis srác. – Nagyon sok kakaót fogok neked rá tenni!

- Köszönöm Robert! – Hope mosolyogva pattant fel és közelebb ment a fiúhoz, hogy megnézze közelebbről is a munkafolyamatot. – Nagyon jól néz ki – bólogatott elismerően.

Ekkor megcsörrent a telefon és Robert anyukája egy „legyél jó” intéssel otthagyta a fiát, hogy felvegye. Robert szerette volna elkápráztatni Hope-ot, ezért elhatározta, hogy most, hogy az anyja kint van, megpróbálja feldobni a palacsintát.

- Figyelj csak, Hope!

- Jajj Robbert! – kezdte Hope a lebeszélést, de a fiú hajthatatlan volt. – Anyukád megtiltotta!

- De ha nem látja, nem fáj neki – mosolygott, majd hozzákészült és meglendítette a serpenyőt. A félig megsült palacsinta csak repült és repült, a két gyerek csak nézte és nézte a palacsinta pedig elegánsan felragadt a plafonra. Hope csak némán a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikkantson fel. Robertben végigjátszódott egy úr isten, anya ki fog nyírni folyamat.

- Ez túl magasra ment – állapította meg a kész tényt Robert, és nevetni kezdett, talán csak kínjában.

- Na kicsim, itt vagyok – toppant be a konyhába mosolyogva Susan, de mikor észrevette a két pislogó gyermeket lefagyott az arcáról a mosoly. Előre sejtette, hogy mi ez, főleg mikor Robert a tűzhelytől elfordulva kissé rémült ábrázattal tartotta a serpenyőt. Félve nézett fel.

- Robert Adam Gartner! – kiáltott fel a nő.

*

Már nem ragadt fel neki a plafonra, mint régen, hanem fincsire és vakolatmentesre tudta elkészíteni. Az étkezés nagyjából abból állt, hogy én ettem, ő pedig figyelt, ami engem idegesített. Ezek után Robert világosan értésemre adta, hogy ha esetleg valami miatt késne a suliból, akkor is ott várjam meg, mert mindenképpen ő akar haza vinni. Miután megígértem ezt neki, nyugodt szívvel vitt a suliig. Mikor megérkeztünk ő is kiszállt, és végignézett az iskolán.

-          Az az igazság, hogy utáltam ide járni – húzta el a száját. Valami keserű kifejezés jelent meg az arcán.

-          Én is utálok ide járni. Mondjuk, szerintem én minden sulit utálnék – rántottam meg a vállam és felé fordultam.

-          Mit fogsz csinálni ma? – Nem kellett színészkedem, tényleg őszinte volt a mosolyom, és tényleg kíváncsi is voltam.

-          Ezt-azt – felelte hanyagul.

-          Bővebben? – sandítottam rá, mire felnevetett.

-          Nyugodj meg Hope, még nincs konkrét tervem – veregette meg játékosan a vállamat. – Lehet, hogy beülök valahova és tajtrészegre iszom magamat. – Nagyon úgy tűnt, hogy tényleg fontolóra veszi ezt a lehetőséget az ábrázata alapján. A kis színész palánta. Viszont az, hogy nincsen terve kissé hihetetlen volt. Robert sosem volt a spontaneitás mintaképe, mindig mindent eltervezett. De komolyan, mindent! Utálta, ha tétlenül vagy tanácstalanul áll valami előtt.

-          Az egész jó ötlet, nekem is hozz valami fincsit – nyaltam meg a számat.

-          Na, amíg én élek, te nem fogsz alkoholt fogyasztani! – Apai szigorral a hangjában mondta, mire csak néztem egy nagyot, majd elnevettem magam.

-          Na gyere ide, Hope! – ölelt magához, majd kaptam a homlokomra egy puszit, és elindultam az első órámra. Hát, semmi kedvem sem volt órán ülni, sokkal inkább lettem volna valahol Roberttel. Megfordult a fejemben, hogy elszököm és szabályt szegem, de az igazság szerint olyan távolt állt tőlem, mint Robert haveromtól a spontaneitás.

Robert elém jött és elvitt egy kicsit kocsikázni, hogy közben beszélgessünk. Semmi komolyabb, vagy nehezebb témát nem érintett, szinte csak fecsegtünk. Nagyon furcsa volt, még mindig furcsán csillogott a szeme, és kezdte az oldalamat fúrni a kíváncsiság, de mi van, ha nem akarja, hogy tudjam? Ha eddig nem hozta fel, lehet hogy azért, mert semmi közöm hozzá. De eldöntöttem, hogyha majd esetleg vagy nálunk, vagy náluk kettesben leszünk, rákérdezek, mert a kíváncsiság még engem is képes legyőzni.

Robert zuhanyozott - ne kérdezzétek minek, mert egyáltalán nem tudom, azt mondta csak úgy -, mikor megcsörrent a telefonja. Először nem vettem fel, csak kiabáltam neki egyet, de nem hallotta meg. Megint megcsörrent és most a fürdője ajtajából szóltam neki, hogy keresik, mire azt mondta, hogy nyugodtan vegyem csak fel. A készülékkel visszasétáltam és közben felvettem. A kijelzőn a Jenny név tetszelgett.

-          Szia! Most nem ér rá Robert, de ha… – félbeszakított.

-          Te ki vagy? – Gyanakvó volt a hangja. – És hol van Robbie? – Extra gyanakvó. Nem tudtam válaszolni egyből, mert a Robbie-nál leragadtam. Ez olyan nyálas és fújj. De Robbie? Most komolyan, kinek jut így nevezni Robertet? Ő komoly volt és megfontolt, nem egy bohókás, mert a Robbie inkább arra illene.

-          Most zuhanyozik, de meg mondom neki, hogy kerested, ha végzett, vagy ha üzensz neki valamit…

-          Most minek zuhanyozik? – Kicsit gyanakvó volt a hangja. Habár nem volt csúcs logikám, de a Jenny egy női név, Robert szeme meg furcsán csillog, és a csaj látszólag ki van akadva, hogy én vettem fel a telefont. Szóval egy meg egy az kettő. Robertnak barátnője van?

-          Én is ezt kérdeztem tőle.

-          Megkérdezhetem, hogy ki vagy? – Nem volt hisztis, de most mintha kicsit megijedt volna.

-          Hope.

-          Hope? – kérdezte meglepetten. – Az a Hope? – Most izgatottabb lett a hangja. Ismer engem? Robert mesélt neki rólam?

-          Hát nem tudom, hogy kit értesz az a Hope alatt – vallottam be neki kicsit félve, mert nem tudtam, hogy mérges lesz e, vagy nem.

-          Istenem, Robert annyit mesélt rólad, nagyon szeretnélek megismerni! – Nem volt mérges a hangja, inkább vidám és izgatott. Persze, amit mondott, szerintem lehetetlenség, engem soha senki nem akar megismerni, Roberten és Joshon kívül. Na meg mégis miket mesélhetett rólam Robert? Hát igazán remélem, hogy semmit, semmi Jack,… meg semmi. Egyáltalán minek beszél rólam akárkinek?

-          Hát, remélem csak csupa jót. – Kissé elcsuklott a hangom és tök bizonytalan voltam. De jó, lejáratom magamat.

-          Hát, persze! Mesélte, hogy gyerekkorotok óta jó barátok vagytok, vagyis hogy te vagy a legjobb barátja. – Túlzott kedves hang és kedv. Ez a csaj biztos egy vigyorgó gép. És mi van, ha amúgy legszívesebben lekaszabolna, csak most eljátssza, hogy kedvel, hogy benyalizzon Robertnek? Na jó, azt hiszem, hogy paranoiás vagyok. Lehetnek hozzám szimplán kedvesek az emberek, akármilyen ritka is ez. Viszont jó volt hallani, hogy másnak is azt mondta, a legjobb barátja vagyok.

-          Amúgy tök udvariatlan vagyok, Jennynek hívnak, Robert egyik barátja vagyok. – Milyen barát? Na jó, ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan.

-          Megmondanád neki, ha végzett, hogy kerestem? – kérdezte kedvesen, mire bólogattam, de leesett, hogy ezt nem láthatja, szóval kissé megkésve, de gyorsan rebegtem egy igent. Köszönt és letette. Vagyunk már olyan jóban Roberttel, hogy ha valaki keresi, és ő nincs itt, akkor felveszem, és megmondom, hogy nem ér rá. Ez nekünk már természetes. Beszéltem már bunkó fiúkkal, nyafogó lányokkal, részeg emberekkel, akit őt hívták, de ilyennel, még nem, mint Jenny. Ha rákérdeztek, hogy ki vagyok, ha nem Robert és elmondtam a nevem, hirtelen ember számba se vettek. Hát elég jó, nem? Engem elméletileg senki sem ismer, és nem tudja  ki vagyok, de ha elmondom a nevem, egyből rájönnek. Idióta, képmutató, beképzelt tinédzserek. De nem, ez a lány nem úgy beszélt velem, mintha csak egy szardarab lennék. Mondjuk, lehet, hogy azért, mert a tökéletes családi életemről nem értesült.

-          Ki volt az? – Robert jelent meg az ajtóban egy szál törölközőben, amit maga elé csavart, és látszott a szálkás felsőteste. Nem újdonság, láttam már így párszor, nem volt szégyenlős előttem. Beismerem, hogy nagyon jól néz ki, de mindenféle gyorsabb szívdobogás és gyomorgörcs mellett válaszoltam neki.

-          Jenny. – Igyekeztem nem számon kérően, vagy utálkozóan kimondani a nevét, inkább próbáltam olyan kedves lenni, mint amilyen ő volt a telefonba. Robert arcáról kissé lefagyott a mosoly, mintha attól tartana, hogy ráugrom és megtépem. Elmosolyodtam, olyan vicces volt így.

-          Most mi van? – kérdeztem nevetve. – Rendes lány a barátnőd?

-          Hát…tudod… – dadog. Robert nem szokott dadogni. Na mi a fene, mi történt a józan és megfontolt sráccal?

-          Robert! Miért nem szóltál? Miért nem mondtad előbb? – ugrottam fel az ágyról izgatottan, hogy közelebb mehessek hozzá. Megöleltem, bár kissé még vizes volt, de ez legyen most a legkisebb gondom.

-          Nem a barátnőm, csak randizgattunk.

-          Tunk? – kérdeztem vissza gyanakodva. – Robert, én nem leszek mérges vagy valami.

-          Hát még tervezek randit, de ne beszéljünk most Jennyről – terelte volna a témát, de nem hagytam magam. A csajnak is mesélt rólam, én is tudni akarok a lányról pár dolgot.

-          De beszéljünk! Azt mondta, sokat meséltél rólam – felnéztem rá, hogy láthassam az arckifejezést, de nem tudtam volna megmondani, hogy mire gondol. – És mit mondtál neki? Nem ér, nekem is mesélned kell róla! – Kicsit hisztis gyerek beütésem lehetett, de hát kit izgat?

-          Nem tudok még annyi mindent Jennyről, mint rólad, és csak azt mondtam el neki, hogy te vagy a legjobb barátom. – Kikerült és elment a szekrényéig, ahol kiszedett egy pólót.

-          Fordulj el! – szólt rám, mert egy alsógatyát is kihalászott és készült felvenni. Engedelmesen elfordultam, de tovább löktem neki a sódert.

-          Tudom, hogy lány vagyok, meg minden, és hogy ezt inkább a fiúk a haverjaikkal szokták megbeszélni, de Robert – vettettem be a legkérlelőbb hangomat. -, én nagyon kíváncsi vagyok. Miért nem mesélsz nekem róla? Hogy néz ki? És ne mondd, hogy nem akarsz róla beszélni! – csattantam rá kicsit idegesebben. Mikor még ide járt suliba, gondoltam, hogy nem lesz barátnője, legalábbis nem abból a suliból. Na nem mintha nem lettek volna értelmes lányok, mert voltak, csak kevesen, de Robertnek eléggé magas elvárásai voltak. És ha csak az én példámat vesszük, rájöhetünk, hogy az élet nem egy nyálas regény, hogy majd Robert beleszeret egy elsős, vagy másodikos csajba és örök hűséget fogadnak egymásnak, meg ilyenek. Ott volt az édes kis lotyó társaság, akik az osztálytársai voltak, de mivel említettem, hogy lotyók, ők szóba se jöhettek. Na már most, ez a Jenny igazi gyöngyszem lehet, ha még a szeme is így csillog. És, hogy féltékeny vagyok e? Hát bizonyos szintig persze, hiszen ha az embernek párja van, akkor általában ő fontosabbá válik, mint mindenki más, és fenn állt annak a veszélye, hogy Robert lekoptat, de nem hittem ebben. A másik meg, nekem fontosabb volt az ő boldogsága, szóval túltárgyaltam magammal a témát.

-          Megfordulhatsz – mondta egy fokkal vidámabb hangom Robert. Várakozva néztem rá, mire megadón felsóhajtott - annyira ismertem ezt, ilyenkor tudtam, hogy elértem, amit akartam -, és leült az ágyára.

-          Jenny újságírónak tanul, és nagyon céltudatos meg törekvő lány. Komoly elképzelési vannak a jövőéről, de mindig vidám és mosolyog. – Robert beszéd közben bambán vigyorgott, nem láttam még ilyennek. – Rövid, sötét barna haja van, és zöld szeme – próbáltam magam elé képzelni egy lányt, de nem igazán ment. Sosem voltam túlzottan vizuális típus, de bólogattam, hogy biztosan szép lehet.

Sokat beszélgettünk még, mint Jennyről, mint róla és rólam, és végül megnéztünk egy filmet, majd haza felé vettem az utamat. Ez nagyon fájó mozzanat volt, de ha ma meg akarom úszni, akkor jó leszek és időben hazaérek. Tudni kell, hogy amióta Robert elment - ami még alig pár napja volt - Jack sokkal nyugodtabb lett. Most már tudja, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam, ezért már nem is érez akkora késztetést arra, hogy bántson - legalább ez a véleményen, de nem látok a pszichopata fejébe.

Az anyám kész agyrémmé változott. Mint valami tinire rá is rájött egy új korszak, miszerint az egyetlen és édes kis pici lányával kell több időt együtt töltenie - ettől függetlenül, múltkor ugyanúgy nem tett semmit, mikor Jack-től kaptam egy orbitális pofont -, ami annyit takar, hogy rá van kattanva, hogy naponta minimum egy órát beszélgessünk. Nem tudom, hogy ez, vagy a fizikai bántalmazás a rosszabb. Minden idiótaságról nyomja nekem a dumát, már egy ideje szexuális felvilágosítást tart nekem. Nem tudom, hogy érezzük e az iróniát, de szerintem én szűzen is fogok meghalni. Na mindegy, próbálok úgy tenni, mintha érdekelne. Persze mivel idegesít ez az új hobbija, rájöttem, hogy ezt honnan vette. Nem kellett sokat kutakodom, mikor megtaláltam egy magazint takarítás közben, és az elején, a hogy kerüljön közelebb a gyermekünkhöz cím díszelgett, a sztárpletykákat hirdető mondatok alatt. Elolvastam, és egyáltalán nem kívánom magamnak, hogy anyám minden pontot meg akarjon velem csinálni. Nem tudom, mit kezdtem el hirtelen ennyire érdekelni.

Még egy napom volt Roberttel, vagyis kettő. Egy szombat és egy kurta vasárnap, feltéve, ha velem akarja tölteni. Lehet, hogy haverokat megy meglátogatni, meg ilyenek.

4.fejezet: "A sírás nem forrasztja össze, ami eltört"

Akkora gödröt ásatott velem a bánat,
izomból beletolnék egy panelházat.
Pedig a boldogság is karnyújtásnyira van,
csak azt elhajtották magzat koromban.  

Vad Fruttik 

*

-          Add ide nekem! – tartotta ki a lány az apró kezeit a fiú felé, jelezve, hogy nagyon szeretné megkapni a játékot.

-          De ez fiús játék, egy kocsi. Nem neked való – rázta meg a fejét a fiú, nem akarta odaadni a játékot.

-          Josh! Kérlek! – mondta a lány panaszosan, s kezét továbbra is kitartotta.

-          Babázz! – csattant fel a fiú.

-          Nem babázok, babázz te! Szeretném megnézni. Tetszik! – Állt fel idegesen a kislány és toporogni kezdett. A fiú is felállt, de kisebb volt vagy egy fejjel a lánytól. Akkor még nem tudhatta, hogy egyszer majd a lány lesz fejekkel kisebb nála.

-          Megkapod kicsit később – egyezkedett fiú, de a lány hajthatatlan volt.

-          Meg kapom most, és kapsz egy puszit – nézett ravaszul a fiúra, remélte, hogy ez bejön, mert az apukájával mindig ezt csinálja. Az apja ilyenkor belemegy az alkuba, de általában növeli a puszik számát. A fiú elhúzta a száját, mi az, hogy puszilgassa őt egy lány?!

-          Soha! – toppantott egy nagyot, mire belépett egy harmadik gyermek a szobába.

-          Robert! – kiáltott fel egyszerre a lány és a fiú. Robert csak nézett rájuk, nem tudta, hogy mit hagyott ki.

-          Robert, kérd meg, hogy adja ide nekem a kocsit, meg szeretném nézni – mutatott a kislány a kocsi irányába, ami a fiú kezében volt. A fiú morcosan nézett a lányra.

-          Miért nem mutatod meg neki? – kérdezte értetlenkedve Robert, hiszen ő mindig mindent megmutatott a lánynak.

-          Nem neki való – húzta Josh a száját. Robert közelebb lépett hozzájuk, és megkérte a fiút, hogy mutassa meg a lánynak. Josh duzzogva nyomta Hope kezébe és elfordult. A lány kezébe fogta a játékautót, forgatta, megnézte, majd egy kicsit tologatta, mikor végzett azzal, amit akart, Josh mögé lépkedett és megérintette a vállát.

-          Köszönöm – mondta a fiúnak mosolyogva és felé nyújtotta a kocsit. Josh pár pillanatig kételkedve mérte végig a lányt, majd elvette a kocsit, szorongatta egy kicsit és lerakta.

-          Játszunk mást! – jelentette ki. – Olyat, amit hárman lehet – mondta Josh, majd Hope ismét elmosolyodott, és megfogta a fiúcska kezét, hogy magával húzza Robertig, aki már bőszen készített elő egy új játékot.

*

Elaludhattam a tévé előtt, mert már a telefonom csörgésére ébredtem fel, s még mindig a rózsaszín mackót markolásztam. Felültem az ágyban és hallgatóztam, hogy meghallom e Jack hangját, de semmi. Kipattantam és kinéztem az ablakon, de a kocsi már nem állt ott. Ezek szerint tegnap későn jött, de már el is ment. Nem fogok bánkódni…

  Kristy sem volt már itthon, egyedül készülődtem szépen lassan a magam tempójában, s Robert ismét bevitt miután megtudakolta, hogy volt e tegnap valami, de mondtam neki, hogy még csak nem is találkoztam Jack-kel. Látszott rajta, hogy megnyugodott.

 A suliban kaptam egy pár fürkésző és kíváncsi tekintetet, de nem is törődtem velük. Gondolom, még a tegnapi miatt ostromoznak ennyire. Josh és Robert totál eltűnt, ma egyszer sem láttam őket a suliba, csak reggel, szóval ma egyedül sétáltam haza. Ahogy beértem az utcába, legszívesebben visszafutottam volna, mert megláttam Jack kocsiját. Nincs menekvés, be kell mennem. Összeszedtem minden bátorságomat, és hazamentem, majd beléptem a házba. Jack egyből az ajtó előtt termett vörös fejével.

- Hol voltál tegnap? – ordított egyből. – Mi az a gusztustalanság a szobádban? – ragadta meg vadul a karom és rángatni kezdett.

- Egyszer kések, és te ellófrálsz, azt hittem múltkor eléggé világos voltam, de úgy nézem nem! – Ezzel a tenyere ismét csattant az arcomon. Tudtam, tudtam, hogy én sosem lehetek boldog következmények nélkül, de tudtam, hogy ez lesz, mégis belementem. Hát akkor szó nélkül kéne viselnem a következményét.

- Haszontalan! – ordított még egyet, és ismét megütött, de elengedte a karomat és elestem.

- Utálom ezt a szánalmas kis képed, amivel itt lesel! Ne játszd itt a hattyú halálát! Haladj! – beszéd közben a nyála össze-visszafröcskölt, olyan volt, mint egy dühöngő szörnyeteg. Felrángatott a földről, és majdnem szó szerint maga után húzott, mert még nem találtam az egyensúlyomat, egyfolytában botladoztam. A konyhába mentünk, ahol a tartóból kirántott egy óriási kést. Meghűlt bennem a vér és ijedtem néztem rá. Azon gondolkodtam, hogy hogyan meneküljek el, hogy tudok e elég hangosan sikítani, de ő nem fogta rám, csak hidegen elmosolyodott, ahogy meglátta a félelmemet. Fogta a kést, és tovább húzott, fel a lépcsőn, ahol elestem és a szám felszakadt, mert bevertem az egyik lépcsőfokba. Fájt, és vérzett is meg a vérnek is szörnyű íze volt. Próbáltam felállni, hogy ne húzzon fel végig a lépcsőn, de eléggé nehezen ment. A térdem is, a karom is bevertem egy párszor, mire felértünk. Jack szinte betörte a szobám ajtaját, engem meg teljes erejéből a falnak lökött a fájdalomtól pedig összecsuklottam. Előre láttam, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, de nagyon nem.

- Ez nem kell neked! Eddig is megvoltál nélküle! – Emelte fel vérben forgó szemekkel a macit, és letépte az egyik fülét.

- Ne! – kiáltottam el magam. Nem akartam, hogy széttépje, és már tudtam, mire kell a kés neki. Szép emlékeim fűződtek a macihoz, nem akartam, hogy szétvágja.

- Ne? – kérdezte gúnyosan, majd a maci hasánál végighúzta a kést, s az anyag, amivel ki volt tömve most kijött belőle. Megjelentek az első könnycseppek a szememben. Úgy éreztem, mintha belém vágta volna kést, és az én bőrömet hasította volna fel. Kicsordult az első könnycsepp, és én csak figyeltem, ahogy nevet és széttépi a macit. Szépen lassan elmaradtak a könnyek, és valami megszállottság és bátorság kerített hatalmába egy pillanatig, amíg felordítottam:

- Hagyd már abba! – Nem tudom, ordítottam e valaha ilyen hangosan, de most megtettem. A hátam fájt, felállni még nem tudtam, de éreztem, hogy ezután sokkal jobb volt. Nem azt mondom, hogy minden feszültséget kiadtam magamból, de eléggé sokat.

- Velem te ne ordibálj! – kiabált rám Jack, és el is ejtette a macit, majd felém jött.

- Mert? Mégis mit teszel? Engem belezel ki? – kérdeztem gúnyosan, és nem éreztem félelmet. – Hát gyerünk, tedd csak azt! Ölj meg! – kiabáltam neki, és megpróbáltam feltolni magamat.

- Fel is ajánlod magad? Hm, ez elgondolkodtató – simította meg az arcát, majd hirtelen hozzám lépet és a pólómnál fogva felhúzott és úgy nyomott a falhoz.

- Na figyelj ide, te pisis, nekem te sose szólj vissza, nekem te soha se ordíts, mert kibaszottul meg fogod járni. – Mézes-mázosan beszélt, de még mindig csak elszántan néztem a szemébe.

- Dögölj meg! – mondtam halálos nyugalommal.

- Te is – mosolyodott el, majd nem ütött meg, hanem a kést végighúzta a torkomnál, hogy éppen csak megsértse és kibukjon egy kis vér. Elengedte a pólóm én pedig próbáltam addig tartani magamat, míg ki nem ér a szobából, majd a földre rogytam. El sem tudtam képzelni, hogy percekkel ezelőtt én voltam, aki így beszélt és kiabált. Mintha valami megszállt volna, ezt sosem mertem volna megtenni. Aztán körbenéztem és megláttam a szétcincált macit. Odakúsztam hozzá, és a kezembe fogtam a fejét, már ami megmaradt belőle. Elpusztította egy emlékemet, egy dolgot, amit szerettem. Mindig ezt csinálta, sosem hagyott meg semmit sem, ami szerettem. Apámról is minden képet széttépett, de egyet sikerült úgy eldugnom, hogy ne találja meg, s néha megengedem magamnak, hogy elővegyem és reménykedjem, hogy még egyszer találkozunk az életben. Ismét elindultak a könnyeim, s úgy szorítottam magamhoz a maci fejét, a testem rázta a zokogás. Szétnéztem a szobán, amit beborított az anyag, amivel kitömték a macit. Úgy lepte be a szobámat, mint a hó, de ennek semmi megtisztulás jelképe nem volt, épp ellenkezőleg. Ez mutatta meg, hogy ebben a házban csak szenvedés, bűn és mocsok van. A maci, még alig volt egy napig az enyém, és igaz, hogy nagy volt és rózsaszín, de érzelmi értéke volt számomra, mintha belőlem tépett volna ki egy darabot. Nem akarok itt maradni, itt élni ebben a házban, legszívesebben elszöknék innen. De mégis hova? Semmi esélyem sincs.

 Összevéreztem a rózsaszín anyagot. A kezemmel a nyakamhoz kaptam, ami még vérzett. Nem, most nem tud érdekelni, bárcsak el tudnék itt vérezni és szűnne meg számomra a világ!

Teltek az órák, én pedig szépen lassan álomba sírtam magam ott a földön. Sosem változik az álom, mindig a tengerparton vagyok. Imádok ott lenni, olyan boldog és felszabadult lehetek, képtelenség megunni.

Este kilenc körül ébredtem fel, s eléggé elgémberedtek a földön a végtagjaim, de sikeresen felálltam. Elvonszoltam magam a fürdőig, de féltem a tükörbe nézni. Az arcomon, a nyakamon a száradt vér. Felduzzadt a szemem, és a felszakadt szám sem a leggyönyörűbb. Az arcomat, mivel bevertem a lépcsőbe, egy nagy zöldes folt csúfítja. Nosza, hát essünk neki, elő a sebfertőtlenítőt, remélem nem nagyon késtem még el vele. Megmostam a nyakam és az arcom, majd lefertőtlenítettem. Undorodtam az arcomtól, most ritka rusnya vagyok, és ha ezt holnap meglátja Robert, na azt nem akarom tudni, hogy mi lesz akkor. Talán maradnom kéne itthon néhány napot, de ezt meg az az állat nem engedné meg. Na mindegy, holnapig elválik, hogy mi lesz még, most inkább megfürdök és visszamegyek aludni, csak most az ágyba.

-          Jó reggelt! – hatolt be a fejembe egy lágy és dallamos hang. Forgolódtam még egy kicsit, és magamra húztam a takarót.

-          Ébredj fel, kérlek! – váltott szomorúbbra a hang, és megsimogatta az arcomat, majd a karomat. Félve néztem fel, és jelent meg előttem Robert arca. Először ez nagyon természetesnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon szoktam arra kelni, hogy itt van velem.

-          Robert! – ültem fel hirtelen az ágyban, s ezzel együtt megéreztem a hátamba hasító fájdalmat. Majd szépen lassan éreztem, hogy a szám is hasogat, és az arcom is fáj. Eszembe jutott a tegnap, és hogy most úgy nézhetek ki, mint egy mutáns, Robert pedig itt ül velem szembe.

-          Szia! – mosolyodott el bánatosan. – Ne haragudj rám kérlek, de ezt már nem nézhetem ölbe tett kézzel. Nézz magadra kérlek, fáj a szívem, ha így látlak, és tudom, hogy ezt ő tette veled. – Egyből tudtam, hogy mire gondol. Megtette, szólt a rendőröknek, vagy nem is tudom mit, de tett valamit Jack ellen. Ijedt arckifejezéssel néztem rá.

-          Hope, fontos vagy nekem, és ezt nem hagyom, nem hagyhatom! – mondta határozottabban, majd felkelt. Még nem is tudtam megszólalni a meglepettségtől, csak néztem rá, és követtem őt a szememmel. Mi lesz most? Mi fog történni? Mit tettél Robert? Kiment a szobából és pár pillanat múlva belépett egy középkorú nővel.

-          Jó reggelt! – köszönt a nő udvariasan. – Camilla Forester vagyok – nyújtott kezet, amit gépiesen elfogadtam és elmotyogtam a nevem. – Szeretnék majd veled beszélgetni, de előtte nyugodtan öltözz csak fel, és készülődj össze – mosolyodott el, majd kiment.

-          Ugye megértesz? – kérdezte esdeklő szemekkel Robert, de nem tudom mit mondani. Csak felálltam, és összeszedtem a ruháimat.

-          Megértelek, de nem tudok mit mondani. Remélem, egyszer majd hálás leszek ezért – mondtam, majd elmentem öltözni. Szörnyen ronda voltam a feldagadt képemmel, és a nyakamon is látszott a kés nyoma. Kerestem egy kis sálat és feltettem, viszont tudtam, hogy nem fogom a nőnek elmondani, hogy mi a helyzet. Nincs erőm azt mondani, hogy Jack megvert.

A nő lent ült a nappaliban, anyám már nem volt otthon.

- Először csak veled szeretnék beszélgetni, Hope. Szociális munkás vagyok. Nem kell megijedned tőlem, csak szeretném, ha mesélnél nekem egy kicsit a családi életetekről.

- Sajnálom, de semmit sem tudok mondani – feleltem hidegen neki.

- Nem kell tartanod, és tudok segíteni. Mit történt például az arcoddal?

- Elestem.

- Hogyan?

- Mindegy.

- Nem mindegy – mondta a nő, és habár őszinte szemei voltak, nem volt erőm igazat mondani.

- Kérem, csak menjen el, és hagyjon minket – könyörögve néztem rá, és reméltem, hogy tényleg el is megy.

- Kincsem, nem szabad ezt hagyni – kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Nem történik semmi, amit ne lehetne hagyni. Viszlát! – Erre felálltam, jelezve, hogy menjen. Keserű képpel, de megcsinálta, de adott egy számot, és megkért, ha bármi van, hívjam fel. Robertet is elküldtem, de biztosított róla, hogy még visszajön. Én meg úgy döntöttem, hogy nem megyek suliba, hiszen Jack-nek miért jó, ha meglátják, hogy mit tett velem, na meg aztán, úgy is ennél rosszabb már nem lehet…

*

-          Gyere ide, nyuszika! – szólítgatta az apa a kislányát, aki a konyhában ült a sarokban, és egy plüssnyúllal valamint egy csavarhúzóval játszott, ami véletlenül hagytak ott. Az apa aggódott a csöppségért, és minél hamarabb ki akarta szedni a kezei körül, de a kislány szilárdan markolta és hadonászott vele.

-          Nyuszi!? – szólította ismét hívogatóan az apja, majd elindult felé. – Ide adod azt nekem? – mosolygott szélesen a lányára és felé nyújtotta a kezét. A lány lenézett az újdonsült játékára, majd az apja aggódó szemibe, beleharapott az ajkába, majd széles mosollyal nyújtotta át apjának a csavarhúzót, aki egyből felpakolta az egyik polc tetejére a szerszámot, és felkapta a lányát.

-          Azt hiszem, nem szabad a jövően ilyen hanyagnak lennem – suttogta magam elé az apa megnyugodva. – Ó, ha bármi kárt tettél volna avval magadban – mondta kissé fehéren, majd magához szorította a lányát, és megpuszilta a rózsás arcocskáját. A lány felnevetett és két kis keze közé fogta az apja kissé borostás arcát. Le- felhúzogatta rajta a kezét, és közben megállás nélkül kántálta:

-          Apa szúr! Apa szúr!

-          Ilyen szőrös apád van! – Ezzel játékosan megpörgette a lányát, és kiviharzott vele a nappaliba, hogy beletegye az ottani járókába. Ahogy a kislány feneke elérte a járóka alját, ajkait lebiggyesztve nézett apjára, és nyújtogatta felé a kezét.

-          Ne csináld… – suttogta az apa, de nem bírt magával, és újra felemelte a lánykát, aki újabb mosollyal ajándékozta meg.

-          Istenem, de szeretlek, Nyuszi! – suttogta az apa meghatottan, és ismét megölelte a lányát, ma már sokadjára. Leült vele a kanapéra és az ölébe ültette.

-          Ha majd nagy leszel, én nem engedek egy fiút sem a közeledbe! – jelentette ki az apa szilárdan! – Az én kicsikémhez egy fiú sem fog hozzányúlni. – A kislány erre nevetett, tetszett neki ez a komoly hang és kifejezés az apjától, majd megsimogatta az apja szúrós arcát. De ha értette volna mit mondott, hogy éppen a fiúkat tiltotta el mellőle, biztos lett volna egy-két szava. Ezt az apa is tudta belül, és elképzelte, ahogy gyanakvóan méregeti a fiúkat, miközben a lánya a szemét forgatja, és amikor a fiú nem hallja, kiosztja, hogy ne égesse már. Vágyott erre az élményre az apa.

-          Az én kicsi hercegnőm, már most olyan nagylány, pedig még csak most született. Repül az idő – nézett az apa maga elé merengve, majd vissza a mosolygó barna szemekbe.

-          Rám örökké számíthatsz majd! – jelentette ki ismét, és érezte, hogy ha nem lenne ilyen erős férfi, kibuggyanna egy könnycsepp a szeméből.

*

Egész nap csak feküdtem és borogattam magam, miközben a depressziós zeném szólt. A telefonom megállás nélkül pityegett és csörgött, Robert szinte minden szünetben, de órákon is hívogatott. Nem vettem fel. Bár legbelül örültem ennek a lépésének, legalábbis azt hiszem, mégis mérges voltam rá. Okés, segíteni akart, de akkor is, ez túl nagy dolog volt, ezen nem bírok csak úgy továbblépni. Biztos nem beszélt még a nő Jack-kel meg Kristy-vel, legalábbis nagyon remélem, mert akkor nem is tudom, mit kapnék. Csak felejteni akarok és előre ugrani pár évet az időben, ahol minden jó, mert remélem, hogy a jövőm jó lesz. Én, egy kis ház, és egy szerető kis család, mindez a tengerparton, ahol álmomban szoktam járni. Hát olyan nagy kérés ez?! Megvalósíthatatlan?! Nem tudom, csak azt tudhatom, hogyha keményen harcolok, talán sikerülhet. De baj van, egyre fáradtabb vagyok a harchoz.

Délután egy órakor arra ébredtem, hogy valaki eszeveszettül kopog az ajtónkon. Elaludtam, szóval most kómásan vánszorogtam az ajtóhoz és nyitottam ki.

-          Hope! – szinte kiáltott fel Robert, majd magához húzott, és fel is emelt úgy ölelgetett. Hát ez a mozdulatsor kissé fájt, hiába próbált meg óvatos lenni. Miközben ölelgetett nyomott az arcomra kismillió puszit, azt hajtogatta, hogy szeret, majd a következő pillanatban bent voltunk a házba csukott ajtók mögött. Nekem ez túl gyors volt, semmit sem bírtam felfogni, csak pislogtam ott rá, mikor végre elengedett.

-          Hope, istenem annyira aggódtam! Nem vetted fel, nem írtál, bár gondolom miért – mondta Robert izgatott hangom, ami félelemmel vegyült. – De egész nap azon rágtam magam, hogy utálsz és haragszol rám. Nem bírom, tudom kell, hogy mi a helyzet – nézett rám esedező kis boci szemekkel, én pedig ijedten néztem rá. Te jó ég, hiszen még én sem tudom, hogy mi van, mit válaszoljak neki?

-          Nem értem, hogy, hogy tehetted – tértem ki némiképpen a válaszadás alól.

-          Mert már ezt nem bírom nézni, már komolyan nekem fáj, ha látlak. Nem leszek emberkínzó. Milyen ember vagyok, ha ezt csak nyugodt szemmel nézem? – Robert teljesen belelendülve beszélt, szinte alig kapott levegőt, csak mondta, mondta és mondta.

-          Jack egy vadállat, és ha hagyom, én sem vagyok jobb nála! Meg akarlak védeni, de nem engeded. Miért? Tudom, hogy félsz, de Hope! – nézett rám kétségbeesetten. – Ezt nem lehet tűrni, nem tűrheted! Kérlek, engedd meg, hogy segítsek! Együtt fogok veled harcolni, együtt kell harcolnunk! Ezt nem cipelheti egy ember! – fogta meg a két kezemet és úgy beszélt, mintha az életért könyörögne. Most még jobban összezavarodtam, és még annyira se tudtam, hogy mit kéne mondanom. Nem tudom ezt szavakba önteni. Hogyan magyarázhatnám el neki, amit érzek?

-          Nézd Robert, nem tetszik, amit tettél, de nem foglak utálni érte. Hiszen segíteni akartál. De meg kell értened, hogy erre még nem készültem fel, nem tudom azt mondani, hogy igen, Jack bánt engem és utána valami poros intézetbe kerülni. Ne hidd, hogy beletörődtem az életembe, mert nem! Ki akarok innen törni, szárnyalni akarok, de most még nem lehet – hajtottam le a fejem szomorúan. – Majd ha eljön az ideje, tudom, hogy minden meg fog változni, de még odébb van. – Reméltem, hogy ha eljön az ideje, minden megváltozik, persze csak pozitívan.

-          Hope – suttogta reményvesztetten Robert, miközben szürkéskék szemeit az én tekintetembe fúrta.

-          Sajnálom. – Ebben a sajnálomban minden benne volt. Benne volt a remény, egy őszinte ima, egy vallomás, hogy mennyire szeretem őt, és hogy szükségem van rá, egy könyörgés, hogy Jack szenvedjen.

3. fejezet: Könny és mosoly

Sziasztok ^^

Gyorsan feldobom és rohanok is tovább :) Köszi Baree :)

Nem az az igazi barát, aki szenvedéseink közepette szánalommal fordul felénk, hanem aki irigység nélkül tudja szemlélni boldogságunkat.

-          Szeretném, ha meghallgatnál, és nem szakítanál félbe, Hope – nézett rám könyörgő szemekkel Robert. – És ne mondd, hogy nem ígérhetsz semmit! – emelte fel a mutató ujját, én pedig elnevettem magam. – Kérlek! – meresztette rám legaranyosabb és szomorúbb nézését, mire nyeltem egyet és aprót bólintottam.

-          Először is, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom a múltkori kirohanásomat, és most nem a reggelre gondolok, hanem az azelőttire, persze a reggelt is nagyon sajnálom. – Tudtam jól, hogy mire is gondol, arra amikor be voltam zárva, de nem haragszom. – Tudom, hogy nem volt semmi jogom kérdőre vonni, vagy kioktatni téged, mert a felét sem érthetem és érezhetem annak, amit te, és azt sem tudom, hogy bírod elviselni. Buta voltam, hogy azt kértem szökj meg, nem gondoltam bele, hogy mi történhet majd veled, sajnálom. Bocsáss meg, amiért nem fogtam fel, hogy mit szeretnél és önfejűsködtem, mikor csak melletted kellene állnom. Sajnálom a reggelt is, mindent megadnék azért, hogy meg nem történtté tegyem, utálom magam, amiért azt tettem veled, és úgy megijesztettelek, mint Jack. Utálom, hogy mint fizikai, mint pszichés fájdalmat okoztam neked. Utálom, hogy látnom kellett a szemedben a félelmet, amit én váltottam ki belőled, utálom magam, amiért kiváltottam. – Szörnyű volt hallgatni, ahogy magát ostorozza. A szájára tapasztottam volna legszívesebben a kezem, csak hagyjuk ezt, de mikor látta rajtam, hogy közbe akarok vágni, felemelte a hangját jelzésképpen, majd folytatta.

-          Vacak egy barát vagyok, de nagyon szeretlek téged. Annyi ez a túl spilázott duma, hogy igen mi a legjobb barátok vagyunk és bármit megtennék a másikért, meg minden, de én tényleg így érzek irántad. Annyi mindent tanítottál nekem, sosem tudom viszonozni azt a sok jót. Lehet, hogy te ezt nem látod, és nem veszed észre, hogy miért szeretek ennyire veled lenni, de te vagy az, akit igazán színtiszta szívemből szeretek, te tanítottál meg feltétel nélkül szeretni. Megtanítottál, hogy mindig mindent értékelni kell, és hogy mindenhol meg lehet találni a fényt. Felelősségre tanítottál, általad rájöttem mik a fontos dolgok az életben, sosem engedtél elkallódni. Nem akarom látni, tudni, hogy milyen ember lennék most, ha nem ismertelek volna meg hosszú évekkel ezelőtt, és nem ragaszkodtam volna úgy az aranyos szomszédlányhoz. – Alig bírtam hallgatni, amit mond, már mindent homályosan láttam, annyira könnyes volt a szemem. Soha senki nem mondott még nekem ilyen mélységű dolgokat. Hogy taníthattam neki ennyi dolgot, hogy mutathattam meg neki, hogy mindig van fény? Hogy szerethet ennyire és én miért nem tudom elmondani neki, hogy ő nekem pedig ok az életre? Hogy szinte tőle függök, ő az, aki tartja bennem a lelket? Aki az örökös felhő réteg felett mindig ott van, és látszik a fénye? Hogy mondjam el neki, hogy sohasem akarom elengedni magam mellől, és akkor vagyok a legboldogabb, mikor a karjában tart, és tudom addig senki sem bánthat?

-          Legszívesebben elszöknék veled, és szorosan a karjaimba zárnálak, hogy se ő, se senki soha ne bánthasson többet. Egy életen át lennék az őrződ, és akkor lennék a legboldogabb. Utálok úgy elaludni, hogy tudom, hogy téged ott kínoz az az állat pár méterrel arrébb, és utálok mosolyogni, mert tudom, hogy te keveset mosolyogsz. Utálom, hogy nem akarod, hogy tegyek bármit is, és utálom, hogy érdekelsz annyira, hogy ezt a hülye kérdésed nem szegem meg, pedig sosem engedném, hogy ennél rosszabb legyen neked. Odaadnám mindenem, csak hogy tudjam, boldog vagy, teljesen és tiszta szívből boldog. – Nem bírtam tovább, sírni kezdtem. A könnyeim folytak, mint a záporeső és meg sem tudtam szólalni. Nem akartam elhinni, amiket mondott, hiszen nem szerethet így egy embert, túl nagy szavak, nem lehetnek igazak. De ha mégis komolyan gondolt mindent, én vagyok a legszerencsésebb ember.

-          Gyere ide – suttogta, majd magához húzott, és amíg én sírtam ő nyugtatóan simogatta a hátam. Markolásztam a karját, egyre közelebb és jobban odahúztam a testem az övéhez, a fájdalom sem érdekelt, csak közel akartam lenni hozzá minél közelebb. A könnyeim áztatták a pólóját, de nem érdekelte.

-          Tessék, most meg is ríkatlak – motyogta a fülembe, de én még jobban megszorítottam őt.

-          Nem érdemlem meg, hogy ennyire szeress. – Alig bírtam kimondani a szavakat, a hangom mindig elcsuklott a sírástól.

-          A világon senki más nem érdemli így a szeretetet, bárcsak többet adhatnék – mondta szomorúan, majd végigsimított az arcomon, mire még jobban rákezdtem. Amikor elkezdtem sírni, az volt a baj, hogy nem bírtam abbahagyni, mert akkor már mindenért bőgtem. Sírtam apu miatt, anyám hanyagsága miatt, Jack miatt, az életem miatt, minden miatt. Ez a Sors fintora, megkapok egy szörnyű életet, de hozzá mellékeli a legjobb barátot.

-          Rám mindig számíthatsz, mindig ott leszek neked, kérhetsz bármit. Fontos vagy nekem. – Ismét megölelt, én pedig nem tudom, mennyi ideig pityeregetem még a mellkasába.

-          Kislány! – kiáltott utánam valaki a folyosón, mire megpördültem és kerestem a hang forrását. Egyből megláttam Josh mosolygós arcát, aki a tömegben átvágva próbált meg minél gyorsabban közeledni felém.

-          Sokat futtatál – fújta ki magát, ahogy elém ért.

-          Mit mondtál te sportember? – hegyeztem a fülem, mintha nem hallottam volna semmit.

-          Minden szünetben téged kerestelek. Lépcsőn fel, lépcsőn le. Hol vagy te? – nézett rám döbbent szemekkel.

-          Többnyire a kilencedikesektől lopok cukorkát, ha nem éppen a tanáriban vagyok, hogy megkeressem és kijavítsam a rosszul megírt dolgozataimat – mondtam komoly pléhpofával, és látszott rajta, hogy egy pillanatra eltöpreng az igazságtartalmán.

-          De vicces vagy!

-          Néha megengedek magamnak egy kis kényeztetést – erre ironikus mosolyra húzódott a szám, és már rizikós témát súroltam, de ma valahogy olyan jó kedvem volt, vagyis jobb, mint szokott, és semmi sem ronthatja el.

-          Miben segíthetek? – néztem fel most már komolyan Josh-ra.

-          Csak tudod ültem otthon, lestem ki a fejemből, és eszembe jutott, hogy nem csak beszélni kéne, hanem cselekedni is, és mi lenne, ha ismét csinálnánk hárman valamit? – nézett rám csillogó szemekkel Josh. Ahogy meghallottam a hármast, tudtam nem lenne értelme tiltakozni, hiszen annyira szeretem mindkettőjüket, hogy fölösleges lenne visszautasítani, így is olyan régen voltunk már együtt.

-          Ezen az ajánlaton nem kell sokat gondolkodnom.

-          Király! – ütötte össze a két tenyerét Josh, jó látni, hogy ezzel ekkora örömöt okoztam neki. – Most mennem kell, még meg kell keresnem azt a hülyét, de ha még ma ismét megtalállak, beszélünk még erről – hadarta el fülig érő vigyorral. Tudtam, hogy a hülye alatt Robertet érti.

-          Rendben – mosolyogtam vissza rá, ő pedig intett és eltűnt a tömegben. Üresebb lett nélküle a zsúfolt folyosó. Megfordultam, de beleütköztem valakibe.

-          Bocsi – mondtam, majd mentem volna tovább, ha az illető nem szól vissza.

-          Igazán figyelhetnél máskor – mért végig lenézően az a csaj, akinek annyira bejön Robert.

-          Úgy lesz – vetettem oda neki olyan flegmán, ahogy ő beszélt, majd tovább mentem. Engem már annyira nem tud meghatni ez a felsőbbrendűségnek képzelés.

Bent ültem az órán és hallgattam a tanári magyarázatot, mikor kopogtattak az ajtón.

-          Tessék! – kiáltotta el magát a tanár, mire az ajtó lassan kinyílt.

-          Jó napot, Tanár úr! – ahogy meghallottam a szórakozott köszönést, egyből jobban figyeltem, bár nem láthattam semmit, mert leghátul ültem, és az illető nem lépett annyira be, hogy láthatóvá tegye magát, de sejtettem, hogy Josh lesz az. Mit keres ez itt?

-          Jó napot! – szólalt meg egy másik hang. Te jó isten, Robert is itt van. Szinte már szurkálták a tűk a fenekem, annyira kíváncsi voltam.

-          Sziasztok! – köszönt vissza a tanár. – Miben segíthetek nektek? – mérte végig gyanúsan a két fiút.

-          Szeretnénk elkérni Hope-ot, tanár úr. – Erre szinte mindenki egy emberként fordult felém, én pedig próbáltam nem halál meglepett arcot vágni, hanem úgy csinálni, mintha tudnék erről az egészről.

-          Mi indokkal? – kérdezett vissza a tanár, és rám nézett. Tőlem várt volna választ? Anyám, most mit mondjak? Ekkor Josh belépett a terembe, elsétált a tanárig és egy papírt a kezébe adott. Amíg a tanár olvasott, egy édes mosolyt villantott rám, és láttam, ahogy az osztályban a lányok lefolytak a székükről. Fejcsóválva visszamosolyogtam rá, ő pedig ajkába harapva megrántotta a vállát.

-          Rendben van – mondta nyersen a tanár. – Viszlát, Hope! – Felfogtam a szavak értelmét, felálltam és elpakoltam, majd kisiettem Josh-ig, aki még mindig ugyanott állt és várt.

-          Viszlát! – Ezzel Josh előtt kiviharzottam az osztályból, és Robert ezer wattos vigyorával találtam magam szembe. Az ajtó becsukódott én pedig értetlen szemekkel néztem a két fiúra.

-          Mi folyik itt?

-          Titok! – vágták rá pontosan egyszerre. Hátborzongató volt.

-          Nem fogom megtudni, hogy mi volt a papíron? És ha kérdez róla? Ha megtudják, hogy kamu? – pislogtam rájuk meredt szemekkel, mire elmosolyodtak.

-          Lazíts! – tette a vállamra a kezét Josh.

-          Most valami mást fogunk csinálni, szórakozunk egy kicsit – mosolyodott el kedvesen Robert.

-          Nem akarok ünneprontó lenni – kezdtem baljósan, de Josh félbeszakított.

-          Pontosan! Nem akarsz, ezért befogod a kicsi szád és csak simán velünk jössz! – adta ki a visszautasíthatatlan parancsot, majd kézen fogott és maga után húzott. A suli parkolójában egy kocsihoz mentünk, ami biztos nem Roberté, mert neki motorja van, szóval ez minden bizonnyal Josh-hoz tartozhat.

-          Akarsz elől ülni? – nézett rám kedvesen Robert, de megráztam a fejemet.

-          Inkább azt mondjátok meg, merre megyünk – vetettem be a boci szemeket, de tudták mit akarok, mert villámgyorsan fordították a fejüket és mutogattak, hogy üljek be.

-          Szemetek vagytok! – Fontam össze kezeim a mellkasom előtt, és néztem a visszapillantóba, ahol Josh is engem figyelt. Kiöltöttem rá a nyelvem.

-          Nono! Vigyázz, mert leharapom – húzta ravasz mosolyra ajkait, mire szúrósan ránéztem és elfordítottam a fejemet. Az út további részében, engem konkrétan totál kizártak a beszélgetésből, ők dumáltak csak valami hottentotta dologról, ami engem nem igazán érdekelt. Próbáltam nem arra gondolni, hogy valahogy ezt Jack megtudja, de elég nehéz volt. Hogy tehetnék úgy, mintha egyetlen mosolyomtól nem kapna rohamot? Mintha az én boldogságom nem idegesítené? Mert ha én örülök, vagy éppen önfeledten nevetek, már elég indok újabban arra, hogy megüssön, ezért egyszerűbb nem nevetni, megkímélem magam a felesleges fájdalomtól, nem vagyok mazochista. De akkor is, már előre félek. Bíznom kéne a fiúkban, de a félelem  nagy úr.

-          Itt vagyunk! – Arra eszméltem fel, hogy leállt az autó, és Josh széles vigyorral fordult hátra, majd kiszállnak a kocsiból. Kinéztem, hogy meglássam hol is vagyunk. Ahogy megláttam leesett az állam, ez nem lehet, már kiskorom óta nem voltam itt, és akkor is csak apával. Elég volt ennyi, az apám gondolata és a vidámpark felírat elolvasása, és a szemem már szúrták a könnyek. Nem akartam elkezdeni sírni a fiúk előtt, hiszen ki az, aki pusztán a vidámpark látványától sír? Legalábbis számukra így tűnhet, én meg nem akarok ebbe a témába belemenni. Ja és a másik, ami Robertet illeti, jól tudja a vidámpark undorom, ő ismeri a történetem, és mégis belement ebbe, fene nagy önbizalom és bátorság kellhetett hozzá neki. Kiszálltam és ránéztem, tudtam, hogy látja rajtam, hogy alig bírom tartani a könnyeimet, és fel is vette a bocsáss meg kérlek, nem akartam nézését. Szerencsére volt időm összeszedni magam, mert Josh már el is viharzott a pénztárig.

-          Ne haragudj rám, Hope! Tudom, hogy nem szeretsz idejönni, de talán jót tesz majd – esdeklő tekintetével mért végig, és reménykedett, hogy nem akadok teljesen ki. Megnyugodhat, nem fogok, de szoknom kell a vidámpark látványát. Nem tudtám már válaszolni Robertnak, mert Josh visszaért.

-          Na, gyertek gyerekek! Kezdődik a buli! – Ezzel célirányosan elindult előre, Robert pedig felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, s kézen fogva léptük át a vidámpark kapuját. Ez egy nagy bátorítás löket és bíztatás volt. Josh hátranézett, és meglepődött majd szomorú arckifejezésre váltott.

-          Engem kihagytok? – kérdezte sértve, majd várakozva nézett ránk.

-          Jöhetsz te is – nevettem el magam, és meglengettem neki a másik kezemet, mire mellettem termet és már nagy praclijai között fogta az apró kezemet. Szóval hármasban törtettünk előre, s közben a fiúk lóbálták a kezemet. Úgy éreztem magam, mint egy óvódás, aki az anyja és apja között megy. Ettől függetlenül jól éreztem magamat.

-          Nézd! – kiáltotta el magát Josh, és eszeveszettül mutogatott egy gyerek sereg irányába. Roberttel mind a ketten ránéztünk, hogy ezt komolyan gondolja e.

-          Naaa, ne legyetek ünneprontók! – nézett ránk óriási boci szemekkel, mire én felnevettem és megadtam magamat. Elvégre egyszer élünk! Mivel én már benne voltam, Robertet sem kellett sokat kérlelni, viszont félő volt, hogy aki kezeli a gépet nem enged fel minket. Na jó, amint odanéztem és megláttam a fiatal talán gimis vagy elsőéves egyetemista lányt, aki valószínűleg egy kis zsebpénz kiegészítésért dolgozik itt, ez a kételyem elszállt. Elég, ha Josh megvillantja neki a mosolyát, és már mehetünk is, sőt még talán egy élő elefántot is felcipelhetünk magunkkal.

-          Szia! – vette elő a legcsábosabb hangját Josh, Robert pedig hátulról adta a megerősítést a mosolygással. A lányon látszott, hogy örül, mint majom a farkának.

-          Erre mi még felülhetünk, ugye? – folytatta Josh, mire a lány elmosolyodott.

-          Persze! – legyintett. – Az anyukák is fel szoktak ülni a kicsi gyerekekkel, szerintem titeket még elbír – nevetett fel talán kissé erőltetetten és futatta végig szemét hármunkon, rajtam kicsit elcsodálkozott, talán arra gondolt, hogy úristen, mit keres itt ez a lúzer ezekkel a pasikkal? De inkább Josh-t tanulmányozta tovább.

-          Hm – mutatott a gyermek körhintára Robert, hogy menjek és válasszak egyet. Nehéz döntés volt, hogy lóra vagy kocsiba üljek, de a kocsi mellett döntöttem. Forma 1-es versenyző leszek. Kíváncsian néztem magam mögé, hogy a fiúk mit választottak, de még csak Robert ült fent, aki egy pegazus féle dolgot választott. Egyből széles mosolyra szaladt a szám, ahogy megláttam rajta. Ő erre csak durcásan megsimogatta a pegazusát.

-          Hé haver, elcsórtad a lovam! – siránkozott Josh, aki elszakadt a kezelő lánytól és belevetette magát a választásba. Leállt és körbenézett, majd megakadt a szeme a másik oldalon lévő Micimackón. Csillogó szemekkel ült fel rá, és büszkén mosolyodott el.

-          Olyan hülyék vagytok! – mondtam én is vigyorogva, majd megmarkoltam a kormányt indulásra készen. Nem voltak sokan a parkban, nyugis nap volt, csak egy gyerek szállt fel még hozzánk, akin látszott, hogy nem teljesen ez a kép alakult ki nála a tizenévesekről.

Elindultunk! Szinte már hasítottuk a levegőt a figuráinkkal.

-          Vigyázz, Hope, ne hajts túl gyorsan! – szólt oda nekem Josh.

-          Nem tehetek róla, imádom a sebességet! – mondtam vigyorogva, és a műanyag pedált nyomtam, mint a franc, bár tudom semmi értelme. Tulajdonképpen négy percig mentünk körbe-körbe, és nem mondom, hogy annyira izgalmas volt. Még az elején csak-csak, de a második perc után már én is többre vágytam.

-          Mi legyen a következő? – kérdezte Robert, amíg Josh hálálkodott a lánynak, hogy felengedett minket.

-          Ennél kicsit vadabb dolog.

-          Pónipark! – kiáltott fel Josh, aki elcsíphette a beszélgetés végét. Ismét mindketten meredt szemekkel néztünk rá, mire kisfiúsan elmosolyodott, és már meg is fogta a kezem, hogy a pónik felé vezessen minket. Itt már tényleg félő volt, hogy nem ülhetünk fel…

-          Csak a kisasszony, maximum ő – mondta el vagy harmadjára az öregúr - aki a pónikkal volt, a fiúknak -, akik minden áron fel akartak ülni.

-          De kérem, csak egy fél kört! – nézett boci szemekkel Josh az emberre.

-          Fiatalember, maga mégis mit gondol, hány éves és hány kiló? Látja, ezek csak kis póni lovak! – magyarázott hevesebben, akit kezdett a fiú kihozni a sodrából. – Gyerekeknek, pónik gyerekeknek!

-          Jaj, ne mondja már, hogy maga sosem akart rájuk felülni – segített be barátjának Robert is, de ez veszett fejsze nyele volt. Én már legszívesebben rég eltűntem volna innen, csak ne égőzzünk már itt tovább.

-          Képzelje, nem! – mondta szárazon az öregúr. – Na de kisasszony, ne álljon ott olyan kis megszeppentem, mondom magácska jöhet. – Olyan szívélyesen mosolygott rám az ember, mintha nem kiabált volna pár tizedmásodperccel ezelőtt.

-          Hát, én nem tudom – harapdáltam az ajkamat.

-          Na jöjjön csak, Csillám nagyon szelíd póni – megveregette a Csillám nevű hátát, majd a fiúk közelebb löktek. Kifújtam a levegőt, majd a bácsi segítségét elutasítva felmásztam a pónira. Ennél idiótábban már nem is érezhetném magamat.

-          Kapaszkodjon! – mondta vidáman az ember, majd elindultunk. Ismét hasítottam a levegőt, a fiúk pedig oldalról vigyorogtak rám. Miután a vad vágtám véget ért a fiúk már ki is találták mit nézünk meg legközelebb. Valami mese barlangot vagy mit, ami itt új dolog, szóval még nem láthattam.

Beültünk egy csónakba, és az vitt minket végig egy barlangban, ami tele volt különböző mesefigurákkal. Ezután egy sárkányra ültünk fel, ami egy sínen ment körbe. Azt hiszem, ma minden gyermekjátékra fel fogják könyörögni magukat a fiúk. Miután ezzel is végeztünk kaptam tőlük egy óriási tölcsér fagyit.

-          Szerintetek én meg is tudok ennyit enni? – meredtem a négy óriási gombócra.

-          Ennyi kell – legyintett Josh, majd a rózsaszín vattacukrát kezdte el majszolgatni.

-          Majd ha kipukkanok, varjatok össze.

-          Meglesz – mosolygott rám Robert, aki nem evett semmit sem. – Amíg pihengetitek itt a fáradalmaitokat, gyertek velem!

-          Hova megyünk? – kérdeztük egyszerre Josh-sal, mire Robert csak sejtelmesen elmosolyodott és elindult. Ahogy megláttam merre fele tartunk, elmosolyodtam. Céllövölde.

-          Lövök neked valamit – kacsintott rám Robert, majd a kezébe is vette a puskát.

-          Gyerünk pajti, lőj egy rózsaszín gusztustalanságot – biztatta Robertet Josh, aki játékosan bólintott majd mindent eltalált. A céllövöldés ember elismerősen mosolygott, majd egyből hozzám fordult, hogy válasszak valamit. Tényleg volt egy rózsaszín gusztustalanság, egy óriási maci, és én azt kértem. Akkora volt, hogy alig bírtam az egyik kezemmel tartani, a másikkal meg fagyit enni, szóval, amíg elnyaltam a gombócokat, Robert elvállalta a maci fogását.

-          Köszönöm, ez igazán csodás – vigyorogtam Robertre, és megsimogattam a rózsaszín állatot.

-          Illik hozzád.

-          Szerintem is – vigyorgott szélesen Josh, akinek már az arca nagy része vattacukros volt. Mint egy óvodás…

-          Tudsz róla, hogy, hogy néz ki az arcod? Mint egy ovisnak – világosítottam fel a fiút.

-          Nem baj! – vágta rá. – Kiskoromban is mindig így ettem, máshogy nem tudom elképzelni, így olyan élvezetes – mosolygott szélesen és harapott még egyet a vattacukrába, mire mosolyogva megcsóváltam a fejemet.

A nap lezárásaként felültünk a legvadabb dologra, egy dodgemre. Én a bazinagy rózsaszín macimmal ültem egy kocsiba, akit sikerült bepréselnem magam mellém, a fiúk pedig külön-külön ültek. Megkértem őket, hogy hagyjanak ki a nagy koccanásokból, amit be is tartottak. Persze kaptam párat, de az még elviselhető volt. Reméltem a fagyim nem jön ki, ugyanis saját magamat is meglepve megettem az egészet. Erre látni kellett volna Josh öntelt fejét, hogy tudja ő mi a jó nekem, bízzam csak rá magamat. Lehet, hogy inkább most, meg máskor is kihagynám.

-          Jól érezted magad? – kérdezte Robert, s ismét megfogta a kezemet.

-          Jól! – mondtam mosolyogva. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz – húztam el a számat. – De ez a sok dedós dolog eléggé szórakoztató – nevettem fel.

-          Akkor örülünk, hogy jól érezted magam – mondta egy kisfiús mosollyal Josh. – Jobb volt itt, mint az órákon vagy otthon, gondolom. – Erre mintha eltörték volna a szárnyaimat. Otthon. Egész délután nem gondoltam erre, és most eszembe jutatták. Hiszen, bezártak egy hétre, mert későn megyek haza, és most is kb. annyi lehet az idő. Na meg aztán még tárgyi bizonyítékot is viszek magammal, hogy még véletlenül se tudjam letagadni, hogy hol voltam. Előre elképzeltem, amint Jack dühöngve felpofoz és én elesek az ütésétől, mint mindig. Láttam, ahogy ordibál, és ismét megüt, amiért olyat tettem, ami neki nem tetszik. Robert megszorította a kezem és visszatértem közéjük.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan, hogy a kocsi zárjával bíbelődő Josh ne hallja meg.

-          Ne aggódj, nem lesz semmi baj – simított végig az arcomon. – Jack még nincs otthon – mosolyodott el. Ráncoltam a homlokomat, de Josh végzett és kinyitotta az ajtókat. Rákérdezhetnék előtte is, ugyanis szerintem ő is benne van a dologban, de nem akartam. Nem akarok többet beszélni arról az állatról, mint amennyit muszáj.

-          Megtudhatom azért, hogy mi volt az indok, amiért eljöttem? – kérdeztem pár perc kocsikázás után.

-          Nem! – vágták rá egyszerre a fiúk. Na, inkább már nem is mondok semmit…

Josh kitett minket Roberték háza előtt, majd elhajtott. Tényleg nem volt még itt Jack kocsija. Hol lehet? Talán most túlórázik? Robert mintha a gondolataimban olvasott volna, válaszolt a kérdésemre:

-          Lerobbant a kocsija. – Nem tudta megállni vigyorgás nélkül.

-          Ti voltatok? – néztem rá zavarodottan.

-          Mi – mondta büszkén.

-          Hogyan?

-          Titok! – Úgy csinált mintha belakatolná a száját, majd eldobta a kulcsot. Áh, túl sok titok meg rejtély volt ma nekem, fáradt vagyok. Robert felkísért, hozta a nagy macimat. Amint beléptem láttam, hogy anyám itthon van. Úgy csináltam, mintha észre sem vettem volna, és felslisszoltam a szobámba, de Robert oda köszönt neki.

-          Aszta, mi az a szépség? – kérdezte Kristy a maci láttán.

-          Csak átnéztük otthon egy kicsit a dolgokat, és úgy döntöttem ezt inkább Hope-nak adom – mondta udvariasan. Nem tudom Kristy-ben felmerült e a kérdés, hogy minek lenne Robertéknál egy ilyen nagy rózsaszín izé, de ha fel is merült nem tette fel.

Amint Robert elment, hallottam még, hogy beszél anyámmal, de azt nem értettem, hogy mit is pontosan. Tulajdonképpen nem is érdekelt annyira. Később lementem összeütni egy kis vacsit, majd megfürödtem és legszívesebben kidőltem volna aludni, de egy kicsit még néztem a tévét a macimhoz bújva.