38.fejezet: Apa

"Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk."

Miután hazamentünk a kávéházból Cole megkérdezte, hogy maradjon e nálunk, de megköszöntem neki a felajánlást és elutasítottam. Egyedül kell szembe néznem azzal, hogy apám visszajött, nem foghatja a kezemet senki sem.

Mire haza értünk, a szürke kocsi már a ház előtt állt, itt van. Görcsbe rándult a gyomrom, izgultam. Ha most éhes lettem volna, akkor sem bírtam volna magamba préselni egy kósza falatot sem, sőt egy pillanatig azt hittem, kiadom, amit ma megettem. Cole megszorította a kezemet, és rám mosolygott. Imádom, mikor megfogja a kezemet, habár hónapok óta most tettük először, és most is csak azért, mert azt hittem elájulok, és meg kellett kapaszkodnom valamiben. Ezzel a kézfogással a léleköntés a fő cél szerintem, de egy kis ördög reménykedik benne, hogy neki is jó érzés. Azt is szeretem, mikor megölel, pedig még ilyen sem történt sokszor. Hirtelen elöntött egy a vágy az iránt, hogy megöleljem, küzdenem kellett magammal. Josh-ra már régen ráugrottam volna, de Cole-lal hiába voltunk barátok, nem vettem annyira természetesnek, hogy csak úgy ölelgessem, mikor kedvem támad. És talán jobb is, hogy nem ölelgetem, mert nem hiszem, hogy normális barátok között, amit olyankor érzek.

-          Lélekben veled leszek – mondta, mintha csak bátorítani akarna, a másik kezével pedig a vállamba bokszolt, ahogy a haverok szokták. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet, és cikázott a tekintetem közte meg a vállam között. Hirtelen fiúnak néz, vagy mi?

-          Bocsi – harapott az ajkába. – Csak nem tudtam, hogy mást szabad-e.

-          Mit értesz más alatt?

-          Bonyolult elmagyarázni. – Minden mindegy módra kifújta a levegőt.

-          Próbáld csak meg, ha meg végképp nem megy, szemléltesd – bíztatóan néztem őt, és magamban könyörögtem, hogy légyszi ölelj meg. Ha ő kezdeményez az kevésbé zavarba ejtő, legalábbis számomra.

-          Oké – kezdte gondolkodva, majd belevágott. – Szóval ez olyan dolog, amit én adhatok neked, hogy kifejezzem például azt, hogy kedvellek, hogy számíthatsz rám, vagy csak úgy adom, mert olyan kedvem van. Szerintem elég bizalmas dolog, nem sok emberrel csinálom. Nem is szeretem sok emberrel csinálni, azt meg végképp utálom, mikor ezek a vakolt lányok jönnek és letámadnak, és ott tapizzák a hátamat, vagy a derekamat. Brrr – Cole grimaszolt, amin muszáj volt mosolyognom. Édesen elhúzta az orrát. – De ha valakinek adok ilyet, akkor szeretem, ha attól a valakitől is kapok. Öm, érthető, hogy mit akarok? – ráncolta játékosan a homlokát.

-          Hát…Nem egészen, de azt hiszem sejtem. Mutasd meg – suttogtam már a végén, el sem hittem, hogy én ilyet kimondok. Jézusom, nem is ismerek magamra, mit meg nem teszek egy ölelésért Cole-tól.

-          Oké – szélesen elmosolyodott, majd átkarolt. A derekánál fontam össze a karjaimat, a fejemet a mellkasára tettem, teljesen hozzá bújtam. Kicsit többet engedtem meg magnak, mint amit szoktam, eddig még csak Josh-hoz és Roberthez bújtam hozzá ennyire, mert tudtam, hogy nem zavarja őket. Én meg olyankor és most is biztonságban érzem magamat, egy kicsit minden elfelejtek. Nem valami sok ölelést kaptam életem során, ezért mindet megbecsülöm és kiélvezem az utolsó pillanatig. Mellesleg még mindig nagyon jó illata van Colne-nak. Nem valami hülye agyon dezodorozott szag, ez kellemes és mégis férfias.

-          Olyan könnyű téged ölelni. Olyan természetes. Nem vársz el semmit, és nem zsarolsz.  – Nem értettem, hogy most miről beszél, biztos ki akarta ezt hangosan is mondani? Habár a hangjában levő enyhe gyűlölködésből gondoltam, hogy talán Kirstenre céloz, nem voltam benne biztos.

-          Honnan tudod, hogy nem várok el semmit? – Elengedtem és elhúzódtam tőle, hogy fel tudjak nézni rá.

-          Belőlük – nézett mélyen a szemeimbe. – Ja, és persze ő is lebuktat – egyik kezének a mutató ujját a szám sarkára tette. – Ott szokott bujkálni a mosolyod.

-          De attól még akarhatok valamit – incselkedtem vele.

-          Tegyük fel, hogy tényleg akarsz tőlem valamit. Mi lenne az?

-          Hogy sok-sok-sok fényképet csinálj rólam – vigyorogtam rá, mire felnevetett.

-          Persze, gondolhattam volna – tovább kacagott jó ízűen, majd magához szorított.

Cole-lal könnyű volt együtt lenni, tudtam, hogy nem muszáj beszélnem. Ülhetek mellette, mint egy kuka, az is megfelel neki, és nekem is. Ellenben bemenni apám mellé nem volt ilyen egyszerű és könnyű, nem lehettem kuka. Féltem.

-          Ne kezdjük elölről – hallottam meg Haylie fáradt, kissé ingerült hangját, mikor beléptem. Halkan csuktam be az ajtót, egy kicsit hallgatózni szerettem volna, hiába csúnya dolog. Muszáj volt még egy kis erőt gyűjtenem a beszédhez apámmal.

-          Csak azt kérem, hogy érts meg. – Apám hangja is kimerült volt.

-          David, nézd! Persze, egy részem megért, de a másik nem. Kapj már észhez, neked gyereked volt és van is! Próbálkoznod kellett volna, vagy legalább egy rohadt levelet küldeni, hogy esetleg tudok-e róla valamit, de évek óta nem kerestél! – Haylie kiabált. Megsemmisülve hallgattam a beszélgetést, az ajtónak támaszkodtam.

-          Tudom, hogy hibáztam, de teljesen elvesztettem a józan eszemet. A felségem lelépett a lányommal! – Most már apám is megemelte a hangját.

-          Akkor is te vagy a felnőtt! – dörrent rá Haylie. – Kibaszottul szüksége lett volna rád, valakire, aki harcol érte! – Haylie hangja elcsuklott, attól tartottam, hogy mentem sírni kezd. – Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt ide jönnöd – halkult el, s úgy mondta, mintha neki is rettenetesen fájna ezt kimondani. Hát még nekem és apámnak mennyire fájt hallani.

-          Mi?! Ezt hogy érted? – számon kérően felemelte a hangját apám. Be akartam menni és közbe akartam vágni, de nem ment. Hallani szerettem volna Haylie indokait és gondolatait, amit talán nekem sosem mondana el. Nem érdekeltek az illemtani szabályok jelen körülmények között.

-          Hope még mindig úgy szeret téged, mintha tegnap találkoztatok volna utoljára. De túlságosan is összetört, elvesztette önmagát. Szépen fokozatosan egyre erősebb lesz és sikerül magára találni, erre te minden összekuszálsz. Félek, hogy mi lesz vele. – Haylie hangjában annyi érzelem volt, hogy elérzékenyültem attól, ahogy rólam beszél.

-          Nem értelek…

-          David! Szerinted Hope miért lakik itt?! – Nos ezek szerint apám nem régen érkezhetett, ha még nem tudja ezt. Azt hittem, már képben van azzal, hogy mi történt velem. Hát nem, szóval most hallhatom, ahogy más meséli el a történetemet.

-          Mert…mert… – Apám eddig ebbe úgy néz ki, bele sem gondolt. Erre lehet nem jutott ideje amellett, hogy újra láthat engem. Az ő helyébe lehet, hogy én is le lettem volna teljesen sokkolva. Talán azt hiszi anyám csak szimplán lelépett.

-          Istenem David – suttogta halkan Haylie. – Nem tudom, hogy elmondhatom-e. Ez Hope dolga, neki kell eldöntenie.

-          Mi történt a lányommal? – kérdezte ijedten és idegesen. A hangjából kihallatszott, hogy tényleg érdekli a dolog. Ekkor eldöntöttem, hogy nem más szájából akarom hallani a történetemet, az én dolgom elmondani.

-          Bántotta valaki? – kérdezte megint, de azt hittem mérgében ráugrik Haylie-re. Nem hagyhattam, hogy ők veszekedjenek miattam, szóval nagy levegőt vettem és besétáltam a konyhába.

Haylie a pultnak támaszkodott és gondterheltnek, fáradtnak és idősebbnek látszott a koránál. Apám az asztal előtt állt összefont karokkal és értetlenség ült ki az arcára valamint talán düh. Mindketten meglepve néztek rám.

-          Hope – kezdte Haylie meglepetten, de kedvesen.

-          Amióta elmentél arra várok, hogy gyere. Meg kell mondjam, nem vagy valami pontos. Azt hittem nagyon fogok örülni, de nem tudom. Most, hogy itt vagy, rájöttem nem is tudom ki vagy. Nem ismerlek. – Apámon látszott, hogy meglepték a szavaim, meghökkent egy kissé, de gyorsan reagált.

-          Tudom. Nem tudom, hogy kérhetem-e, de szeretnék az új életed része lenni, megismerni téged. Hiszen a lányom vagy. – Apám szeme könnyes volt, csak úgy, mint az enyém. Nem közeledtünk egymás felé, csak álltunk egy helyben.

-          Nem tudom – mondtam halkan. – Más álmodni valamiről, aztán megkapni azt. Nem annyit hagytál ki, hogy először mentem suliba, vagy az első fiút, aki érdeklődött irántam, hanem ennél jóval többet. Valószínűleg nem az a lány vagyok, akit esetleg valaha gondoltál, hogy leszek. – Mi van, ha nem fogok neki tetszeni, és inkább nem is kellek majd? Azt a fájdalmat nem tudnám elviselni, ezért óvatosnak kell lennem. Nem akarom a sérelmeim számát fölöslegesen növelni, nem vagyok mazochista.

-          Nem érdekel, hogy milyen vagy, hiszen az enyém vagy. Az én kicsi Nyuszim! Talán nem én voltam, aki az első fiút elhajtotta puskával a ház elől, de aligha lehet olyan, aki nálam jobban szeret. – Összeszorult a szívem a tekintetétől, tényleg olyan volt, mint amit valaha elképzeltem volna egy apának. De nem ismert, nem tudott rólam semmit sem, nem szerethet. De hiszen én sem ismerem őt, az emlékeim homályosak, mégis szeretem. Vagy csak bebeszélem magamnak, mert annyira akarok kapaszkodni abba, hogy legalább az egyik szülőm szeretett, hogy igényt tartott rám?

-          Nem tudod ki vagyok, miért szeretnél? Nem vagyok jó lány, tettem olyat, amit nem kellett volna – lesütöttem a szememet, és a Robert halála utáni napokra gondoltam, amikor összetörve és halálomért imádkozva vettem a kezembe a pengét és vetetettem volna véget az életemnek. Ha akkor sikerült volna, most nem állhatnék újra az apámmal.

-          Ki érdekel mit tettél? Emberek vagyunk, követünk el hibákat. A lányom vagy, a részem, a vérem. Hogyan tudnálak nem szeretni?

-          Könnyen – csordult ki egy könnycsepp a szememből, holott előtte egyáltalán nem éreztem, hogy sírhatnékom van. Gyorsan letöröltem és ráparancsoltam magamra, hogy ne merjek bőgni.

-          Hope! – mondta halkan Haylie haláli rémülettel és mellettem termett, és magához ölelt. – Én szeretlek!

Jól esett ez Haylie szájából, még egy kicsike mosolyt is tudott csalni az arcomra. Ha valaki megkérdezné, hogy számomra mit jelent, ha valaki azt mondja szeret, azt válaszolnám, hogy megismert és még mindig elég bátor, hogy velem maradjon. Sőt, van valami olyan flúgja is, hogy szeret velem lenni.

Magához ölelt, én pedig viszonoztam. Annyira el akartam neki mondani, hogy én is szeretem őt annyi, és annyi mindent köszönhetek neki, de nem ment. Képtelen vagyok kimondani, akarom, de nem megy. Pedig csak egy egyszerű szó, de mégis olyan nagy súlya van, hogy nem tudom rápakolhatom-e valakire. Viszont azt szeretem, ha nekem mondják, szóval nem vagyok túl fair.

Miután elengedtem Haylie-t, apámra néztem, aki úgy nézett rám, mint egy bánatos kiskutya.

-          Beszélhetnék apámmal egyedül? – Haylie először kicsit vonakodott, de végül átment a dolgozójába magára hagyva apámmal. Leültem az egyik székre, ő pedig velem szembe.

-          Mennyit tudsz rólam, az életemről? Haylie mennyit mondott?

-          Nem sokat, éppen hogy előtted érted ide, és el volt foglalva azzal, hogy leordítsa a fejemet, hogy hová tűntem évekre.

-          Mit gondolsz, milyen életem volt? – Őszintén kíváncsi voltam, hogy mégis mit gondol, hogyan éltem. Boldog voltam-e avagy sem, lázadó voltam e vagy csendes, sok barátom volt e vagy kevés.

-          Összezavarodtam, mivel itt laksz. Nem tudom miért. De ezelőtt azt gondoltam, hogy anyád új pasast szedett össze, talán meg is házasodott, esetleg van testvéred. Az új apád imádta az édes kis mostoha lányát és vigyázott rád.

-          Elég idilli.

-          Mindig jó életet álmodtam neked.

-          Azt kell mondjam, amit elmondtál, abból csak egy dolog igaz mégpedig az, hogy anyám új pasit szedett össze, de szó sincs tesókról vagy szeretetről, törődésről meg még úgyse – mosolyodtam el keserűen. – Sokkal inkább megvetés, utálat és pofonok na meg maci kibelezés. – A hangomban nem volt egy kósza érzelem foszlány sem, mindent sikerült elrejtenem. Egyszerűbb volt így és nem is fájt annyira. Apám szeme először értetlenül fürkészett, nem akarta felfogni, amit hallott, félve kérdezett vissza.

-          Nem volt jó életem, kifejezetten szar volt. Emlékszel még Robertre?

-          A szomszéd kisfiú? – kérdezte bizonytalanul.

-          Aha. A legjobb barátom volt, az egyedüli, aki szeretett. Meghalt. Összetörtem, aztán ezt tettem. – Meglepően lazán raktam fel a karomat az asztalra, húztam fel a pólóm ujját és mutattam meg apámnak. Elvégre, ha el akar előlem menekülni, ha mégsem kellek neki, akkor minél előbb legyünk túl rajta. Még látszottak a fehér hegek.

-          Jézusom… – suttogta elkerekedett szemekkel.

-          Szerintem csak krikszkrakszok – vettem szemügyre a kezemet és megrántottam a vállamat.  Apa maga elé meredt, majd mikor ezt mondtam, dühvel csillogó szemmel nézett fel rám. Azon tűnődtem, hogy most mi járhat a fejében, vajon kire haragszik. Lehet, hogy feláll és elmegy?

-          Hope! – dörrent a hangja félelmetesen, mintha már nem is emberi lény lenne. Furcsa módon nem féltem. – Ne humorizálj ezzel! – mondta szigorúan.

-          Szerintem jó volt – mondtam enyhe sértődöttséggel. Miért nem értékeli a kislánya nagyszerű humorát?

-          Szerintem meg nem! – vágta rá. - Bántott téged?! Anyád pasija hozzád ért?! – Apám arcán vad düh látszott.

-          Hol van az a szemétláda barom?! – ordította magából kikelve. – A saját két kezemmel ölöm meg, csak kerüljön a kezeim közé! – sziszegte, majd úgy állt fel, hogy a szék hátra dőlt. Nem ijedtem meg tőle, ugyanúgy néztem rá, és legbelül jól esett, hogy megvédene, bár azért az ölést nem engedtem volna. Ha valaki valaha megölné Jack-et, az csak én lehetnék. Haylie futott be a konyhába, valószínűleg nem akart együtt hagyni a dühöngő apámmal.

-          Dave, nyugi – csitítgatta.

-          Te csak ne nyugizz! – förmedt rá apám. – Verte a lányomat! Nekem kellett volna megakadályoznom! Hol van?! – magából kikelve ordítozott és hadonászott, félő volt, hogy törni-zúzni kezd. Én még mindig halálos nyugalommal figyeltem őt, de Haylie-n látszott, hogy fél.

-          Börtönben vannak, Dave! Kristy és Jack is! – próbálkozott nagynéném megint egy hatástalan nyugtatással. Két kezét apám karjára tette, és próbált mélyen a szemébe nézni, de apám vadul lerázta magáról Haylie kezeit, mint egy ló, aki nem akarja, hogy betörjék. Csodálattal néztem őt, és hirtelen annyira sajogni kezdett a szívem, hogy eddig nem volt velem. Hogy nem volt erős apám, aki megvédett, aki féltett és óvott, és engem szeretett a legjobban. Hogy senki kis hercegnője sem lehetettem. Mert bár mindig utáltam, a kis elkényeztetett hercegnőket, még a mesebelieket sem szerettem, az övé a világon a legszívesebben lettem volna. Miért vettek el tőlem minden fontos embert idő előtt? Igaz, apámat visszakaptam, de egy férfit már sosem fogok.

-          Hol izgat az engem?! – mordult megint. Haylie úgy húzódott vissza, mint egy behúzott farkú kiskutya, apám szemében pedig valami furcsa dolog csillant. Talán a félelem. Szólásra nyitotta a száját, valamit mondani akar nagynénémnek, de ő megrázta a fejét.

-          Nyugodj meg – szólaltam meg halkan és határozottan. – Egyik pofon sem fájt annyira, mint ahogy az fájna, ha valami hülyeséget tennél. – Apám összezavarodva nézett le rám.

-          Ha tényleg itt vagy, az apámat akarom, nem egy Jack klónt. – Ezzel felálltam és kisétáltam a konyhából a szobámba, ahol a macimba temettem az arcomat és bőgni kezdtem. Hamar meguntam, rohadtul elegem van már magamból. Inkább felkeltem és az orchideámmal foglalkoztam.

37.fejezet: Visszatérés

"Gyerekkorban nincs másra nagyobb szükség, mint apa védelmére" 

  Sok minden történt az utóbbi időben mióta elmondtam mindent Cole-nak. Kezdve azzal, hogy megünnepeltük Mira tizenhetedik szülinapját egy pofás kis pizzériában Cole-lal, Ian-nel és Wes-sel, akit Mira hozott magával. Mint később kiderült a fiú erősködött, hogy meg akar minket ismerni, mert sokat hallott rólunk. Azt hiszem elmondhatom, hogy járnak, bár Mirának nem tetszik ez a szó, ugyanúgy, ahogy nekem sem. Nem is tudom, csak olyan hülye hangzása van. Én kicsit meglepődtem, hogy Mira nem lepődött meg Ian-en, de miután megtudtam, mostanában igen jóban vannak. Igazából, nem is csodálom, mert a fiú mindenkivel megtalálja a közös hangot. Én rajta meg Wes-en nevettem és mosolyogtam szinte egész este, mind a ketten valami isteni figurák.

  Ezen kívül a karkötőmön nőtt a díszek száma, ugyanis Cole-tól kaptam egy fél angyalszárnyat.

-          Nem fogadhatom el – tiltakoztam, mikor oda akarta adni. Elvégre mire fel?

-          Ne csináld már! Mikor megláttam, egyből te jutottál az eszembe és meg akartam venni – oldalra döntötte kissé a fejét és elmosolyodott. Mostanában egyre többször csinálja ezt, rájött, hogy ezzel még jobban képes ellágyítani. – Ez nem valami lekenyerezés – magyarázott tovább –, csak tudod jobb adni, mint kapni. – Ezt manapság sokat mondják, de kevesen gondolják komolyan. Felvontam a szemöldökömet.

-          Mi van? – mondta kicsit felháborodottan Cole. – Bokszoltam, hidd el tudom miről beszélek. – Erre muszáj volt felnevetnem, a díszt pedig végül elfogadtam.

 Josh pár nappal a szülinapom előtt küldött egy focilabdás díszt, hogy ő jusson róla eszembe. Csalódott volt, hogy nem tud eljönni, de sokat kell tanulnia és ott az edzés is. Ha távol tartja magát a cserkészlányoktól én már nyugodt vagyok. Amúgy is kezdem magamat rosszul érezni, hogy mindig ő jön, egyszer meglátogathatnám én is, ha bele egyezik.

  Kiderült, az is hogy mi Kirsten mocskos titka, ami nem maradhatott titokban: csalta Cole-t már egy ideje valami végzős gimnazista gyerekkel. Mira jól informált volt, ő személy szerint ezt Kirsten húgától tudta meg, aki az osztálytársa és mikor hulla részeg volt ezt szépen kifecsegte a lánynak. Mira persze nem adta tovább senkinek sem, és haza is vitte a csajt, hogy ne pletykáljon többet. Cole pont azon a napon szakított Kirstennel, mikor átmentem hozzá és elmondtam neki mindent a múltamról. Mikor másnap találkoztunk vettem észre rajta, hogy nem olyan, mint szokott lenni, hogy a szeme is kicsit szomorúbb. Hát rá kérdeztem, hogy van-e valami baj.

-          Nem tudom, hogy annak számít e – húzta keserű mosolyra a száját.

-          Hát mondd el és majd meglátjuk – ajánlottam neki biztatóan. A minimum, hogy én is meghallgatom az ő bajait, nem csak ő az enyémeket.

-          Nem akarlak fárasztani ezzel.

-          Cole, nem fárasztasz.

-          Szakítottunk Kristennel – mondta szárazon. Egy pillanatig csak lestem, mire felfogtam, hogy mit mondott. Az egyik felem – szerencsére a dominánsabb – arra gondolt, hogy jaj szegény, de rossz lehet neki. A kevésbé domináns, elenyésző kicsi részemben neonfényekkel villogott, a szingli szó, s hogy ez mit vonz magával. Próbáltam még ezt a picike kis részt is eltűntetni a fejemből, mert most nem lenne szép ilyenekre gondolni, hiszen a barátom. Az mindegy, hogy én kedveltem-e Kirstent, a lényeg, hogy ő szerette.

-          Mi történt?

-          Nem voltam elég neki én, meg amit nyújtottam – mondta keserű mosollyal. – Valami gimis kell neki. – Habár Cole próbálta érzéseit a gúny és közöny mögé rejteni, én láttam, hogy ez bántja őt. Elvégre kit ne bántana, ha szakít a szerelmével, aki úgymond lecseréli valami gimisre? Egyáltalán ki az a hülye, aki képes eldobni Cole-t? Ha az én barátom lenne, nem engedném el. Mellesleg még nekem jártatta a száját Kirsten, hogy így meg úgy lopom el a barátját, meg fekszek be alá. Azt hiszem szánalmas ez a csaj. A részleteket, miszerint csalta a gyerekkel Cole-t, azt már Mirától tudtam meg, Cole nem részletezte a szakítás okait.

-          Sajnálom – mondtam együtt érzően.

-          Nincs mit, én nem. Már nem szerettem. – Na jó, ezt nem hittem el. Valamennyire szerette még, láttam rajta. Ha nem szerette volna, akkor nem lett volna kissé zombi még napokig és nem csak nézett volna ki a fejéből úgy néha.

***

Ha Cole otthon volt, vagy ráért, elvitt engem dr. Wennell-hez, akinek a vidámparkot mondtam el jó élményként, ami Roberthez kapcsolódik. Igazából nem csak azt, nem bírtam leállni és egy nagycsomó minden mást is elmeséltem neki, nehéz volt leállni a nosztalgiával. Nem arra gondoltam, hogy belehalok a fájdalomba, hanem arra, hogy szerencsés vagyok, hogy a barátomnak mondhattam, és ennyi jó közös emlékünk van együtt.

Mivel már március van, Cole szerint közeledik az az idő, amikor elmegyünk motorozni.

Az utóbbi időben még többet mosolygok és elégedettnek, néha egész boldognak érzem magamat. A hízásom szemmel látható, van amelyik farmerom már szűk. Bár még így is eléggé vékonynak találom magamat, most már sokkal szívesebben nézek tükörbe.

A reményemet az iránt, hogy apám tényleg el fog jönni, kezdem elveszteni. Hiszen eltelt már majdnem három hónap, azóta, ha akart volna jönni, már rég itt lenne. Csak Mrs. Forester látogatott meg, aki sírva fakadt mikor meglátott, és látta a boldogabban csillogó szemeimet meg a jóval húsosabb arcomat. Meggyőződött róla, hogy istenien vagyok, Clarie és Sarah sok jó kívánságát és pusziját is átadta. Mellesleg egy ideje már hetente egyszer rendszeresen felhívom a két kislányt és sokat beszélgetünk. Rettenetesen hiányoznak, jó lenne már látni őket. Josh-sal is sokat beszélek, vagy e-mailezek és ő sem hiányzik kevésbé, mint a lányok.

***

Cole nem tudja mikor van a szülinapom, hál istennek. Ki akarta belőlem szedni Miráé után, de akkor eltereltem a témát, azóta meg nem hozta fel. Nem is sejti, hogy napokon belül itt van. Nem akartam tőle semmilyen ajándékot, se semmit, hiszen elég volt, hogy a barátom és számíthatok rá.

***

Egy szép márciusi nap volt, Haylie nem volt otthon, dolgozott még, én pedig kapkodva kerestem valami ruhát, hogy végre elkészüljek, mert olyan negyed óra múlva átjön Cole és elmegyünk vele meg Ian-nel egy nagyobb kávéházba, ahol a fiúk egyik barátja fog énekelni. Mikor azon vacilláltam, hogy a barna vagy a kék blúzomat vegyem e fel, csengettek. Szaladva indultam ajtót nyitni, hogy minél előbb lerendezzem és folytathassam a dolgomat, de szerencsére félúton eszembe jutott, hogy melltartóban vagyok, ezért visszarohantam majd felkaptam a kék blúzt. Feltéptem az ajtót.

-          Jó napot! – hadartam, miközben gyorsan becsatoltam a farmerom övét.

-          Öhm…Haylie Williams lakása? – kérdezte az idegen kételkedve.

-          Igen, de nincs itthon. Esetleg megmondjam neki, hogy kereste? – Nem is foglalkoztam a férfival, átnéztem a válla felett, hogy lássam, ha esetleg Cole kijön az ajtón.

-          Te… te ki vagy? – remegett meg a hangja és roppant feszültnek hangzott. A férfire összepontosítottam a figyelmemet, hogy elmondjam neki, én sietek, szóval ha akar valamit mondja meg, ha nem akkor meg legyen szíves elmenni, de ez nem sikerült, mikor ránéztem. Annyira ismerősnek tűnt.

-          Esetleg az unokahúga? – miközben félve feltette a kérdését úgy éreztem, mentem elájulok. Falfehér lehettem, ahogy belenéztem abba a szempárba, amikre már szinte csak képekről emlékszem. A férfi arca öregebb és gondterheltebb volt, túl sok szőr borította, és a szeme se a boldogságtól csillogott, inkább megviselt volt. De ha ezeket mind levettük volna róla, úgy nézett volna ki, mint apám.

-          Az – feleltem halkan, remegő hangon. A férfi is ugyanolyan falfehér lett, mint én. Nem hittem el, hogy az apám itt állt előttem teljes életnagyságban. Annyi év után most itt volt és nem tudtam, hogy mit érzek. Haragszom rá, amiért nem talált meg, vagy mert későn jött el ide? Esetleg örülök annak, hogy itt van? Nem, tényleg nem tudtam. Annyira zavart voltam, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

-          Én Daniel Wilmer vagyok. – Felesleges volt bemutatkozni, hiszen tudtam ki ő. Vajon ő rájött a reakcióm alapján, hogy amikor végre normálisan ránéztem rájöttem, hogy ki áll előttem? Annyi mindent szerettem volna mondani, de a torkom összeszorult és hirtelen hányinger tört rám. Az is eszembe jutott, hogy megcsipkedem magamat, hogy esetleg álmodom-e. Csak néztük egymást, néha kinyitottam a számat, de gyorsan vissza is csuktam.

-          Meg…megmondom neki, hogy kereste. – Nagy nehezen akadozva és halkan kinyögtem a szavakat. Hogy miért küldtem el, hogy miért nem ugrottam a nyakába sírva, hogy de jó, hogy itt van? Nem tudom, féltem és össze voltam zavarodva. Eddig csak elképzeltem, hogy milyen lesz találkozni vele, de a valóság nagyon más, mint a képzelet. Valós reakciókat vált ki belőled és igazi fájdalmat okozhat. Enyhén meglepett arcot vágott, először nem is mondott semmit. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy ő mindig ennyire pontos, vagy csak az én esetemben késett három hónapot, vagyis inkább hosszú éveket?

Az értelmetlen bámulásnak Cole vetett véget, aki csak akkor vettem észre mikor már fent állt a verandán apám mögött.

-          Jó napot! – köszönt vidáman mosolyogva, aztán meglátta az arcomat és nem mosolygott.

-          Szia, Hope! – Ha eddig nem volt biztos benne apám, hogy tényleg én vagyok és nem egy másik valahonnan előkerült unokahúga Haylie-nak, most már biztos lehet benne. Láttam az arcán is a végleges felismerést, hogy mintha könnyek lennének a szemébe.

-          Öm, zavarok? – kérdezte kissé bizonytalanul, miközben apámat méregette. Először nem tudtam mit mondani, de rájöttem, hogy Cole most a mentőövem, akibe kapaszkodhatok, aki kirángathat ebből a helyzetből. Segélykérően néztem rá. Nem akartam kettesben maradni apámmal, féltem. Inkább megvártam volna Haylie-t.

-          Nem – lassan megráztam a fejemet. – Pillanat – mondtam gyorsan és visszafutottam a házba, hogy felvegyem a pulcsimat meg a kabátomat. Alig tartott egy percig, megint ott álltam az ajtóban.

-          Nekem most mennem kell, de Haylie olya hat körül itthon lesz. – Apám arrébb állt az ajtóból én pedig kijöttem és be akartam zárni, mikor Cole megköszörülte a torkát.

-          Sál? – kérdezte számon kérően. Olyan jesszusom, most komolyan beszélsz arccal fordultam meg és néztem rá, el is felejtettem, hogy az apám, akit utoljára vagy tíz éve láttam ott áll mögöttem. Egyik közös sétánk után fájni kezdett a torkom és kicsit megfáztam, azóta Cole úgy figyel arra, hogy viseljek sálat, mintha a gyereke lennék, pedig ez a nap nem is olyan hideg.

-          Mi van? – reagált a nézésemre. – Ez a kabát nem igazán takarja a nyakadat, nem akarom, hogy megfázz. – Halványan elmosolyodott, mire fújtam egyet és visszamentem a kis selyemsálamért.

-          Megfelel? – kérdeztem, mikor meglengettem az orra előtt.

-          Meg – mosolyodott el elégedetten, majd kivette a kezemből és a kabátomat kigombolta addig, hogy fel tudja tenni a sálat a nyakamba. Nagy büszkén igazgatta, mintha a világ legnagyobb érdeme lenne, hogy felbírta tenni.

-          Na, most már fel lettem öltöztetve. Indulhatunk akkor? – kérdeztem miután visszagombolta a kabátomat. Tétován apám felé nézett, ami sajnos nekem is eszembe jutatta, hogy itt van. Viszont most nem engem nézett, hanem Cole-t mustrálta, de úgy, mintha bármelyik pillanatban kész lenne ráugrani, ha a helyzet úgy adódik.

-          Esetleg vissza tud jönni akkor hat körül?

-          Tegezz – engedett meg magának egy mosolyt, de fél szemével még mindig Cole-t nézte.

-          Én… – Nem tudtam mit mondani. Nem mehetek csak úgy el, hiszen mindketten tudjuk, hogy tudom ki ő. Úgy csinálok, mintha nem lennék vele tisztában, tisztára bugyutának érzem magamat. – Nem tudom mit csináljak – bukott ki belőlem kétségbeesetten és éreztem, ahogy a könnyek csípni kezdik a szememet. Ijedten kaptam a mellettem álló Cole keze után, és szorítottam meg azt.

-          Csak mondd meg, hogy jól vagy-e. – A tekintetében olyan mértékű szomorúságot és elveszettséget láttam, amiket talán valaha egy fal mögé rejthetett, de most minden előkerült, hogy azt hinnénk, egy ember ezt el sem viselheti.

-          Nem tudom – suttogtam a sírás határán.

-          Most menjetek csak el, szedd egy kicsit össze magad. Este visszajövök. – Bánatosa rám mosolygott, biztosan nem erre számított. Bólogattam.

-          És kérlek, ne haragudj rám – szólt utánam.

Még mindig nem engedtem el Cole kezét, némán mentünk előre, a szél fújt egy kissé. Elvesztem a gondolataimban, abban, hogy apám itt van. Ez már nem csak reménykedés, nem holmi álom, nem. Ez a színtiszta valóság.

-          Hope, ki volt az az ember? – Hálás voltam Cole-nak, amiért kiragadott a gondolatim közül, habár még mindig apámról volt szó.

-          Miből gondolod, hogy volt valaki? – A kérdés hülyén hangzott, hangosan nem is akartam mondani, de mindegy.

-          Arról, hogy elszorítod a vérkeringést a kezemben – emelte meg a kezünket. Láttam, hogy szinte az amúgy is fehér ujjaim még jobban elfehéredtek, annyira szorítottam. Elpirultam és gyorsan elengedtem.

-          Sajnálom – mondtam halkan.

-          Nincs mit. Már igazán jó művégtagokat gyártanak, ha le is tépnéd a kezemet – felemelte a tenyerét és forgatta miközben tanulmányozta. Felnevettem, s ezzel egy időben a könnyek is elindultak az arcomon, de próbáltam nekik megálljt parancsolni. Most már kezd kínos lenni, hogy ennyit sírok Cole előtt. Már egyszer meg is fogadtam, hogy nem teszem többet, erre tessék. Én már a fiú helyébe otthagytam volna magamat, unnám a folyamatos kiborulásaimat.

-          Az apám az. – Cole arcáról lefagyott a kezét kutató furcsa ábrázat, komolyan nézett rám. Most elmeséltem neki a hiányzó részét a történetemnek, ami az apámról szól. Figyelmesen hallgatott a végén pedig felajánlotta, hogy nyugodtan elszoríthatom a kezében a vérkeringést, ha attól jobban érzem magamat.

***

Egy hangulatos kávézóban volt a barátjuk éneklése, aki egy akusztikus gitárral adott elő dalokat, de voltak akik verset mondtak (kizárólag saját) vagy általuk írt novellákat, kis történeteket olvastak fel. Ezekre nem igazán tudtam figyelni, mert az apám körül jártak a gondolataim. Mikor Ian-től kaptam egy nagy bögre forró csokit, olyan ne legyél már így elkenődve ajándékként kicsit jobban éreztem magamat és felélénkültem, de nem tartott sokáig.

-          Olyan vagy, mint a vaj, amit anyám felolvaszt a mikróban a sütikhez – méregetett Ian.

-          Kösz a bókot.

-          Nem annak szántam – rázta a fejét.

-          Tudom.

-          Cole! – nyúlt át előttem Ian és megveregette a fiú karját, hogy figyeljen rá. – Te ezt a csajt idefele megharaptattad az ügyeletes városi zombi csapattal vagy mi van? – Én kínomban kuncogtam az orrom alatt, de Cole figyelmeztetően nézett Ian-ra.

-          Ne nézz így! – emelte meg a kezeit. – Ha egy mikrózott vajjal kell együtt üldögélnem, csak tudhatom úgy vázlatosan, hogy mi a baja. Te, vagy más? – Ha ezt más mondja, valószínűleg mérges leszek vagy megsértődöm egy kicsit, de én csak mosolyogtam továbbra is. Amilyen érdeklődés és leheletnyi felháborodás volt Ian hangjában, azon csak vigyorogni lehetett. Mindig képes megnevettetni.

-          Nem Cole a bajom, maximum Cole baja vagyok én – belekortyoltam a forró csokimba.

-          Tessék? – kérdezte Cole egy leheletnyit hangosabban, mint a normál beszéd hangerő, ugyanakkor, amikor Ian azt kérdezte, hogy miért. Ezt hangosan is kimondtam?! A francba! Nem csak ennek a két fiúnak a tekintete szegeződött rám magyarázatot várva, hanem a többieké is az asztaltársaságtól. Az egy, kettő, három, négy szempár! Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magamat, de Cole ránézett a többiekre, akik egyből csinálták tovább azt, amit előtte. Megnyugtató volt.

-          Na? – kérdezte Cole. Ian is várakozóan nézett rám. Könyökét az asztalra tette és tenyerével támasztotta a fejét. Másik kezének ujjaival pedig dobolt mellettem az asztalon. Úgy éreztem magamat, mint valami hülye kihallgatáson.

-          Klausztrofóbiám lesz tőletek – mondtam halkan, s ide-oda járattam a fejemet közöttük. Mások talán örülnének, ha két ilyen pasi pislogna rájuk ilyen közelről, ilyen kíváncsian, de jelenleg nem az öröm az, amit érzek.

-          Klausztrofóbiás vagy? – Ian meglepetten nézett rám, és Cole is kész volt hátrább húzódni. Élhettem volna a lehetőséggel, hogy bőszen elkezdek bólogatni, hogy eltávolodjanak, de inkább nem kamuztam.

-          Nem, de szerintem leszek.

-          Nos, amíg nem vagy addig itt maradok, legalábbis amíg meg nem magyarázod az előbbit – Cole kemény a szemembe nézett és még közelebb hajolt. Elhúzódtam, de akkor Ian-be szinte beleütköztem. Olyan komolyan nézett a szöszi, mint aki még nem is hallott a mosolygásról, és szerintem nem is került nagy erőfeszítésébe neki. A többiek egymással beszélgettek, meg a műsort nézték, talán hagynának itt meghalni?!

-          Csak arra céloztam, hogy néha biztosan fárasztó lehetek és örülhetek neki, hogy ilyen barátom van, mint te – vigyorogtam rá kicsit erőltetetten, de megnyugtatóan. – Ja és persze te! –fordultam gyorsan egy ugyanilyen mosollyal Ian felé.

-          Hmm – emésztették egyszerre az információt, mire előrehajoltam kettejük közül és nevetni kezdtem. Ez mennyire nevetséges és abszurd helyzet!

-          Néha mindenki fárasztó – mosolygott megenyhülten Cole és visszahúzódott a saját térfelére. Erre fellélegeztem, mentem jobban éreztem magamat. Viszont így jobban éreztem Ian mentolos rágóhoz hasonlító, kicsit furcsa illatát, ami először nem nyeri el szerintem az ember tetszését, de ahogy befészkeli magát az ember orrába, megtetszik neki. A kinézetével is ilyesmi a helyzet, talán elsőre nem alélunk el tőle, de ahogy egyre többet látjuk, egyre jobban tetszik, amit látunk. Sőt, egy ideje észrevettem, hogy közelről olyan a zöld szeme, mintha arany fonalakkal lenne átszőve. Oké, kezdek zavarba jönni a gondolataimtól, és elpirulni, főleg mert Ian még az aranyfonalas szemével mindig engem néz, és olyan mintha belelátna a fejembe.

36.fejezet: Jó helyen

"Ha barátod vagyok - érints meg.
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok.”

-          Mégis mi ez? – kérdeztem Cole-tól, aki úgy nézett ki, mint aki az élet minden titkát tudja.

-          Most már ilyen leszel belülről.

-          Színes? – húztam fel a szemöldökömet.

-          Nem – húzta szélesebb mosolyra a száját. – Boldog.

Arra ébredtem fel, hogy a könnyeim patakokban folynak.

  Sokáig az álom hatása alatt voltam. Csak ültem a sötét szobámban, ahova a reluxám résein keresztül bevilágítottak az utcai lámpák és a hold fénye. Magam elé meredve néztem pont úgy, mint álmomban és csak halkan szipogtam, miközben folytak a könnyeim. Olyan volt, mintha csak megnyitottak volna egy csapot, amiből sosem fogy ki a könny. Néma sírás volt, csak az ajkaim remegtek, de belül annál hangosabban szólt. Egy igazi vihar dúlt bennem, egy olyan, ami falvakat és városokat pusztít el, ami tövestől kitépi a fákat és messzire elvisz mindet. Iszonyatosan felkavaró álom volt az elejétől a végéig. Julianan meg a kutyáján még túlbírnék lépni, de anyámon, és Jacken már kevésbé, és akkor a két fiúról ne is beszéljünk. Még ilyen marhaságot, hogy csak azért vert, hogy erős legyek! Nagyon benézte, mert amint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült neki. Nem úgy nézek ki, mint aki csuda erő és túllépett a múltja sérelmein. Próbálkozom és haladok, de nagyon lassan. A darabjaimból kell újra egésszé válnom. Anyám még álmomban sem tudott nekem semmit sem mondani, ez azért siralmas. Egy gúnyos mosolyt megengedtem magamnak a sötétben.

  Viszont ami a legjobban mellbe vágott, ami felkavart és könnyekre késztetett, az Robert. Egy álom volt, de annyira valóságosnak és kézzel foghatónak tűnt, szinte még éreztem az érzelmes csókját a számon. Megérintettem az ajkaimat és finoman végig húztam rajta egyik ujjamat, mintha valós nyomot találhatnék arra, hogy a csók tényleg megtörtént. Vajon mit jelentett ez az egész? A tudatalattim kivetítette volna, amit igazából akartam a fiútól, vagy amit igazából éreztem iránta? Az nem lehet, ugyanis nem voltam szerelmes belé. Vagyis, hát igazából nem tudom milyen érzés a szerelem, talán nem vettem volna észre? De hiszen olyan nincsen! Az ember csak meg tudja különböztetni, hogy valakit úgy szeret, mint egy barátot, vagy mint a szerelmét. Mi van akkor, ha ő barát, testvér, támasz és szerelem is volt egyben? Esetleg nem lehet, hogy az ember szerelme ez a három egyben? Nem! Nem lehetek nevetséges, hiszen soha nem akartam vele úgy lenni, mindig csak barátként tekintettem rá. A legjobbként. Az a kijelentés, hogy az esélye voltam a szerelemre, pedig nem az ő szájából származott csak a képzeltem játszadozott velem egy álomban.

  Cole és a segítsége, meg a színes eső már megint más dolog. Egyáltalán ki az a pancser, aki színes esővel álmodik?! Mint valami buggyant tündérmesés katyvasz. Azt mondtam Cole-nak álmomban, hogy akarom a segítségét, ő pedig azt mondta boldog leszek. Mélyen magamba néztem és tudtam, hogy tényleg örülök, hogy megismerhettem, és hogy elfogadnám a segítségét. Most már elfogadnám, érzem, szükségem van rá. Mi van, ha Robert valahonnan fentről intézte az egészet, hogy találkozzam valakivel, akit kedvelek? Akinek a mosolyától és a kedves szavaitól zavarba jövök, akinek nem bírok nemet mondani, és akinek imádom a nevetését, a mosolyát, az illatát? Legszívesebben átrohantam volna most rögtön a szomszédba hozzá, hogy láthassam és elmondhassam neki, hogy örülök, hogy ismerem, mint ahogyan az álmom is kezdődött. Utána jutott eszembe, hogy két-három óra körül járhat az idő és a fogadás, miszerint bebizonyítom a makacsságomat és nem fogom őt keresni meg beszélni vele, ha mégis találkozunk. Azt hiszem ez érvényét vesztette. Nem érdekel a büszkeségem és a makacsságom, ez most nem fontos. Az a fontos, hogy mi lesz, ha végre megnyílok Cole előtt, hogy utána hogyan fogom érezni magamat.

***

 Tulajdonképpen semmit sem aludtam, csak percekre csukódott le a szemem. Már reggel hatkor elmentem felöltözni, és tanultam is unalmamban. Az éjszaka folyamán sikerült abba hagynom a sírást szerencsére, de látszott a szememen, hogy majdnem végig bőgtem az egész estét.

  Hogy lefoglaljam magamat csináltam Haylie-nak reggelit, aki nem is próbálta meg leplezni a kíváncsiságát az iránt, hogy miért vagyok fent ilyenkor, és hogy miért olyan a szemem, amilyen. Babusgatásra készen állva kérdezte meg, hogy történt-e valami, ami miatt sírtam, és annyit, hogy ez ennyire látszik.

-          Csak… álmodtam. – Azt akartam mondani, hogy rosszat, de az nem volt jó szó rá. Nem volt rossz álom, esetleg megrázó, elgondolkodtató vagy szomorú. Nem, a szomorú sem jó rá. Erre nincsenek szavak, hogy mit is éreztem akkor és még most is.

-          Miről álmodtál? – Lágy és kedves hangja hallatán, legszívesebben csak hozzábújtam volna, hogy szeressen, ahogy anyámnak kellett volna.

-          Rólad, egy volt osztálytársamról, anyámról és Jack-ről, aztán ott volt még Jenny, Robert és Cole is. – Az, hogy ezt elmondtam, nem csak rávágtam, hogy nem akarok róla beszélni, haladás volt és tudtam, hogy ezt Haylie is tudja, akinek most említem meg először magamtól Robertet.

-          Mi történt?

-          Veled idilli volt minden, a volt osztálytársam sokat gondolt rám, Jack hülyeségeket mondott, meg hogy felbírok állni, anya meg semmit. Még álmomban sem tudok vele beszélni, ez nevetséges. – Erre kicsit megint mérges lettem, de hamar tova hessegettem, hogy elmondhassam a többit is. – Aztán elbúcsúztam Roberttől, ami nem volt a legjobb érzés. – Haylie nem is pislogott, úgy figyelt rám. – Majd jött Cole, meg a színes eső. – Bevállaltam, hogy még a színes esőről is beszélek, és Haylie elmosolyodott.

-          Jenny volt Robert barátnője. – Böktem ki az első dolgot, ami ezek után eszembe jutott. Beszélni akartam, el akartam mondania gondjaimat, nem akartam, hogy minden bennem maradjon és felőröljön, s mindemellett azt akarom, hogy Haylie tudja, bízom benne. Talán tényleg megtehetem azt, hogy a vállamon tornyosuló terheket megosztom valakivel, aki önként elvállalja, hogy cipeli velem a hatalmas súlyt. A legviccesebb, hogy az embereknek úgy néz ki tetszik, ha rájuk zúdítom a bajomat, Haylie örül. Cole reakciójára kíváncsi leszek, remélem, nem rúg ki páros lábbal a házból, hogy ő nem foglalkozik ilyen szuicid hajlamú hibbantakkal.

-          Tessék? – ráncolta a homlokát.

-          Robertnek volt egy barátnője, akit Jennynek hívtak. Telefonon többször is beszéltem vele. Nem régen jöttem rám, hogy a Robert és Cole Jenny-je ugyanaz.

-          Anyám…– mondta Haylie elképedve, mire elnevettem magamat. – Jajj sajnálom! – mentegetőzött egyből, de leintettem.

-          Hát kicsit meglepődtem, de nem vészes a csaj. Egészen kedvelhető, azt hiszem.

***

  Mivel Cole suliban van, és ma csütörtök van, ezért dilidoki nap! Délelőtt Miss Wattson, délután pedig vállaltam, hogy egyedül elsétálok a rendelőig. Jól volt kicsit magamban gondolkodni a friss levegőn.

  A doktor kitalálta, hogy írjak le neki szép emléket Roberttel kapcsolatban, amitől eleinte ódzkodtam, de végül úgy voltam vele, hogy hadd örüljön, megcsinálom, bár nem hiszem, hogy ez lenne, ami segítene, hogy túl tudjak lépni véglegesen rajta. Megjegyzem, ez végleges biztos, hogy sosem fog sikerülni.

  Mikor haza mentem láttam Cole-ék felhajtóján a fekete motort, szóval tudtam, a gazdája is itthon van. Összeszedtem minden erőmet és mielőtt megfutamodhatnék az ő házuk felé vettem az irányt. Az ajtóban az ajkamat kezdtem rágcsálni idegesen, de végül remegő kézzel megnyomtam a csengőt. Végtelenségnek tűnő ideig senki sem jött, már el akartam menni, mikor futás hangját hallottam és valaki sietve kinyitotta az ajtót. Cole volt az. Meglepetten nézett engem, mint aki még sosem látott fehér embert.

-          Hope? – húzta fel a szemöldökét. – Hát te? – Az értetlen arckifejezést fokozatosan vette át az elégedett, és a csintalan mosoly. – Azért azt hittem, ennél tovább bírod nélkülem – nevetett fel. – A makacsságod elhagyott.

-          Mit kérdeztél? – kérdeztem komolyan, minden mosolygás nélkül. Cole arcáról lefagyott a mosoly, zavartság ült ki rá. Megismételtem a kérdésemet. – Mi lenne az az egy kérdés? – Azt hiszem rájött, hogy nem azért jöttem át, mert nem bírtam ki nélküle egy napot se, vagy mert nem vagyok makacs, hanem mert tényleg a kérdést szeretném hallani.

-          Minden rendben? – aggódva végigmért.

-          Igazából semmi sincsen rendben. Rendben lenne, ha feltennéd végre a kérdésedet! – kicsit ingerült voltam, miért ilyen értetlen? Csak mondja el a kérdést és kész, nem kell ezt bonyolítani meg aggódni.

-          Gyere be. – Cole fel akart invitálni a szobájába, de ellenkeztem vele, hogy itt is képes válaszolni. Végül elmondta, hogy nem fog velem a nappaliban a kanapén beszélgetni, mint valami idegennel, ő a szobájában akar. Hát oké.

Az ágyán ültem és a kérdést vártam.

-          Miért akarod, hogy feltegyem? Biztos akarsz rá válaszolni? – gyanakodva nézett rám, mintha nem lennék tudatomnál és nem tudnám mit csinálok pontosan. Viszont nem fogok meghátrálni, ha itt vagyok, válaszolni fogok, mert akarok.

-          Biztos, hogy hallani akarod a választ?

-          Érdekel a válaszod – mondta határozottan.

-          Gondolom a kérdésed a múltamra fog vonatkozni. – Talán kicsit gúnyos voltam, de csak azért, hogy minél előbb mondja már meg és túlessünk rajta.

-          Nem – mondta nemes egyszerűséggel. Elképedt tekintetem láttán folytatta. – Nem akarom, hogy azért mesélj a múltadról, mert megnyertem egy fogadást. Azt akarom, hogy akkor mesélj róla, ha akarsz. – Ezen meglepődtem és csak néztem Cole-ra szinte már meghatottan. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, annyit jelentett ez nekem. Nem akarta belőlem kiszedni az igazat a régi életemről, megvárta volna, amíg magamtól mondom el és bízom benne eléggé. Elmosolyodtam.

-          Köszönöm.

-          Mit?

-          Azt, hogy ennyire jó vagy hozzám.

-          Hope…

-          Ne! – szakítottam félbe. – Csak kérdezz bármit. Válaszolok.

-          Az lett volna a kérdésem, hogy mit gondolsz rólam, hogy mit érzel irántam? Idegen vagyok számodra, vagy közeli ismerős, esetleg barát? – Gyönyörű barna szemei mintha végtelenül mélyek lettek volna, amiben oly egyszerű elveszni. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy sosem láttam még édesebbet, és hogy nem is lehetnék jobb helyen, mint itt. Hiába vagyunk már hetek óta barátok, most megint rákérdez. Talán azt akarja, hogy többek legyünk, vagy éppen ellenkezőleg? Elege van belőlem?

-          Ezt nem tudom megfogalmazni. Először egy idegesítő szomszéd voltál, majd egy ismerős szomszéd, aztán barát lettél. De hogy most mi vagy, azt nem tudom. Segítettél nekem, érdekeltelek téged. Aggódtál és elfogadtál, pedig nem tudtál rólam semmit. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is vagy te nekem. Talán nem én vagyok az angyal, hanem te. El sem tudod képzelni, hogy tudtodon kívül mennyit segítettél nekem. – Őszintén és mélyen a szemébe néztem, a tekintetünk egybe fonódott. Cole arcára meglepettség ült ki. Próbálta feldolgozni a szavaim értelmét, de talán még én sem értettem őket teljesen, nem hogy ő. Pár perc hallgatás után ismét én szólaltam meg.

-          Ez kielégítő válasz a kérdésedre?

-          Én… erre nem számítottam.

-          Mármint erre a válaszra, vagy arra, hogy egyáltalán válaszolni fogok? – mosolyodtam el halványan, a még mindig kicsit meglepett arcon.

-          Nagyok egyikre sem. – Ismét elmosolyodtam és folytattam Cole sokkolását.

-          Csak akarom, hogy tudd, én örülök, hogy megismertelek, és amikor a cukrászdában azt mondtad, hogy kedvelsz, de nem vagy benne biztos, hogy fordítva is így van e, hát már akkor is kedveltelek. – Cole még mindig nem tudott mit mondani, csak nézett, mint aki nem hisz a fülének. Velem szemben ült egy babzsák fotelben, de felállt belőle és átült mellém.

-          Tudod sokat gondolkodtam azután, mikor a fürdőben találtál. – Felültem törökülésbe, és felé fordultam ő pedig követte a példámat, de még mindig nem szólalt meg. – Nos szóval, utána azon gondolkodtam, hogy láttad-e a karomat, hogy ki bírtad-e, hogy nem tűröd fel a pólómat – amint ezt kimondtam, láttam az arcán, hogy ráhibáztam. Megnézte a karomat és látta a vágások helyeit. Éppen meg akart szólalni, de helyette én folytattam gyorsan.

-          Gondoltam – elnéző mosoly jelent meg arcomon. – Figyelemre méltó, hogy kibírtad és nem kérdezgettél eddig róla. Akarod tudni hogyan kerültek azok oda?

-          Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – Halkan beszélt, de végig a szemembe nézett. El akartam neki mondani, nem akartam titkokat kettőnk között, úgy nem lehet a barátom. Persze mindig vannak kis titkok, de egy ekkora dolgot nem rejthetek el, és igazából már nem is akarom.

-          El akarom mondani. Eddig nem tettem meg, mert féltem, hogy többé nem akarsz találkozni velem, vagy hogy elítélnél

-          Nem tennék olyat! – vágott közbe hevesebben Cole, mire halványan elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy ennyire biztos magában, holott még semmit sem tud.

-          Szavadon foglak – ígértem neki egy halvány mosoly kíséretében, majd elkezdtem.

-          Minden tizenegy éves korom körül kezdődött, mikor anyámnak új barátja lett, Jack. A férfi nem sokkal azután, ahogy hozzánk költözött verni kezdett – Cole szemeit sosem láttam ilyen nagyra tágulni. – A legkisebb dolgokért is felpofozott, képes volt bármi végett megverni. – A döbbenet után dühöt és utálatot láttam az arcán, a keze ökölbe szorul. Amikor Robertről és Josh-ról meséltem neki, majd elmondtam, hogy Robert autóbalesetben meghalt még a vér is kiszaladt az arcából. Összerakta ő magától egy kis rávezetéssel, hogy mi úgymond, honnan ismerjük egymást a húgával.

-          Szóval nem bírtam tovább, nem akartam tovább élni ezen a világon, ezért hát ezt tettem – felhúztam a pólómat és a kezemre mutattam. – Sokáig bánkódtam, hogy nem sikerült, hogy meghallották, amint kiabálok és megmentettek. Mert tudod nem azért kiabáltam, mert meggondoltam magam közbe, ó dehogy is. El akartam menni. A kiabálásom oka az volt, hogy úgy voltam vele kiadok magamból mindent, amit eddig nem tehettem. De már nem bánom, hogy még itt vagyok.

-          Istenem, Hope – suttogta elhaló hangon. – Én… ezt. Az a mocsok állat – sziszegte dühösen, és káromkodott az orra alatt. – Én…

-          Nyugi – mondtam neki szelíden. – Ez már a múlt. Vége van. Jack verései már nem fájtak, szinte az első évben hozzá szoktam.

-          Nem hiszem el, hogy bántott! – hitetlenkedve nézett rám. Szemében a düh izzott. – Amikor Josh itt volt szilveszterkor, nem hittem el, hogy csak barátok vagyok. Hozzábújva ültél, folyton puszilgatott, olyan közel voltatok folyton egymáshoz, de így… – Nem fejezte be a mondatot, csak maga elé meredt.

-          Így mi?

-          Én, én értem. Ezt nem tudom elmondani. – Pár pillanatig hallgatott majd komolyan a szemembe nézett. – Hope, megengednél nekem valamit?

-          Hát attól függ – mosolyodtam el halványan. Jelen pillanatban szerintem igazából bármit megengedtem volna neki.

-          Hadd tartsalak egy kicsit a karomban. Csak egy kicsit, csak… tudni akarom, hogy biztonságban vagy. – A szívem gyorsabban kezdett el verni, ó mióta várok már erre!

Olyan furcsán éreztem magamat, olyan jó volt. Ahogy elmondtam neki az egészet és ő nem vetett meg és nem akart eltaszítani magától. Hogy már vele szembe nem nyomta a szívemet ez az iszonyatosan nagy rejtegetni való, hogy elfogad annak, aki vagyok. Csak elmosolyodtam válaszul. Cole közelebb jött hozzám az ágyon, és az ölébe húzott. Átöleltem a derekát és a mellkasára hajtottam a fejemet. Olyan kellemes érzés volt, mintha ez gyógyszer lehetne minden bajomra. Az állát a fejemre támasztotta, közben végig simogatta a hátamat. Úgy éreztem, jó helyen vagyok. Mélyen beszívtam az illatát, teljesen nyugodtnak éreztem magamat. Jól voltam, kifejezetten jól. Törékenynek és kicsinek éreztem magamat, de most Cole mellett ez is jónak számított.

-          Senki sem bánthat – suttogta a fülembe. Olyan erősen és mégis gyengén tartott, mintha direkt rám szabták volna az ölelését. Elhittem neki, hogy már senki sem fog bántani, most mindent elhittem volna neki, még azt is, ha azt mondja zöld az ég. Annyi mindent mondott nekem az ölelése. Éreztem, hogy ez nem csak sima snasszölelés, ó koránt sem! Ennek jelentése van, bár számára nem tudom mi, de számomra igen. Josh-nál is így van: nem bírom elmondani, de ha megölelem, kibírom mutatni, hogy szeretem. Most Cole-nak is ki szeretném mutatni, hogy egy bizonyos módon őt is szeretem, az én megmentőm módján. És talán ő is azért ölel ennyire, azért akar ennyire vigyázni rám, hogy kimutasson valamit. Olyan hosszú ideig öleltük így egymást, szinte eggyé olvadtunk. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor kezdtük vagy mikor hagytuk abba.