8.fejezet: Második esély?

Na kivételesen pofáznék itt a fejezet előtt. Az én olvasóim a legjobbak! Imádlak titeket, meg a kommentárjaitokat is ♥

"Meghalni valaki után, akit szeretünk az könnyű. Tovább élni érte és tovább örülni helyette is-az nehéz."

 

A repülőn ültem, az új otthonom felé, Wilmington felé. Semmilyen érzelmet sem váltott ki belőlem. Végig az ablakon bámultam ki. Nem igazán figyeltem a kilátásra sem, csak lestem. Valami elromlott bennem, ezt tudom, de lehet, hogy sosem volt ép. Egyre távolabb kerültem attól a helytől, egyre távolabb Kristy-től és Jack-től, akik most valahol egy börtönben ülnek. Egyiküket sem sajnáltam, nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket, már ez sem tudott érdekelni.

Mrs. Forester mosolyogva és izgatott arccal lépkedett mellém, s tette a kezét a vállamra. Igen, ő ezerszer jobban izgult, mint én. Felkaptam azt a kevés csomagom, ami volt, majd elindultam a nő után. Nyújtogatta a fejét, mint egy zsiráf, az emberek tömegében, hogy a sok arc közül megtaláljon egyet. Egyszer csak magabiztosabban kezdett előre törtetni a tömegben, gondolom megtalálta, akit keresett. Megállt egy nő előtt, feltehetőleg a nagynéném előtt. Találkoztam már vele régen, de nem él élénken az emlékeimben, felőlem el is mehetne mellettem az utcán, nem tudnám, hogy ő az.

-          Ms. Williams! – Nyújtott kezet a kísérőm. – Örülök, hogy ismét találkozunk.

-          Én is, Mrs. Forester – szólalt meg a fiatal nő dallamos hangján. – Most nem egyedül jött, ugye? – kérdezte mosolyogva, és oldalra lépett, hogy belásson Mrs. Forester háta mögé, mert én oda vackoltam be magam. Félénken ránéztem, féltem, hogy Kristy-re fog hasonlítani. Ahogy találkoztam a zöld szemével, rögtön elszállt ez a félelem. Nyoma sem volt benne anyám vonásainak, amiért hálás voltam. Vörös haj, zöld szemek, kedves arc, amin most meghökkenés látszott, nem jól palástolta a meglepődését. Félénken rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.

-          Már találkoztunk, mikor kisebb voltál. Haylie vagyok!

-          Hope – szólaltam meg nagyon halkan.

-          Örülök! – Ezzel visszafordult Mrs. Forester felé, aki biztos nem tudta eléggé felkészíteni a látványomra. Nem voltam a legjobb formámban, az biztos. Az arcom szörnyen beesett volt a soványságtól, a csontjaim zörögtek. Úgy nézhetett ki a kezemben az a bőrönd, mintha bármelyik pillanatban letéphetné a karom. Ezen kívül a minden érzést elhagyó örökös arckifejezésem sem lehet túl bíztató. Legalábbis amikor utoljára tükörbe néztem, így néztem ki. Akkor egy életre elvesztettem a bátorságom, hogy lássam magam. Egy könnycsepp is lefolyt a múmia arcomon, hogy láttam mivé lettem. Undorító voltam, és ez nem is kifejezés. Látszott rajtam, hogy nem életre való vagyok. Ráhúztam a fejemre a kapucnit, hogy minél kevesebbet lássanak belőlem, lehajtottam a fejem és úgy indultam Haylie és Mrs. Forester után. Nem volt hosszú az út, alig telt tíz-tizenöt percben, mire elértük az úti célunkat, de közben az ablakon bambultam kifelé és térképeztem fel az új otthonomat. Az utcán nevetgélő gyermekek, kézen fogva sétáló párok. Minden normális. Ahogy egyre kijjebb értünk a belvárosból, minden egyre nyugodtabb lett, s végül kanyarogtunk egy kicsit, egy kis utcához értünk, majd megálltunk és kiszálltunk. Egyszerű kis egyszintes sárga ház, csinos kis udvar. Elől veranda, oldalt pedig a garázs. Fehér keretes ablakok, olyan kis hívogató otthon képe van, de egyértelmű, hogy én nem ebbe a házba való vagyok.

-          Tetszik? – nézett rám széles mosollyal Haylie, de annyira pattogott, hogy meg sem várta a válaszomat, hanem fordult ismét Mrs. Foresterhez. Megúszott egy színtelen igent, talán jobb is ez így neki, még csak elrontanám a jókedvét.

Belül is ugyanolyan takaros volt minden, mint kint, de nem nagyon vettem szemügyre semmit sem, csak ugyanúgy lehajtott fejjel toporogtam a kis előszobában. Haylie beljebb ment, mi pedig követtük.

-          Add csak ide a cuccodat! – Nyújtotta ki mosolyogva felém a kezét, de én nem nyújtottam felé a bőröndöm.

-          Elbírom. Hova tehetem? – kérdeztem halkan, s ahogy felnéztem rá, láttam, hogy kicsit összerázkódik a hangomtól, és eltűnik a mosoly az arcáról.

-          Erre! – Ahogy kimondta el is indult, és kilépett a nappaliból az apró kis folyosóra, s a folyosó végén lévő két ajtó közül megállt az egyik előtt. Félénk mosollyal rám pillantott, majd benyitott. Nem volt benne túl sok bútor, csak egy ágy meg egy asztal. Nekem ez is megfelelt, de furcsának találtam.

-          Óh, igen, nem vettem bele túl sok mindent, nem tudtam mit szeretnél – hadarta el gyorsan. – Ha nem tetszik, természetesen ezeket is kicserélhetjük – mentegetőzött, pedig nem volt miért. Ezért is hálás lehetek, gondolom mennyi kedve van ahhoz, hogy egy öngyilkos, lelki beteg tinit pátyolgasson. Kibaszott sok…

-          Jók lesznek – néztem fel Haylie szemébe, aki elmosolyodott.

-          Örülök neki.

-          Kincsem, te itt maradhatsz, én addig beszélek Ms. Williams-szel. Pakolj csak ki! – mondta bíztatólag Mrs. Forester, és beszéde mellé mellékelt egy bíztató mosolyt is, majd cseppet sem feltűnően jelezte Haylie-nek, hogy induljon kifelé, mert sokat kell még beszélniük.

Egy fiókos szekrény is árválkodott még a kellemes lila színű szobában, én pedig a kevés kis ruhámat oda pakoltam, majd a falra feltett polcokra kipakoltam pár könyvemet. Ezen kívül semmim sem volt, a táskám hamar üres lett.

 Lerogytam az ágyra, és csak néztem magam elé. Hát itt vagyok, megérkeztem Haylie életébe, és remélhetőleg nem teszem azt tönkre. Előre rosszul vagyok tőle, hogy tudom, hogy neki is egyfajta fájdalmat fogok okozni, már pusztán azzal, hogy minden nap rám kell néznie. Előre látom, hogy nagyon jó akar majd lenni, törekedni fog arra, hogy megfeleljen nekem, de én most nem tudom, hogy képes leszek-e ezt viszonozni neki. Talán Robert is jobban járt, hogy megszabadult tőlem és a soha ki nem mondott érzelmeimtől. Persze fordítva lett volna az igazi, ha én megyek el, és nem ő.

-          Ha bármi baj lenne, csak hívj – mondta Mrs. Forester, mielőtt elment. Aranyosan pusmogott, mintha vétek lenne, ha Haylie meghallaná. Valamennyire bíztam benne, kötődtem hozzá, mert kedves volt velem és vigyázott rám. Megérdemelte, hogy többet beszéljek vele és mosolyogjak is hozzá.

-          Megleszek – feleltem neki egy mosollyal, amit csak neki tartottam fent. Emlékeztem valahol belül, hogy milyen egy mosoly, és ennek egy töredékét elő tudtam neki varázsolni.

-          Vigyázz magadra! – szorosan magához ölelt. – Szia, Kincsem! – Nem esküdnék meg rá, de mintha könnyes lett volna a szeme.

-          Remélem, hogy nem kezdd el sírni nekem! – Felnevetett, majd még egy ölelés, és elment. Egyedül maradtam a nagynénémmel. Legszívesebben befutottam volna a szobába, és ki se jövök onnan, csak ne zavarjam.

-          Éhes vagy? Én igen, gyere, csinálok valamit. – Látszott rajta, hogy ő is kicsit feszeng ebben a helyzetben, szóval próbáltam könnyíteni a dolgán. Jelen esetben ez annyit tett, hogy elindultam utána.

Enni nem kértem, már undorodom az ételtől. Általában csak azért eszem, mert muszáj. Nem akarok éhen halni, az szar halál.

-          Tudod, enned kéne valamit.– Aggódva méricskélt, és valószínűleg valami anorexiáshoz hasonlított magában. – A szervezetednek szükséged van az erőre. – Magyarul kurvára undorodik, ha rám kell néznie.

-          Nem vagyok éhes, köszönöm. – Én szívesen abbahagytam volna itt a kommunikációt, de ő nem.

-          Tudom, hogy nem vagy nagy pletyka gép, és remélem, hogy tudod, hogy semmit sem várok el tőled, és nem akarlak siettetni. Tudod, bennem megbízhatsz.– Szóval Mrs. Forester felkészítette rá, hogy nem nagyon szoktam beszélni, enni meg ilyenek. Némileg megkönnyebbüléssel töltött el, hogy tudja ezeket, és nem fogja magára venni – legalábbis remélem -, hogy ilyen vagyok.

-          De azért engem meghallgatsz, ugye? – Rám mosolygott, amitől kirázott a hideg. Nem azért, mert olyan volt, mint Kristy mosolya, hanem azért, mert olyan, mint fénykorában az enyém. Robert egyszer belökdösött a tükör elé, hogy nézzem meg mennyire gyönyörű vagyok, ha mosolygom, és most ezt láttam viszont.

-          Igen. – Nem tudom, miért nem volt elég bólintanom.

-          Egy szingli, huszonhat éves újságíró vagyok, nincs háziállatom, a hajam nem festett és optimista vagyok. Röviden, tömören ennyi. – Megint egy én mosolyt láttam tőle. Eredetileg, amúgy Kristy is vörös, de sosem szerette, már tizenéves korában is festette. Én aputól örököltem a barna hajszínemet. Viszont Haylie-nek nagyon jól állt a vörös haj. Egyszer látott egy képet Jack Haylie-ről, és lekurvázta a hajszíne miatt. Nem volt igaza.

-          Tudod, viszont van egy rossz hírem – elhúzta a száját, én pedig egyből valami rosszra gondoltam. Ki fog tenni? Nem, ez nem is lenne túl rossz. Lehet, hogy valami pszichopata állat?

-          Járnod kell a pszichológushoz. – Ó baszd meg! Ezt tudtam, Mrs. Forester elmondta, hogy itt is járnom kell majd, ahhoz, akit kijelölnek nekem. Kedvem hozzá nem nagyon sok van, de nem tehetek semmit. Köz-, és önveszélyesnek tartanak, habár a szemembe még sosem mondták. Hihetetlen, hogy mennyire más vagyok, annyi mindent gondoltam volna, hogy mivé válok, de erre sosem. Hm, mindegy, vicces. Vajon milyen lennék most, hol tartanék, ha normális életem lett volna? Lehet, hogy egy őrült picsa lennék? Vagy egy okos tojás, esetleg egy őrülten szerelmes fruska? Néha fájt a lehetőségek hiánya, de már hozzá szoktam. Clarie szavaira gondoltam: Nem fog mindig fájni. Magamban mindig azt mondtam, hogy örökké fájni fog, de hinni akartam Clarie-nek. Mégis hogy lehetne az, hogy a fájdalom elmúlik? Nevetséges. Clarie mindig azt mondta nekem, hogy egy idő után átalakul, és már csak egy rossz emlék lesz. Azt mondta, a gondolkodásodat gyökeresen meg kell változtatni, és akkor sikerülni fog. Az én esetemben, optimistának és reménykedőnek kéne lenni. Könnyű azt mondani, de nehezebb tenni. Nem tudok most arra gondolni, hogy majd minden rendbe jön. Nem kéne ezt mondanom, de nem bírok elképzelni egy szép jövőt magamnak egy boldog családdal. Az egyetlen boldog az életemben, a visszatérő tenger partos álmom. Az álom, ami évek óta mindig visszajár, és egy ideig reményt is adott, de az már elveszett. Talán akkor vesztettem el örökre, mikor elhagyott a legjobb barátom.

-          Jövő héttől kell majd menned. – Összerezzentem a hangjára, el is felejtettem, hogy itt van. Értetlenül néztem rá, nem esett le egyből, hogy miről is beszélünk. – A pszichológushoz – tette hozzá, mikor észrevette bizonytalanságomat.

-          Ha bármi kéne, csak szólj! Jó éjt! – vigyorogva elköszönt tőlem, és egyedül hagyott a szobában. Megígérte, hogy majd elmegyünk együtt bútorokat nézni bele. Nem kellett, jó volt ez így, a lelkem kopárságát tükrözte. Elmentem fürdeni. Észrevételeztem, hogy a fürdőből minden éles eszköz mellőzve van, penge vagy borotva még a láthatáron sincsen. Még nagyon olyan dolgok sincsenek, amik üvegben vannak. Ezen elmosolyodtam, majd felöltöztem, és elmentem aludni. Az ágy egész kényelmes volt, legnagyobb fájdalmamra, hasonló volt, mint Robert ágya. Sosem felejtem el, hogy milyen volt abban aludni, az volt a kedvencem. Pár könnycsepptől megszabadultam, majd álomba merültem. A csodás tenger partomon jártam, és boldog voltam.

Reggel nem voltam vele tisztában, hogy hol vagyok. Ijedten néztem szét, mikor leesett, hogy Haylie-nél lakom. Magamra vettem egy köntöst, és kibotorkáltam. Haylie már fel volt öltözve és reggelit készített, aminek nagyon finom illata volt. Megkordult a gyomrom, ami tök hangos volt, mert Haylie hátra fordult egy én mosollyal.

-          Szia! Na hogy aludtál? Milyen volt itt az első estéd? – Az én vigyor ott ült az arcán, miközben érdeklődött.

-          Kényelmes az ágy – böktem ki. Elmés megszólalás.

-          Akkor jó. Csináltam reggelit, egyél velem! – Kitette a kaját tányérra, és letette az asztalra. Eltoltam volna, de igazság szerint most tényleg éhes voltam, és rohadt jól nézett ki, bár lövésem sincs, mi ez. Leültem és megkóstoltam. Az íze is rohadt jó volt. Látta rajtam Haylie, hogy ízlik, mert többször megkérdezte, hogy kérek e még, de nem akartam túlzásba vinni, és kienni a vagyonából. Nemet mondtam, majd megköszöntem a reggelit és elmentem felöltözni. Vajon itthon dolgozik? Itt lesz mindig? Ezt jobb lenne minél előbb megtudni.

Szöszöltem egy kicsit az öltözködésnél, nem nagyon akarództam vissza menni, de ekkor kopogtak. Haylie nyitott be.

-          Nekem el kell mennem, van egy kis dolgom. – Nagyon, nagyon félős arcot vágott. – Meg leszel addig? – Magyarul; nem akarod addig felvágni az ereidet, ugye? Hm, lássuk csak; nem. Sajnos él bennem egy kisördög, ami néha kibújik. Clarie ezt úgy diagnosztizálta, hogy az évek alatt elfojtott düh, és a barátom elvesztése miatt létrejött sajátos mód arra, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Nagy szavak ezek egy hat éves szájából. Túl sok tévét néz, és túl sokszor beszélgetett pszichológussal. Szóval a kis ördög megszólalt, ami lecsalta Haylie arcáról a mosolyt.

-          Nyugi, nem leszek öngyilkos. Nem találom a borotvádat. – Én ezt valamelyest viccnek szántam, de ő halál sápadt lett. Kissé rosszul éreztem magamat, de én csak a kérdésére válaszoltam.

-          Én, öm… nem erre gondoltam – nyögte ki végül, és nagyon zavarba volt.

-          De, erre gondoltál, mindenki erre gondol. – Ez így igaz, ha egyszer megpróbáltad, mindig attól fognak félni, hogy megint megteszed.

-          Nem kell aggódnod, most nincsen hangulatom hozzá.– Elmosolyodtam, de ez a mosoly nem volt olyan színvonalas, amit Mrs. Foresternek tartok fent. Még mindig ijedten nézett rám, és én tovább folytattam a monológomat. Ez nálam már szófosásnak számított.

-          Amúgy sem tenném meg itt nálad, nem akarok neked még több plusz munkát okozni. Feltakarítani, azt a sok vért, utána jönnének a rendőrök helyszínelni meg minden. Túl macerás. – Legyintettem egyet, majd ránéztem. Halálra volt rémülve, nagyon megijesztettem. Morbid egy humorom lett, de már nagyon tárgyilagosan tudtam beszélni erről a dologról.

-          Csak vicceltem! – Néztem rá kissé könnyedebb tekintettel, és kezdett kicsit feloldani.

-          Na jó, akkor szia! – Intett egyet, majd eltűnt. Gratula Hope, ezt is jól elijesztetted. Lehet, sosem jön vissza, pedig eléggé jó kis háza van.

Kihasználtam, hogy egyedül vagyok, és felfedeztem a házat. Nem volt túl nagy, két hálószoba, egy fürdő, egy nappali, és egy konyhával egybenyitott ebédlő volt benne. Volt még egy picike kis zug, egy olyan dolgozó szoba féle. Nem nyitottam be, betolakodónak éreztem volna magam. Vagyis, így is azt éreztem, de nem akartam a lelkiismeretemnek még több nyugtalan percet. 

Leültem a nappaliba, és vagy egy fél óra múlva tért vissza Haylie, én meg addig csak lestem ki a fejemből.  Unatkoztam, már hiányzott Clarie meg Shara szómenése. Próbáltam visszaemlékezni olyanra, hogy unatkozom, de nem nagyon jutott eszembe, csak egy alkalom. Persze, biztos, hogy unatkoztam életem eddigi évei alatt, de a kicsi korikra nem emlékszem, mert ugye kicsi voltam, nagyobb koromból meg azért, mert minden más elvonta a figyelmem az unalomról. Ha rettegsz és félsz, közbe meg valakit szenvedélyesen szeretsz, az unalom nem tud ilyen nagy súllyal nehezedni rád, hogy már kínodban fejen állnál – megjegyzem, azt sosem tudtam, de nem is tervezem megtanulni.

*

Hope a kertjükben ült a füvön, Robert pedig éppen akkor szaladt át hozzájuk. Ki kellett takarítania a szobáját, amibe nagyon nagy kupi volt, és csak akkor mehetett át, a szomszédba. Az anyukája, még sosem látta ilyen gyorsan takarítani, és hogy ilyen szép lenne a szobája.

-          Szia, Hope! – lihegett neki a kisfiú, nagyon sietett át. Régen nem látta már, legalábbis neki régnek tűnt. Roberték meglátogatták a nagymamát, és ott töltöttek három napot. Robert félt, hogy ennyi idő alatt, Hope majd másik barátot talál.

-          Szia, Robert! – mondta neki mosolyogva a kislány.

-          Mit csinálsz? – érdeklődött a fiú.

-          Unatkozom – válaszolta a lány, és folytatta azt, amit eddig. Tépkedte a fűszálakat és dobálta őket.

-          Akkor, akarsz valami játszani, vagy leszel tovább fűnyíró? – Robert is lehuppant Hope mellé, aki kicsit sértődötten nézett rá. Ő nem egy fűnyíró, és most miért beszél ilyen hangon vele?

-          Akarok – mondta dacosan. Robert furcsán nézett Hope-ra, de egy aranyos nézéssel letudta a dolgot.

-          És, mit fogunk játszani? – kérdezte érdeklődve Hope. Tényleg unatkozott, és nem tudott mit kitalálni, és neki is hiányzott a fiú. Úgy gondolta, ennyi elég is volt a sértődésből, jöhet a játék.

-          Mesét mesélünk – mondta nagy lelkesedéssel Robert.

-          Mesét? Hogyan? – Ráncolta a homlokát Hope, és próbálta kitalálni, hogy hogyan fognak ők olvasni. Robert már tudott, de nem látott nála mesekönyvet.

-          Hát mi találjuk ki, te butus – mosolygott Robert. – Majd én elkezdem, te meg fojtatod, és az lesz a mi saját mesénk. Ha nagy leszek, és emlékezni fogok rá, már pedig biztos fogok, majd leírom neked – közelebb ment és megölelte Hope-ot, majd visszaült a helyére.

-          Szóval, egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy szuperhős…

-          Szuperhős? – vágott bele Robert szavába meglepődve Hope. – Miért szuperhős? – A királylány sokkal jobban tetszett volna neki.

-          Most nem gondolod, hogy majd egy fiú pónikról meg ilyenekről fog mesélni? – Húzta fel a szemöldökét Robert. – Először hallgasd végig ezt! – Hope erre csak dacosan összefonta a karjait és hallgatott.

-          Szóval a szuperhős egy lány volt, egy nagyon szép lány. – Hope meglepődött, azt hitte valami fiús, bunyós mesét fog hallani, mert ő olyat még nem látott, hogy lány legyen a szuperhős. Érdeklődve hallgatta tovább kis barátját.

-          Nagyon erős is volt a lány, és sokaknak segített. Cicákat is hozott le a fákról, ha esetleg fenn maradtak. Öreg néniknek is segített, de sosem fogadta el tőlük a cukorkát. – Hope mosolygott a történet közben.

-          Volt szuper ereje? – kérdezte Hope izgatottan. Robert megforgatta a szemét.

-          Ha mindig félbe szakítasz, sosem bírom majd befejezni.

-          Bocsánat – mondta bűnbánóan Hope. – De volt neki?

-          Áh… Igen volt, de majd megtudod, na, hadd meséljek! – Hope bólintott.

-          Na ennek a szuperhősnőnek volt egy nagyon jó barátja, akit nagyon szeretett a lány. Csak ők ketten tudták, hogy a lány egy hős. A lány szuperhős álneve a Remény volt. Ő volt mindenki számára a remény, ha bajban volt. – Robert Hope-ra mosolygott, a kislány pedig viszonozta. Arra gondolt, hogy ő lenne Remény, és a barát pedig Robert?

-          De mi volt a szuper erő?

-          Te kis butus, hát az, hogy nagyon szerette a barátját. Jobban, mint a plüss állatait. Ez nagy szó – mondta nagy meggyőződéssel Robert, de Hope nem nagyon értette, hogy ez miért olyan nagy szuper erő…

*

Ahogy eszembe jutott a mese, lassan könnyek csurogtak végig az arcomon. Robert ezt sokszor mesélte nekem egy ideig, sok új kalandot talált ki, de minden ott volt Remény mellett a barátja, akivel nagyon szerették egymást. Körülbelül mikor Robert másodikos vagy harmadikos lett, nem mesélte többet sokáig, el is távolodott tőlem egy kicsit, de akkor jött Josh, és ma már rájöttem, hogy biztos féltékeny volt és azért kezdte megint mesélni a mesét.

  Akkor nem érettem, miért ekkora szuper erő ez a szeretet, az a barátság, de már világos. Akkora ereje van, hogy képes a halálba kergetni az embert. Nagy erő kell ahhoz, hogy ennyire önzetlenül szeretni tudjunk. Annyira erős volt közöttünk a kapcsolat Roberttel, és még mindig nem bírom felfogni, hogy már sosem láthatom őt viszont. Nem vagyok annyira erős szuperhős, hogy a hű társam és barátom nélkül is küzdeni tudjak a gonoszok ellen, talán ezért akartam eldobni magamtól az életemet. De kaphat az ember egy új társat az élettől? Kaphatunk második esélyt? Nekem Haylie egy második esély, egy új lehetőség? Nem tudom, jelenleg semmit sem tudok, csak egy nagy tátongó űrt érzek magamban.

7.fejezet: Vég és kezdet

"A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak."

Reggel, mikor Jack munkába ment, felkeltem és átmentem hozzánk. Kristyt nagyívben leszarom, szóval nem eshet bajom. Muszáj volt egy kicsit összeszedni a gondolataimat. Nem volt étvágyam, csak ténykedtem valamit a konyhában, mikor bekapcsoltam a tévét.

-          És most, a legfrissebb híreink ismét – meghallottam a bemondó pasi tárgyilagos hangját, és összeszorult a gyomrom.

-          Halálos kimenetelű baleset történt, hajnalban az oregoni egyetem közelében – folytatta a férfi, az én testem pedig megfeszült.

-          Mindkét fiú életét vesztette az autó balesetben. A sofőr minden bizonnyal részeg volt. Megcsúsztak a nedves úton, és nekimentek egy fának. Mindkét áldozat tizenkilenc-húsz év között volt. – A torkom elszorult és szédülni kezdtem. Magamban ezer és ezer imát elmormoltam. A baleset helyszínén készült képeket mutattak. A kocsi ripityára tört, de még így is meg tudtam állapítani, hogy nem Roberté. Azt kívántam, ez bárcsak jelentetne valamit.

-          Az áldozatokról semmi nemű információt nem adhatunk, a szülők kérésére. – Kristy csoszogott mellém, és a vállamra tette a kezét. Nem volt joga ehhez! Ez egy vigasztaló mozdulat, de neki semmi joga nincsen vigasztalgatni engem. Ő is ugyanúgy társ volt, a hogyan tegyünk tönkre Hope életét projektnek, szóval takarodjon a közelemből!

-          Sajnálom, kincsem – suttogta halkan. Nem sajnál ez semmit.

-          Ne sajnálj semmit, én nem vagyok a kincsed. – Sosem beszéltem ilyen hangom senkivel, főleg nem a saját anyámmal. De nem bántam, most nem. A fájdalom és a kín túlnőtt rajtam, minthogy ez érdekeljen. Úgy éreztem, valami szépen lassan kezd leomlani bennem, és hamarosan egy hisztis bőgőmasina leszek. Kristy semmit sem válaszolt.

-          Tönkre tetted az életemet – mondtam neki hidegen. – Három éve nézed, ahogy Jack ver. A szemed sem rebben, mindig elsétálsz. Az egész város tudja, a testem egy élő bizonyíték. Roberten és Josh-on kívül nem voltak barátaim, az apámat is elvetted tőlem. Remélem, hogy nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy utállak, és hogy remélem, nem tartod magad az anyámnak! Nem vagy az. A világra pottyantottál, de felvilágosítalak, hogy a gyerekkel törődni is kell. Szánalmas ember vagy, hagyod, hogy az az állat irányítson, és nézed, amit velem tesz. Nem is tudom, hogy melyikkőtöktől undorodom jobban. Tudod, talán Jack ütései a testemen nem fájnak annyira, mint az „anyám” lelkemen ejtett sebei. – Nem szólt közbe, sokkolva hallgatott. A hangom annyira nyugodt volt, és nem voltak benne érzelmek, egy szál sem. Ekkor történt meg először, és itt kezdődött, hogy eltűntettem magamból az érzelmeket, csak a bánat és a keserűség maradt, de az is csak akkor, ha Robertre gondoltam.

-          Meg kell értened, hogy… - magyarázkodás, na erre nem vagyok kíváncsi.

-          Tévedsz, semmit sem kell megértenem.

-          Az apád…

-          Hagyd ki őt ebből. Nem hiszem el a kis történetedet, miszerint megunt minket, és elment. Sosem hagyott volna el engem! – Minden, amire apuból emlékszem, a boldogság volt és a szeretet. Tudom, hogy nem hagyott volna el.

-          Hope...

-          Hagyj engem békén! – Ez kicsit indulatosabb volt, majd sarkon fordultam. Beszélgetni egyáltalán nem akartam, és főleg nem vele. Azt hiszem, visszamegyek a vendégszobába, és ott sírok.

Amelia is be volt zárkózva, de Mr. Gartner a nappaliban volt, és olvasott. Felnézett a jöttömre, és bánatosan elmosolyodott, de biztos vagyok benne, hogy ez egy vidám mosoly lett volna máskor. Egy világ fájdalmát hordozta most bűvöletes tartással a vállán ez az apa. Vajon, az én igazi apám most milyen lehet? Hiányzom neki nagyon?

-          Gyere csak! – Veregette meg maga mellett a helyet. – Tudod, Robert megbízott vele, hogyha ő nincs itthon, mi figyeljünk rád. – Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.  Mr. Gartner felállt, kisétált a konyhába, majd egy kis cetlivel tért vissza.

-          Ezt a hűtőre tette ki, hogy mindig kéznél legyen vészhelyzet esetén. – Meglengette a kis névjegy kártyát, amin a Emma Forester név állt. Ezt ő a hűtőn tárolta? Előtörtek az első könnyek. – Azt mondta, ha ő nincs itthon, ne érdekeljen minket, hogy nem akarod. Én felhívtam ezt a Emmát és ide fog jönni. Ugye tudod, hogy én is úgy szeretlek téged, Hope, mint a saját lányomat? – Én annyira válaszoltam volna neki, de már nem ment, a sírástól. Annyira szánalmas lehettem, főleg, hogy Mr. Gartner még nem látott sírni, vagyis látott, csak nem ennyire. Előtte akkor sírtam, mikor elestem, vagy nagyon beütöttem valamimet. Emlékszem, egyszer a kertjükben elestem és ráestem egy nagyobb kőre, ami szépen megvágta a lábamat. Robert őrült buzgósággal akart ellátni, szóval ő, meg az apja, úgy bántak velem, mint egy míves tojással. Akkor viccesnek találtam, de kedvesnek, most meg, ha csak rá gondolok, bőghetnékem van, hogy mennyire törődtek velem. Hogyha, Jack a nevelő apád, számíts rá, hogy egy érzelmi roncs leszel, és ha valaki szépen mosolyog rád, már attól meghatódsz.

-          Szeretünk, és nagyon jó életet kívánunk neked – megint megpróbált mosolyogni, de nem ment neki. Nem hibáztattam érte. Nem várta el, hogy válaszoljak, de akartam, miután normális hangom meg tudok szólalni. Kezdem felfogni, hogy mi történt, és hogy hogyan.

-          Kíváncsi vagy rá, hogy mit tudnak eddig? – Bólogatni kezdtem.

-          Robert az anyós ülésen ült, az egyik barátja vezetett. Mind a kettejük szervezetében volt alkohol, de kevés. Egy-két sört ihattak meg. – Megnyugodtam, bár ez nevetséges. A legjobb barátom meghalt, én pedig megnyugszom, hogy nem volt részeg, mikor meghalt. Le kéne szarjam, hogy milyen volt, mikor elment, őrültesen kéne csak fájnia és bömbölnöm kéne. Na jó, egyre jobban fájt, és egyre jobban sírtam.

-          Valószínűleg, egy átfutó szarvas zavarta meg őket, és az út is nedves volt, szóval… - egy szarvas. Egy szarvas?! Az én Robertem egy rohadt, tetves szarvas miatt halt meg? Mert neki éppen át futhatnékja volt az úton?! Ez, ez lehetetlen, nem létezik.

Mrs. Forester egyből intézkedni kezdett, de nem vitt magával egy intézetbe. Itt hagyott Gartneréknél, de csak azért, mert ők kérték. Úgy érezték, felelősséggel tartoznak értem, de én tudtam, hogy inkább elmennék innen, nem akarok a terhükre lenni. Kristy és Jack ellen rendőrségi eljárás indult. Remélem, mind a ketten a börtönben rohadnak meg. Már egy hét telt el Robert halála óta és minden egyre rosszabb. Alig ettem és beszéltem azóta, csak a szörnyű fájdalmat éreztem. Egyedül voltam, azt mondta, sosem fog itt hagyni, de megtette. Hazudott nekem, elhagyott. Kerestem az okokat arra, hogy éljek, de nem találtam egyet sem. Josh-nak nem volt akkora vonzó ereje, hogy maradjak. Robert temetésén még jobban darabokra hullottam, és végig sírtam az egészet. Kitalálták, hogy mondjak beszédet, de persze képtelen voltam rá. Jenny is eljött Mr. Gartner állítása szerint, de végig háttérben maradt, és ha a lány nem megy oda bemutatkozni neki, ő sem veszi észre. Szerinte aranyos kinézetű lány, de talán szerencséje, hogy nem került a kezeim közé. Lehet megtéptem volna.

Most egyedül vagyok a házban, csendben és nyugalomban. Hamarosan minden tökéletes lesz, már csak egy kis idő kérdése. Talán ezután, majd minden rendbe jön, mert istenem, annyira mardos a fájdalom, szinte felégeti belülről a testemet. Nem bírom elviselni, már gyenge vagyok. Elfogyott az erőm, minden pici tartalék. A reményemet is elvesztettem, az összeset. Nem hiába mondják, hogy a remény hal meg utoljára, de csak azért, mert ő a gyilkos. Hiteget, kecsegtet, hogy ne add még fel, tarts ki, és végül ide lyukadsz ki. Már a remény sem tart ki melletted, ő is elhagy, és tényleg megöl, de talán jobb is így.

Belülről nyaldosnak a forró lángok, és nem bírok elugrani előle. Nem futhatok, nem menekülhetek ki a saját bőrömből. Óh, bárcsak képes lennék rá, bárcsak megtehetném! El akarom felejteni, nem akarok rá emlékezni, egy új életet akarok kezdeni, egy új helyen. De az új élethez nem muszáj ez a test, mert ez a lélek, amely ebben a testben lakik, már annyi fájdalmat és kínt élt át, hogy már a test sem bírja a terhet. Az új hely sem muszáj, a föld legyen, mert tele van gonoszsággal, álnoksággal és acsarkodással. Elérte ez a világ, hogy egyes dolgokba vetett szikla szilárd hitem.

Annyiszor foglalkoztatott már az a gondolat, milyen lehet egy pengével megsérteni a bőrömet, és hagyni, hogy had folyjon a vérem. Annyiszor gondoltam már bele, hogy milyen lehet a halál. Hogy tudnék magammal a leggyorsabban végezni, ha a helyzet úgy kívánja. Hiszen az élet annyi, hogy megszületsz és hosszú évekig azért küzdesz, hogy életben maradj, hogy megélj, pedig mikor mindennek vége, ugyanolyan szegényen és árván mész el, ahogyan erre a világra jöttél. Mi van, ha én azt mondom, hogy nincsen kedvem harcolni és küzdeni, csak lenni akarok, lebegni és sodródni az árral, vagy netalántán elmenni, mert nincs kedvem végigjárni az élet unalmas és begyepesedett útját? Pelenkáznak, tanulsz, dolgozol, élsz, te pelenkázol, majd ismét téged pelenkáznak. Közben pedig bejön egy két csók, és érintés, amikre ráfogjuk, hogy megszépítik ez életet, de ez csak szemfényvesztés, hazugság és kecsegtetés, hogy maradj. El akarod hinni, hogy tényleg ettől szép az élet, pedig nem. Az élet nem szép, és sajnálom, ha tőlem tudod meg az igazat, de ez így van. Amúgy is én rendelkezem az életemmel, csak is az enyém, és ha ki akarok szállni, ki akadályozhat meg? Senki.

 Most minden olyan közel került hozzám, már egy karnyújtásnyira sem volt, csak egy apró mozdulat és magamhoz szoríthatok mindent, amit akartam. A csendet és az elmúlást, a nyugodt vitorlázást, amíg átérek a túl partra és kiszállok egy új világban. A penge már az ujjaim között volt, és tudtam, hogy nem akarok többé képzelődni, hogy milyen érzés lehet, ki akarom próbálni! Nem volt kitől elbúcsúznom, egyedül voltam ezen a világon, mint a kisujjam, nem fogok hiányozni senkinek sem. A pengén megcsillant a napfény, ezzel még kecsegtetőbbé tette számomra. Elmosolyodtam, tudtam, hogy ennél rosszabb már nem létezhet. Felemeltem, és a csuklómhoz érintettem. Hideg volt, a jéghideg halál. Egy erőteljes mozdulattal sértettem meg csuklóm vékonyka kis bőrét, s vágtam a húsomba és húztam végig a csuklómon, a csontomat is súrolta. A vérem kifröccsent, folyni kezdett, mint egy patak. Fájt, de ez a megváltó fájdalom volt, muszáj volt elviselni, ennyi idő alatt, úgy is megtanultam elrejteni a fájdalmat. Lüktetett a kezem, de mégis úgy éreztem, nem elég gyors. Most oda emeltem a pengét, ahol kiskoromba egyszer vért vettek tőlem, a könyökömhöz lévő hajlatba. Ismét kíméletlenül vágtam bele, jóval mélyebbre, mint az előbb. Felsikoltottam. Nem akartam már visszafojtani mindent, legalább az utolsó pillanatban, had engedjem ki az egészet. Sikítottam, sírtam, de nem azért ami történni fog, hanem ami eddig történt. A kezemből ömlött a vér, mint a megáradt folyóból, már csak pillanataim vannak hátra, és végem van.

-          Utállak! – kiáltottam még egyszer utoljára, majd a sötétség mindent elborított.

Fényt érzékeltem a csukott szemeimen keresztül, hát ez a mennyország fénye? Meghaltam? Sikerült volna? Mindjárt találkozom Roberttel? Erre a gondolatra felvillanyozódtam, de idegen hangok hatoltak be a fejembe.

-          Már ébredezik, nyugodjon meg jobban lesz.

-          Doktor úr, ez ugye már egészen biztos? – Álljunk csak meg, doktor úr? Minek kellenek a mennybe doktorok?

-          Persze, Mrs. Forester. – Mrs. Forester? Ez még a halálba is követett? Vagy, uram isten, még élek! Egy hülye kórházban fekszem, mert túléltem. Hát ez csodás, igazán. Ha meg akarok halni, miért nem lehet? Nem akartam túlélni, egyáltalán nem!

-          Nézze csak, mindjárt felébred. – Ekkor egy kéz vette a sajátjába az enyémet. Női kéz volt, szóval Mrs. Forester az.

Kinyitottam a szememet. Egy fehér korházi szobában voltam. Csövek lógtak ki belőlem, és gépek pityegtek mellettem. A bal karom végig be volt kötve. Kár, pedig megnéztem volna a hegeimet. Az orvos kedvesen vigyorgott rám, egyáltalán nem látszott rajta, hogy előítéletes lenne velem szemben. Mrs. Forester aggódó képet vágott, és ahogy rá néztem, dőlni kezdett belőle a szöveg, amit persze nem fogtam fel. Az orvos nem beszélt, csak türelmesen várt, amíg a nő elmondta a magáét. A monológ közepén kopogtattak, de először csak egy nagy rózsaszín macit láttam. Egyből összeszorult a szívem, ahogy felismerte a tárgyat. Aztán előbukkant mögüle Josh feje. Lőtt nekem még egy ilyet. Csak őt néztem, minden porcikámmal rá fokuszáltam. Biztos őrültnek gondol, hiszen öngyilkos akartam lenni. Vagyis az is lettem, csak hiba csúszott a számításaimba és túléltem. Jegyezzem meg, hogy legközelebb durvább dolog kell, mint az ereim felvágása, vagy aközben sem gondolhatod, nyugodtan ordibálhatsz, mert meghallja az egész utca. Beszéltek valamit, amit nem tudtam még felfogni, de eltűnt Mrs. Forester, meg a doki. Josh még nem szólalt meg, csak leült az ágyam mellé és nézett engem, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok. Megfogta a kezemet, jó érzés volt az én kicsi kezem az ő nagy meleg kezében. A szájához emelte a kezem, és megpuszilta, majd kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

-          Annyira aggódtam, el sem hittem. Hope édes, én, úgy szeretlek téged! – Ölelgette, puszilgatta a kezem, és sírt. Nem taszított egy síró pasi, csak bűntudatom volt, amiért megsirattam. Tudtam, hogy szeretem őt, de most semmi különöset sem éreztem. Szomorú voltam, de nem is tudom miért. Hogy élek? Robert miatt? Vagy, mert a másik legjobb barátom itt sír mellettem?

-          Nyugi, élek… sajnos – megint olyan volt a hangom, amitől megijedtem. Rájöttem, hogy most már mindig ilyen lesz a hangom. Elveszett az ártatlansága, és a gyermeki színe. Már nincs benne a furcsa és kedves lágyság, egy megkeseredett lány hangja lett. Ahogy kimondtam ezt, Josh is észrevette, látszott rajta. Na jó, lehet, hogy a sajnoson akadt fent.

-          Soha, ne mondj ilyet! Érted? Soha! – Erősebben szorította a kezemet én pedig arra gondoltam, hogy szörnyeteggé váltam, valami undorítóvá.

-          Ezt neked hoztam. – Mutatta fel a macit, és ha a régi Hope lettem volna, bőgni kezdtem volna. De most csak halkan megköszöntem. Fájdalmas emlékeket idéz fel bennem, de örökké vigyázni fogok rá.

Jöttek még páran látogatni, és Mrs. Forester felvilágosított, hogy egy gyermekotthonba fogok menni ideiglenesen. Király, legalább nem elmegyógyintézetbe. Még három napot voltam korházba, a legnagyobb gondom a vérveszteség volt, de egy nagycsomó másik vizsgálatot is elvégeztek. Josh mindennap bejött hozzám, és én próbáltam vele kedves lenni. Éreztem, hogy nem jött annyira össze, de biztos elnézi nekem. Belül azt hiszem, hálás vagyok neki, hogy meglátogatott, és még mindig törődik velem.

Úgy éreztem magam, mint egy – nem tudom erre a megfelelő szót, nem éreztem semmit. Sem bánatot, sem örömöt, se boldogságot, sem szenvedést, csak úgy voltam és lebegtem. Magam elé bámultam mereven, már hosszú órák óta, egyszer sem néztem a még mindig bekötött kezemre. Igaz, már nem váltott ki belőlem érzelmet, de arra emlékeztetett, hogy elbuktam és még mindig itt vagyok. Tudtam, hogy nem próbálnám meg újra, ha most azt is akarom. Ez nem olyan dolog, amihez tudnék kétszer annyi erőt meríteni, hogy megtegyem. Egy esélyem volt, és elúszott, az én hibámból. Naiv voltam és megengedtem magamnak, hogy kiadjam a fájdalmam, amit meghallottak a szomszédok, és egyből áttörtek a Gartner házba. Na persze eddig is tudták, hogy a nevelő apám, ha úgy tartja kedve megüt, de ezek a sikolyok már túl durvák voltak, hogy tétlenül tűrjék, még a rendőröket is kihívták. Miért nem tudtam csendesen elvérezni abban a rohadt fürdőszobában?

Most az otthon egyik üres szobájában ültem, és csak néztem magam elé. Nem mondanám, hogy nagyon toppon voltam a többiekkel való barátkozásban. Igazság szerint, még senkihez sem nagyon szóltam, amióta itt vagyok. Ahogy a szöszke kislány magyarázza mindig nagy átéléssel a többieknek:

-          Elvitte a cica a nyelvét.

-          Nem vitte el semmi, csak egy depressziós hülye – válaszolja neki mindig egy nagy bunkó gyerek. Nem tudom, mi a neve. Ilyenkor mindig ránézek, és jó tudni, hogy van, ami nem változik. A rád nézek a barna szememmel és elkussolsz védekező funkcióm elég jó. Mintha valami állat lennék, ami a védelme érdekében fejlesztette ki.

Vannak emberek, akik annak ellenére, hogy látják, hogy leszarod őket, nem szállnak le rólad. Ilyen a szöszke kislány is. Minden nap eljön hozzám, a kis szobába, beszél nekem én meg hallgatom. A napjáról és amúgy az életéről szokott mesélni. De a mai nap más, most mélyebbre ásott a múltjában.

-          Beszélhetnél többet, tudod, az segít – vidáman csicsergett nekem, mintha élvezné az életét. Ó igen, beszélnem kéne egy pszichológussal, de többnyire csak lesem őt egy órán át, aztán elmegyek. Nincs számára mondandóm.

-          Amikor kicsi voltam – Most sem vagy nagy, körül belül hat éves lehet. –, apukám mindig megvert és kiabált rám. – Ránéztem az aranyos kis pofijára, és nem bírtam elképzelni, hogy erre a lányra valaki kezet emeljen. Szőke haja két copfba volt fonva, és az arcán még a játék okozta pír is kint volt.

-          Mindig nagyon fájt és sokat sírtam. Tudtam, hogyha sírok még többször megüt, de fájt. – Legszívesebben megöltem volna, azt az utolsó férget! Hány éves lehetett akkor a kis szöszke? Minden ilyen barmot ki kéne irtani a világból. A mosolygós kék szemekbe néztem, úgy mesélt, mintha már nem emlékezne a fájdalomra. Én minden ütés emlékére emlékeztem, és nagyobb is voltam, jobban kéne viselnem, mint neki. Nekem kéne példát mutatnom. Ja, ő nem veszítette el az élete értelmét. Visszavonom, jó vagyok én ilyen megrokkantan is.

-          Egyszer eltörte a lábamat. – Nekem sosem tört el semmim se.  – Ma már nem is fáj, egy picit se. Már egyik sebem sem fáj. Mert volt olyan, hogy sebeket csinált rajtam. – Ránéztem, de nem látszott rajta semmi. Hát persze, ő fiatal el fogja felejteni, még elfeledheti valamennyire ezt az egészet, vagy a fájdalmat. Közelebb jött hozzám, és felhúzta a nadrágját. Egy fehér kis hegre mutatott a lábán. Több fehér kis heg is volt rajta.

-          Látod? – mutatott rájuk. – Megvágott, többször is. – Összeszorult a szívem, és most először akartam egy ideje nem Robert miatt sírni. Hogy lehet egy ilyen kislányra kezet emelni? Egyáltalán hogy képesek az embereket a saját gyereküket bántalmazni?

-          Veled mi történt? Miért vagy szomorú? Fáj még valahol? Te azok miatt a sebek miatt vagy ilyen? – A kicsi ujjaival a bal csuklóm felé bökött, ahol még látszott a penge nyoma. Gyönyörűen mutatta a világnak, hogy unom az életemet.

-          Nem – megszólaltam, ami nagyon furcsa volt. Már napok óta nem szóltam egy szót sem. Szoknom kellett újra a hangomat. – Ezek nem fájnak. Nekem máshol fáj. – Kinéztem az ablakon, de a kislány – akinek most sajnálom, hogy nem emlékszem a nevére -, érdeklődve fordult felém. A szívem fáj, mondtam magamban.

-          Hope – mondta lágyan a nevemet. – Remény. Reménykedned és bíznod kéne, a neved is ezt jelenti. – Eddig nem sokan emlékeztettek erre, egyszer mondta nekem Robert. Őszintén szólva baszhatom, hogy a nevem ezt jelenti. De nem akartam a lányt letörni.

-          Én Clarissa vagyok, de ez olyan hosszú, csak Claire. Ez azt jelenti, hogy fényes, tiszta. – Rám mosolygott, és késztetést éreztem arra, hogy próbáljam viszonozni. Szóval hát megpróbáltam. Remélem nem lett valami hülye grimasz. Illet ez a név a kis szöszkéhez.

-          Nem szeretsz beszélni? Nem baj, én megértem. Én sem szerettem beszélni, főleg nem, mikor ide kerültem. De Shara – nem tudom ki az, de szerintem a barna hajú lány, aki mindig vele van – oda jött hozzám, és beszélgetett velem. Én nem nagyon válaszoltam, de ő mindig megpróbálta. Nagyon szeretem őt! – Rájöttem, hogy segíteni szeretne. Ő sem beszélt, és egy másik lány kitartóan ostromolta, amíg nem kezdtek el beszélgetni, és most ő is ezt szeretné velem. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez a csöppség mindössze hat éves lehetett, én meg tizenhét, és ő akar segíteni nekem, ő bíztat. Csak néztem őt, és végigfolyt az arcomon egy könnycsepp. Engedtem neki, hogy lássa. Felült mellém az ágyra.

-          Nem akarsz te is mesélni valamit? – Mit mesélhetnék neki?

-          Nekem is volt egy Sharám, de elvesztettem.

-          És az fáj ennyire? – Kicsi, de valószínűleg felfogta, hogy milyen lehet elveszíteni valakit, ha ő rángatott ki a fénybe. Bólintottam. Megjegyzem, már többet beszélgettem vele, mint a pszichológussal, és már többet tud az érzéseimről, mint az.

-          Noel rákos volt, és már oviban meghalt. Mindig szeretni fogom, a macimat is róla neveztem el. – Ezt nem hiszem el, milyen veszteség érte még őt? Annyira kicsi és törékeny, egy gondoskodó párnál kéne lennie, akik a széltől is óvják.

-          Még most is barátomnak tartom. – Még egy, és aztán egy újabb, majd egész sok könnycsepp csurgott le az arcomon. Clarie csak átölelt és velem maradt, amíg be nem fejeztem. Megjegyzem, ez jó sokára volt, ugyanis ha elkezdem, nehezen fejezem be. Komikus volt, ahogy ő vigasztalan engem, de kimondhatatlanul jól esett.

Az elkövetkezendő napokban sem beszéltem többet, kivétel Clarie-vel. Mindig bejött hozzám, ugyanúgy elmondta a napját és egyik nap Sharát is behozta. Két évvel nagyobb Clarie-nél, de jól kijönnek, és sokkal érettebben viselkedik a koránál. Őt is megkedveltem, vele is beszéltem. És akkor derült égből villámcsapás, Mrs. Forester személyében. Kész vannak a papírok, minden el van intézve, mehetek az ideiglenes gyámomhoz. Mikor először beszélt erről, és elmondta, hogy a nénikém nem hittem a fülemnek. Nem is emlékszem, hogy, hogy néz ki, annyira régen láttam már. Amúgy sem voltak jóban anyával, de mikor Jack-kel megismerkedett, minden kapcsolatot megszakított vele anya. Elképzelem mennyire kibaszott boldog lehet, hogy megkap engem. Visszatérve Jack-re: börtönben van Kristy-vel együtt. Egyszer nekem is tanúskodom kellett, összeszedtem minden erőmet és beszéltem. Nem túl sokat, csak éppen eleget. Most, pedig el kell mennem innen. Nem fog hiányozni, de legalább itt nem egy másik ember életét zavartam. Egyedül Clarie és Shara fog hiányozni, megkönnyeztem az elválást. Szívből remélem, hogy mindkettőjüknek mesés élete lesz, mert olyat érdemelnek.

-          Hope – szólított meg a hátam mögül a kedves és mindig reményteli hang, Mrs. Forester, a hozzám kijelölt szociális munkás. Érzelem mentes arccal fordultam felé, de ez már nem lepte meg, mosolya töretlen volt.

-          Gyere kincsem, indulunk – olyan halkan beszélt, szinte csak suttogás volt, de tökéletesen és tisztán hallottam minden szavát. Felálltam, a táskámat a jobb kezembe fogtam, és elindultam felé. Mikor mellé értem, bánatosan elmosolyodott, és megsimogatta a hátam, majd finoman előre tolt, jelezve ezzel, hogy induljak el. Nem néztem vissza a szinte üres szobára, nem akartam látni. Ahogy leértünk az emelet lépcsőjén két síró kislány állt előttünk. Letérdeltem és megölelgettem őket. Nagyon profi leszek már abban, hogy sírva búcsúzzam a számomra kedves emberektől.

-          Ne legyél szomorú, Hope! – mondta biztatóan Clarie. – Tudod, a Remény. – Shara is bőszen bólogatott, és én megsimogatta mindkettőjük fejét.

-          Ez még nem búcsú, lányok. – Még mindig utáltam ezt a szót, nem akartam búcsúzni. Roberttől sem búcsúztam el soha. – Valamikor találkozunk még! – Öleltem őket szorosan magamhoz, majd a cipőm hangtalanul szelte át az épületet, semmi jelét sem adva annak, hogy maradni szeretne.

6.fejezet: Elhagyott...

"Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb."
(Paulo Coelho)

Szombat reggel egyedül ébredtem fel, vagyis inkább mondom úgy, hogy senki sem keltett. Lent csak Jack ült, mire néztem egy nagyot, hiszen sosem szokott itthon lenni szombaton, vagy csak ritkán. Munkamániás. Ahogy megláttam az undorító alakját, összeszorult a gyomrom és csak menekülni akartam. Hirtelen már nem is akartam annyira reggelizni. Összeszedtem magam és visszafordultam a lépcsőn, mire utánam kiáltott.

-          Gyere csak le! – parancsoló és ellentmondást nem tűrő volt a hangja. Vettem egy nagy levegőt, és lesétáltam elé. Vártam már a parancs áradatot, hogy ezt és ezt csináljam meg neki, aztán azt meg azt, de nem mondott semmit. Egyelőre. Szóval ezek fényében benéztem a hűtőbe, kivettem két tojást, hogy tükörtojást készítsek magamnak reggelire.

-          Hope! – szólított meg, miközben felvertem a tojásokat. Megállt bennem az ütő a hideg hangjára. Undorodtam attól, amikor kimondta a nevemet. Mintha valami fertőző kor lenne. Megpróbáltam eltüntetni a grimaszt az arcomról és felé fordultam.

-          Boldog vagy? – Letette az újságot az asztalra, amit eddig olvasott. A kérdés szíven ütött. Most mire megy ki a játék? Hogyan akar megalázni? Mit kezd majd a válaszommal? Vagy netán hirtelen törődő ember lett? Na, azt nem hinném! – Válaszolj! – csattant szigorúbban a hangja.

-          Úgyis tudod a választ. – Nem rántottam meg a vállam, mert az utálja, és felhergeli, szóval csak álltam ott előtte és próbáltam érzelemmentes hangon beszélni. Amúgy persze, hogy nem voltam boldog, már hogyan lehettem volna az? Még a feltételezés is abszurd…

-          Én boldog vagyok – mondta elégedetten. – A kis pajtásod végre eltakarodott, te kezdesz jó lány lenni. – Önelégült mosoly ült ki az arcára. – Igen, boldog vagyok! – A harag és tehetetlen düh egyként munkálkodott bennem. Aljas, szemét, undok féreg! Hiszen tudja, jól tudja, hogy mit jelent nekem Robert, és most vigyorogva az orrom alá dörgöli, hogy boldog, mert elment, és tőlem is elvárja ezt. Persze, hogy boldog, hiszen még jobban szenvedek. Ökölbe szorult a kezem, és elképzeltem, ahogy behúzok neki egyet, aztán eszméletlenül összeesik, vagy ki is purcan, de túl szép volt, hogy igaz legyen. Nem válaszoltam, fölösleges lett volna, szóval csak lenyeltem a haragom és visszafordultam, hogy elkészítsem a reggelimet, de az étvágyam teljesen elment. Utállak, te aljas féreg!

-          Meglátod, jobb lesz így neked, legalább senki sem vonja el a figyelmed más dolgokról. – Most a hangja, szokatlanul undorítóan csengett. És a más dolgok alatt, magát érti, és azt, hogy több időm jut rá, hogy a csicskája legyek. Amióta kinyírta a macimat, azóta az este óta, valami munkálkodik bennem, és tudom, hogy egyszer ki fog törni. Nem tudom mikor, és hogyan, de itt a dolgok gyökeresen meg fognak változni előbb, vagy utóbb. Érzem és kész.

Miután legyömöszöltem magamba a reggelit, sehová sem mehettem. Tele osztott feladatokkal, majd pedig rám parancsolt, hogy el ne merjek menni Roberthez, és örüljek, hogy megengedte, hogy együtt legyünk pénteken. Hát a nyakadba ne ugorjak nagy örömömben, jesszus? Egész délután őt szidtam. Roberttől is kaptam sms-t, meg hívott is, és mondtam neki mi van. Átjött, de Jack elküldte a picsába, és neki is előadta, hogy még így is milyen kegyes volt a péntekkel kapcsolatban. Robert majdnem felrobbant a dühtől és szépen beolvasott Jack-nek, de róla lepattogott minden, mintha semmit sem mondott volna.

Vasárnap is be voltam zárva, és a szívem szakadt meg. Óh, elnézést, az én szívem már régen egy összeaszott halott valami, már réges-régen szétszakadt és millió kis apró darabra tört, pedig még nem is volt szerelmi bánatom. Na ezt utánozza le valaki! A gondolatra ironikusan felnevettem, majd sírni kezdtem. Sokáig sírtam. Kinéztem az ablakon, mikor hallottam, hogy megdobálták. Felálltam, és kinyitottam.

-          Sajnálom! – Robert állt kint és a legszomorúbb tekintetével nézett rám. Tudta, hogy tudom, hogy most mire gondol. Arra a Forester nőre, akinek beköphetném Jack-et, és ha a számításim helyesek, mindjárt fel is hozza.

-          De miért nem teszel ellene? Komolyan nem értelek, Hope! Nevetségesek és gyerekesek az érveid, nőj már fel! – Bingó! Talán gyerekes vagyok, talán nem, de azt tudom, hogy mit akarok. Már fél lábon is kibírom az időt, amit itthon kéne töltenem, szóval édes mindegy. Még két év, és vége. Egyetemre megyek, és nem fogok itthon lenni. Mivel nem volt kedvem vele vitatkozni, úgy döntöttem, rá hagyom.

-          Igazad van, de el kell hinned, hogy tudom mit csinálok.

-          Hope, te csak kínozod önmagad! – csattant rám idegesen, és próbált nem ordítani. – Nem tudom, mitől józanodnál ki végre! Bezár a házba, nem enged ki, úgy kezel téged, mint valami rabszolgát! – Ahogy tágult az orrlyuka, tényleg elárulta, hogy baromi mérges. De nem kiabálhatott, mert mindenki meg fogja hallani, köztük Jack is.

-          Figyelj, búcsúzkodni jöttél? – Utáltam a búcsúzni szót, de nem akartam veszekedéssel húzni az időnket, ami oly drága volt. Inkább ezt halasszuk el, és biztosítsuk egymást szokásosan arról, hogy örökké ott leszünk a másiknak, majd próbáljunk könnyek nélkül újra elválni. Helyesbítek, könnyezni általában csak én szoktam, Robert csak szontyolú arcot vág.

-          Igen – sóhajtott egy nagyot, majd felnézett rám. – És ne nevezzük ezt búcsúnak, mert az olyan, mintha többet már nem találkoznánk. Vészjósló hangulata van a búcsú szónak, szóval inkább csak elköszönök, tök simán. – Éreztem, hogy szúr a szemem. Nem akarok megint sírni!

-          Egy egyszerű elköszönés, a következő alkalomig, amíg látlak, mert fogsz még, hidd el – erőt vett magán, és ezer wattos mosollyal ajándékozott meg.

-          Ezt számon kérem majd rajtad – szipogtam neki fenyegetően, mire mohón bólogatott.

-          Szeretlek, Hope! Mindig és mindenkinél jobban, te vagy a legerősebb, akit valaha ismertem. Az egész világnak a lábaid elé kéne omolnia. – Kész vége, nem bírtam. Bőgni kezdtem. Mindig azt hiszem, hogy most mondta nekem a legkedvesebbet és legszebbet, de mindig tévedek. Folyamatosan fölülmúlja önmagát.

-          Na, ne sírj! – kérlelt olyan szelíden, hogy még jobban sírtam. Habár a testem nem rázkódott őrült módjára, inkább csak a szememből folyt a könny, mintha ütközőig nyitottak volna egy csapot. – Olyan rossz így látni. Mosolyogj! – próbáltam eleget tenni a kérésének, és elmosolyodtam, de az öröm és meghatottság s a csalódottság könnyei, hogy megint elmegy, ott voltak az arcomon.

-          Vigyázz magadra, jó utat! – Egy őszinte kívánság volt, kissé hamis mosollyal.

-          Szia! – intett az arcán egy tökéletes mosollyal, majd megfordult és elment. Ha ekkor tisztában lettem volna, az elkövetkező napok eseményivel, utána ugrom az ablakomból és úgy tartom vissza, ha kellett volna, oda is láncoltam volna valahova.

Már hét közepén szólt nekem Robert, hogy nem tud eljönni. Csalódottan ám, de tudomásul vettem. Telefon helyett e-mail-re váltottunk, mert praktikusabb volt. Engem egyáltalán nem biztos, hogy mindennap fel tudott hívni (Jack mikor milyen passzban volt, és néha engedte, hogy beszéljek telefonon, néha nem), és ha én hívtam, volt, hogy még órán volt, vagy nem ért rá. Szóval, maradt az e-mail. Csütörtök este is leültem, hogy megnézzem, van e már. Ráéreztem, ott díszelgett.

Szia, Hope!

Nem tudom elhinni, hogy nem unod az élménybeszámolóimat. Annyira furcsa, hogy téged ez mind érdekel. Nem tudok most mit írni, de mivel tudom, hogy érdekelnek a Jennyvel kapcsolatos dolgaim, hát erről mesélek kicsit. Nagyon jól kijövünk, már hivatalosan is a barátnőmnek nevezem. Passz, hogy mi van veletek, de mind a ketten olyan élénken kérdezősködtök egymás iránt. Félek, ha találkoztok, el is felejtetek engem, és lecseréltek. Anyám is izgatott, hogy ki az új kis barátnőm, és mivel véletlenül elkotyogtam neki, hogy Hope pozitívan áll hozzá, követeli, hogy mutassam be neki. Jenny belement, szóval valamelyik hétvégén elviszem magammal. Nagyon izgatott, és csak rád kíváncsi (azt mondja, na meg persze a szüleimre is, de tudom, hogy csak azért, hogy ne bántson meg - hihi). Remélem, jól ki fogtok jönni. Josh is hívott, és kérdezett rólad is, mondtam neki, hogy veled beszéljen rólad. Sajnálom a gyér fogalmazást, de tudod, most fogy a sör, persze nem vagyok részeg. Na szal, megadtam neki az e-mail címed, lehet, hogy számíthatsz a zaklatására. Ha nem kellett volna megadnom, akkor kérlek, bocsáss meg.

Remélem, napjaid tökéletesen telnek, és a pöcs Julian, feléd sem néz. Ha segítség kell szólj, megyek és beverem az elkényeztetett sznob képét. Még Jenny is bevállalná. Sok szerencsét az iskolához, meg mindenhez!

Szeretlek!

Ezen a levélen inkább csak nevettem, de volt, amelyiken inkább sírtam. Örülök neki, hogy összejött a dolog Jennyvel és én is nagyon kíváncsi vagyok már a lányra. Mint kívül, mint belül. Vajon tényleg ennyire kedves, közvetlen, meg barátságos? Vagy ez csak udvariasság? Ne ítélkezz már, hiszen lehetnek ilyen emberek! Rivalltam rá saját magamra, majd bepötyögtem gyorsan egy válasz mail-t és elküldtem. Este volt már, elmentem megfürdeni. Jack még nem volt otthon és ez isteni érzéssel töltött el. Mostanában tényleg normálisabb, amióta elment Robert, még egy pofont sem kaptam, már megelégszik azzal is, hogy a szolgájának néz. Ez mindenképpen egy pozitív változás.

Egyszerűen nem bírtam elaludni péntek este. Akárhányszor lehunytam a szemem rémképek gyötörtek és végig rossz előérzetem volt. Sosem aggódtam még így ennyire, és ez megőrjített. Érzed, tudod, hogy van valami, de csak tehetetlenül ülsz otthon, és próbálsz rájönni, hogy mi ez az idióta gyomorgörcs. A Roberttől kapott mai e-mailben elmondta, hogy szombaton bulizni megy, és vasárnapra valami programja van az egyetemen, de csak egy szavamba kerül és lemondja a bulit. Önzőség lett volna ezt kérni tőle, keményen tanul, ki jár neki egy kis szórakozás. Josh is írt egy levelet és nagyon sok dolgot elmesélt az új sulijáról, és nagyon sok dolgot kérdezett velem kapcsolatban. Mindenre készségesen válaszoltam, és örültem, hogy vele sem szakadt meg teljesen a kapcsolatom. Robert, meg Josh kiskorunk óta fontos volt nekem, két olyan ember barátságát tudhattam magaménak, mint senki más. Sokan tituláltak persze nyafogós lotyónak, aki ezzel édesgeti magához a fiúkat (vagyis őket, kettejüket, mert más nem jött a közelembe). Hát én tojtam a pletykákra, Robert pedig egyszer össze is verekedett egy fiúval ezek miatt. Nagyon jól esett, hogy értem megverekedett, meg a becsületemért, de rossz is volt, mert ezután még többet pletykáltak. Olyanok, mint hogy egy manipulatív nyafogós lotyó vagyok (előrébb léptem a ranglétrán), aki úgy szédíti a pasikat, hogy azok meg is verekednek érte. Hol szájukra vettek az emberek, bár megjegyzem, főként csak az idióta iskolások traktáltak a hülye elméleteikkel. Az emberek természetellenesen pletykásak…

Miután a péntekem borzalmasan telt, a szombatom se volt jobb. Délelőtt hívott Robert.

-          Szia, Kislány!

-          Szia, Nagyfiú! – Nem tudom ez honnan jött, ezt még sosem mondtam. Valószínűleg ő is viccesnek találta ezt, mert felnevetett.

-          Milyen napod volt? Minden okés? – Nagyon vidám volt a hangja, boldog volt. Ez megnyugtatott, szóval úgy döntöttem, nem rontom el a kedvét az én rettegésemmel a semmitől.

-          Jó a napom, mert felhívtál, és ennél okésabb semmi sem lehetne. – Meggyőző hangon próbáltam beszélni, hogy elhiggye, bár tudtam, ha akar, simán átlát rajtam. Nem vette észre bennem a hamisságot, nem kérdezett vissza. Elhitte, vagy csak el akarta hinni. Talán kedve sem volt telefonálni, csak le akart tudni minél előbb. Nem! Nem szabad ezt feltételeznem, ennél okosabbnak kell lennem.

-          Add már ide! – szólt hátulról egy női hang.

-          Jól van már – pufogott Robert, és csörgés, zörgés, majd egy csaj szólt a telefonba. 

-          Szia! – kedves és aranyos hangja volt, egyből felismertem: Jenny. Az utóbbi időben beszéltem vele párszor telefonon, vagyis mindig mondott valami szépet, vagy kedveset. Kezdek félni, hogy a valóságban nem ilyen.

-          Szia! – Kicsit bizonytalanra sikeredett hangom, ezért megköszörültem.

-          Jövő héten találkozunk, és én már annyira várom! Robert azt mondja, hogy nem kéne a hiperaktívosságommal rád ijeszteni, de elmondanám, hogy nem vagyok az! – Kicsit sértett volt a hangja, de mosolygott. Ez a durcásság valószínűleg Robertnek szólt.

-          Vidám vagyok, de ez ne tévesszen meg, ne hagyd, hogy manipuláljon! – mondta nevetve a lány. Most erre mégis mit mondjak? Egy okéval kiegyeztem. Ezután pár furcsa hang, mintha dulakodtak volna a telefonért, majd újra Robert szól bele.

-          Tudtad, hogy te kész kis Pinokkió leszel? – kicsit gúnyosan kérdezte.

-          Miért is? – ha vele kellett beszélnem, nagyobb volt az önbizalmam. Mégsem egy hiperaktív csaj, aki nem is az, csak Robert manipulálni akart. Vagy mi.

-          Hallom a hangodon, hogy nem okés a napod. Basszus, Hope, gyerekkorod óta ismerlek! – Ezt most egy alap tényként közölte. Mintha tilos lenne füllentenem neki, ilyen dolgokban. Felnevettem.

-          Nem akarom fölöslegesen elrontani a ti kedveteket és amúgy komolyan meg vagyok. Kicsit furcsa érzésem van, nem tudom mi ez. Talán valamiféle női megérzés, csak nem tudom mire. – Kész, elmondtam a teljes igazságot, most már megnyugodhat. Nem mondom, hogy most jobb, hogy elmondtam, még mindig ugyanolyan gyomormarkoló érzés.  Miután a lelkemre kötötték, hogyha megtudom, hogy mi volt a megérzésem szóljak nekik, letették a telefont. Csend lett, idegesítő csend.

Az ágyamban forgolódtam, és aludni próbáltam. Egész nap takarítottam, ott is ahol nem kell, főztem és sütöttem is, hogy lefárasszam magamat, de még mindig nem bírok elaludni. Persze Jack azt hitte, hogy valami rosszat csináltam, azért pedálozok így.

-          Ne mondd már nekem, hogy magadtól csinálod ezt – nézett rám pökhendin. Ne higgye már, hogy mindent csak akkor csinálok, ha ő parancsolja!

-          Semmit sem csináltam, csak unatkozom – válaszoltam szűkszavúan és visszafordultam a konyhaablak felé, amit tisztítottam.

-          Aha, majd meg látjuk, mit akarsz eltusolni – mondta gyanakvóan, mintha bármikor találhatna valamit, amit a nyakamba varrhat, hogy emiatt bántson.

Tegnap, mikor felkiabált, hogy menjek le, azt mondtam neki, hogy mindjárt és erre felcsörtetett és lerángatott az ágyamról és a fejemet leordította, hogy én kis szaros mit gondolok, hogy megmerem őt várakoztatni. És csattant a keze az arcomon, majd levonszolt maga után. De hát, már egy hete nem kaptam körülbelül pofont, gondolom rájött, hogy hiányzik valami…

Ismét képtelen voltam aludni, mintha valami védőburok lenne körülöttem, ami eltaszítja az alvást. Ha ez így megy tovább, egy mosott rongy szintjén fogok állni. Nekem szükségem van az alvásra! Akárhányszor az órára néztem, egyre jobban közeledtünk a reggelhez, szinte már ijesztő volt.

 Mi kis városban lakunk, és nem is egy forgalmas környéken, na meg elég biztonságoson is. Szóval, amikor álmatlanul feküdtem az ágyamon, és bámultam a plafont, meglepődtem, mikor piros és kék fény szökött be az ablakomon, és megvilágította a foltokban a szobám falát. Rendőrök?! Azonnal kipattantam és az ablakhoz siettem, mert hallottam a lefékező kocsit is, túl közelről. Megállt bennem az ütő, mi van, ha ide jöttek? Mi van, ha Robert szólt valamit? Ó te jóságos isten! Elrángattam még a csipke függönyt is, de a velünk szemben lévő háznál állt meg a kocsi. Robertéknél. Az ablakra tapadva figyeltem, ahogy egy rendőr kiszáll, és elindul Roberték ajtaja felé. Az agyam kattogott és őrült tempóban lapozgatta végig, hogy miért is mehetnek rendőrök, a legpedánsabb és legrendesebb családhoz éjszaka. Robert csinált valamit? Vagy ami még rosszabb, történt vele valami? Nem, azt nem élném túl! Talán csak egy ittas vezetés? Robert apja jelent meg az ajtóban, és pár mondat, majd bement a rendőrrel. Füleltem, mintha meghallatnám, hogy mit beszélnek a másik házban. Izzadni kezdtem idegességemben, már ömlött rólam a víz. Legszívesebben átrohantam volna a szomszédba. Alig telt el olyan, tíz perc, kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a rendőr. Lehajtott fejjel állt, majd Robert apja is megjelent. Sötét volt, de az ajtajuk felett felkapcsolódott a lámpa, mikor kilépett, és nagyjából láttam az arcát. Mikor megláttam azt a kifejezést rajta, akkor döntöttem el, hogy nem érdekel Jack. Belebújtam a papucsomba, nem vettem köntöst, nem akartam még azzal is húzni az időt, majd rohanni kezdtem le a lépcsőn. Trappoltam szépen, szerintem egy egész temetőt felverhettem volna, de nem izgatott, hogy Jack mindjárt felébred. Szinte letéptem az ajtót a helyéből, úgy próbáltam meg minél előbb kijutni rajta. Ahogy kiléptem a házból, Robert apja, Dylan egyből észrevett, és szomorúan nézett rám. Átrohantam, és egyből letámadtam őket.

-          Mi történt? – ziháltam, de feltehetőleg az izgalomtól és a félelemtől, mert azért annyit nem futottam, hogy attól legyen. A rendőr úgy nézett rám, mintha most ütötték volna el a cicámat, és neki kellene közölni.

-          Hope – kezdte, de meg is akadt. Éreztem, hogy mindjárt hisztérikus sírásba kezdek, ha nem tudom meg mi van. A beálló pár pillanat néma csendben, zokogást hallottam, bentről. Ledermedtem. Ha Amelia zokog, miután itt járt egy rendőr, az nem jó jel. Mi a fészkes fene van? Miért nem mond senki semmit?

-          Viszont lására, és részvétem! – emelte meg a kalapját a rendőr és eltűnt. Éreztem, hogy menten elájulok. Részvétem?! Részvétem?! Azt nem akkor mondják, mikor valaki meghal? Mély levegő, mély levegő!

-          Hope, drágám, gyere be – mondta szomorúan, de én nem akartam bemenni, én azt akartam, hogy beszéljen! Itt és most! Ezt a pillanatot választotta Jack, hogy kirohanjon a házból utánam (persze, csak miután a rendőrautó elment).

-          Hope, mi a francot csinálsz? Takarodj vissza a házba! – ordított, az egész utcát felverhette. De most meg sem hallottam a szavait, annak élét és a benne rejlő indulatot. A fejemet abban a pillanatban egyetlen szó, és egy megemelt kalap töltötte be: részvétem.

-          Jack – kezdte Dylan tiszteletet parancsoló hangján.

-          Nekem magam ne Jack-ezzen – vetette neki oda mogorván, és megragadta a karom.

-          Takarodj vissza! – belehajolt az arcomba, és éreztem a büdös állott leheletét, és legszívesebben képen hánytam volna. Nem éreztem a szorítást, kétségbe esve néztem Mr. Gartnerre.

-          Sajnálom, Hope, de Robert… – nem fejezte be a mondatot, nem kellett befejeznie. Tudtam, mi lesz a vége, de nem fogtam fel. Üveges tekintettel bámultam rá, vártam, hogy képen röhögjön, hogy bevetted, de nem tette.

-          Gyere! – húzott rajtam egyet Jack, de nem olyan erősen, és nem is beszélt olyan hangosan.

-          Nem! – viszont én ordítottam. Megrántottam a kezem, és kitéptem a marka szorításából.

-          Hagyj engem békén, Te szadista állat! Utállak, mindig is, az első perctől kezdve utállak! Neked kellett volna meghalnod, nem kéne itt lenned, tönkreteszel! – Az elején visítottam, szóval nem nagyon maradt hangom, de azt vettem észre, hogy már sírok is.

-          Utáltad őt, de ő volt az egyetlen ember, aki szeretett engem. Dögölj meg Jack, dögölj meg!

-          Hope – sziszegte baljóslatúan. Ez nem volt túlzás, csöppet sem. Nem teheti tönkre az életem továbbra is, nem, már nem! Éveken át vert, bántalmazott fizikailag és pszichésen is, és kurvára nem fogok jó képet vágni hozzá! Soha többet! Sok év feszültsége és bánata ömlött ki rajtam most mind egyszerre.

-          Mi van? Mit akarsz? Megütsz? – provokáltam, majd felhúztam a pizsamám ujját, szabaddá téve ezzel régebbi horzsolásokat, zúzódásokat.

-          Nesze, nézd te vadállat! Ilyen az egész testem! – Sötét volt, de az ajtó felett lévő lámpa fényében, jól látszott minden. Egy pofon csattant az arcomon, és reflexszerűen fordítottam vissza a fejem, és köptem egyet. Ordítottam volna, de azt vettem észre, hogy Mr. Gartner a háta mögé taszít.

-          Remélem, nem lepődik meg azon, hogyha kihívom a gyámügyet. – Már nem érdekelt ez a szó. Nincsen már Robert, ugyan mégis, akkor nem mindegy, hogy mi történik? Sajnáltam Mr. Gartnert. Most vesztette el, a világ legjobb fiát, és most engem kezd pátyolgatni. Szólni akartam, hogy ne, de ő apa szigorral a hangjában utasított, hogy menjek be. Mondott még valamit Jack-nek, de nem hallottam. Nem észleltem semmit, csak egy síró anyát, egy kőként ülő apát, és engem ott közöttük. Ültem a kanapén, Amelia átült mellém, és zokogva ölelgetett. Nem tudtam még sírni, nem fogtam fel, hogy miért is kéne. Mr. Gartner biztosított róla, hogy ez az állat még egyszer nem érhet hozzám.

Robert apukája, felém fordult és csak úgy megölelt. Viszonoztam, de nem ölelt olyan sokáig, ahogy számítottam rá, finoman eltolt magától és rám nézett. A szeme kísértetiesen hasonlítottak Robert szürkés szemeire, fájt beléjük nézni. Lesütöttem a szememet. Egy kérdés fogalmazódott meg benne, a többi mellett, mégpedig a dolgok hogyanja. Még csak gondoltam rá, de ki is mondtam, mintha elvesztettem volna az irányítást a szám fölött.

-          Mi történt? – Rémültél már halálra a hangodtól? Volt már olyan érzésed, mintha ez nem is a tiéd lenne, csak egy idegen hangja? Mintha nem is belőled szólna? Ezt éreztem, mintha más beszélt volna.

-          Autóbaleset. Még nem tudnak biztosat, de szerintük mindketten ittasak voltak – Fájdalommal teli volt a hangja. Nem sírt, de ez a hang minden elárult, nem kellettek könnyek, hogy lássák, ő mennyire szomorú. Viszont az én fülemet, megütötte az, hogy talán mind a ketten ittasak voltak. Az nem Robert lenne, Robert nem ülne részegen kocsiba. Nem, az lehetetlen, ennyire ismerem már. De mi van, ha Jenny megrontotta? Biztos Jenny vette rá, mert Robert ilyet sosem csinálna! És vele mi van, ő is meghalt, vagy vígan éldegél? Elvégre ő is elment a buliba.

 Este itt aludtam, a vendégszobában. Ha Robert – nem, nem bírom kimondani, azt a szót-, akkor valószínű, hogy hozzá fészkeltem volna be magam, de így se én, sem a szülei nem akarták, hogy ott aludjak.

Az alvás végül is túlzás, végig a plafont bámultam és csak feküdtem. Halál. Meghalt. Nincs többé. Elment. Ezeket ízlelgette az agyam, de nem értette őket, mintha nem magyarul lennének. Azon az estén, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az őrjítő űr a mellkasomban nem engedte, hogy akár egy pillanatra is lecsukjam a szememet. „Szeretlek, Hope! Mindig és mindenkinél jobban.”- Végig ez visszhangozott a fejemben, és hogy én sosem mondtam neki, hogy szeretem. Soha, egyszer sem! Annak az egyetlen egy embernek nem mondtam el, hogy szeretem, akit tényleg szettem. Ő, ő nincs többé, és nem mondtam neki, hogy szeretem. Ekkor folyt le egy könnycsepp az arcomon, majd ezt követte sok millió másik, és egészen reggelig sírtam. Nem érdekelt, ha végleg kiszáradok, és összeaszottan fekszem majd itt. Az kéne nekem.